–

Kalandra fel!

Amikor két éve 120 ezerrel a zsebemben nekivágtam egy egyirányú jeggyel Dél-Amerikának, nem sokat gondolkoztam a technikai részleteken. Például olyasmiken, hogy hol fogok aludni, mit fogok enni, vagy hogyan jutok majd haza ennyi pénzből.

Ez a „majd úgy is lesz valahogy” életérzés azóta is sajátom. Tudom, így 28 évesen lassan el kéne gondolkodnom a megkomolyodáson, a hosszú távú megtakarításokról, de egyelőre a kalandvágyam és hedonizmusom elnyomja az észérveket. Így kötöttem ki pár hete ismét Patagóniában, ahol megint fellendítettem a hüvelykujjam, és átgondoltam, mit adott nekem két év távlatából az életemet megváltoztató nagy stoppos kaland.

Azon a nyáron még csak 25 voltam, lassan 26, és mindennél jobban vágytam arra, hogy eljussak álmaim helyszínére, Dél-Amerikába. De akárhogy is álltam neki a mateknak, lehetetlennek tűnt az ötlet. Mégis úgy döntöttem, hogy „a fenébe is, nem hagyom, hogy megállítson a pénzhiány”. Végül tizenegy hónapot töltöttem a régióban, havi átlag 55 ezerből, bejártam Brazíliát, Uruguayt, Argentínát, Chilét, Perut, Ecuadort és Kolumbiát. Igazi szóló kalandtúra lett, majdnem 23 ezer egyedül lestoppolt kilométer, vadkemping, buszmegállókban csövezés, új barátok kanapéin szörfölés, és nemcsak egy hatalmas adag kaland, de egy csomó megtanult lecke is, amik még így két év múlva is fontosak.

Nem csupán azért utazom így, hogy spóroljak, megismerjek kultúrákat, megtanuljak nyelveket, és emlékekkel, barátságokkal legyek gazdagabb – bár ezek miatt is imádom.

Az úton, vagyis pontosabban az út mentén stoppolva tűnik a legegyszerűbbnek számomra az élet, ennek az egyszerűségnek pedig a függője vagyok.

A hétköznapi életben sokszor van tele a fejem mindenféle gondolattal, „mi lenne ha”…  kérdésekkel, és rengeteg kétséggel, pont emiatt volt fontos nekem, hogy amikor három hete visszatértem Patagóniába halál kimerülten, – az erdei házikóban való feltöltődés mellett – mindenképp stoppolni is akartam egy kicsit. Ezúttal akár buszra is szállhattam volna, mert volt rá pénzem, de kellett a nyugalom, és a magától értetődő egyszerűség. Adott egy út, rajta özönlik az autókban rengeteg értékes és érdekes ember, és időnként jön egy-egy útelágazás.

Stoppolás

A nagy stoppos dél-amerikai körutamon jöttem rá, hogy tökéletesen mindegy, merre indulsz egy elágazásnál, vagy merre tol az élet, minden út egyedi, és van benne valami csodálnivaló. Sokszor azok a legjobbak, amikről előtte még csak nem is hallottál. A nagy stoppos út előtt például gőzöm sem volt róla, mi az a Perito Moreno gleccser, viszont a mai napig nem láttam semmit, ami lélegzetelállítóbb lett volna. Persze mindig vannak pontok, helyek, amiket nagyon meg akarsz nézni, de egyrészt ezekhez több úton is el lehet jutni, másrészt van egy egész élet odaérni, és végüll is nem tragédia kihagyni pár kalandot. Most a stoppolásról beszélek, de tény, amikor úton vagyok, nekem az élet is ugyanilyen egyszerűnek tűnik.

Mindig retteg az ember a legrosszabb forgatókönyvektől

Sokan neki sem állnak megcsinálni, amit amúgy nagyon szeretnének, mert félnek attól, hogy annyi minden mehet félre. Tőlem is sokszor kérdezgették: „úristen, de mi lesz, ha elfogy a pénzed?” Tény, hogy jobban örültem volna, ha sosem fogy el, és találok egy aranytojást (vagy legalábbis amerikai dollárt) tojó tyúkot, de túléltem azt is, amikor mégis leégtem. Mindig megoldottam valahogy a helyzetet, kerestem és találtam valamilyen online végezhető munkát, beálltam dolgozni Peruban, önkénteskedtem, vagy hagytam, hogy segítsenek rajtam.

Ez volt talán a legnehezebb feladat, még úgy is, hogy alapvetően hiszek a „szívességbankolásban” – azaz, ha annak segítesz, akinek tudsz, aztán másoktól úgyis visszakapod a szívességet.

Egyszer két napig ültem egy argentin kamionban, akkor épp nem volt egy fityingem sem, ezért a táskám „vészkeksztartalékain” kívül semmit nem ettem. A kamionos rendre meg akart hívni, és ajánlgatott mindenféle kaját. Kopogó szemmel erőltettem magamra mosolyt. Nem kösz, nem vagyok éhes. A második este nem hagyta magát lerázni. „Két napja ülsz mellettem, látom, hogy nem eszel semmit, nekem aztán ne mondd, hogy nem vagy éhes. Ha ez megnyugtat, úgyis a cégem fizeti a vacsorát.”

Kicsit megnyugtatott, de még így is lesütött szemmel, szégyenkezve sétáltam be mögötte a kamionos étkezdébe. Szinte fájt, és megalázott, hogy mással vetettem kaját, én, a független nő. Ebből az állapotból jutottam el odáig, hogy ma már egy szívből jövő segítséget egyszerűen csak megköszönök. Például három hete Argentínában egy lestoppolt taxis ajándék könyvét is tétovázás és rossz érzés nélkül fogadtam el, miután ingyen kivitt a reptérre, mondván, amúgy is odamegy, nem bukik rajta, ha közben nekem is segít.

Ha a magad oldalán rendesen teszel a „szívességbankba”, akkor nincs miért rosszul érezni magad.

Két éve többször is maradtam éjjel szállás nélkül, olyan helyeken, ahol nem lehetett sátrat felverni. Például a Narcos-sorozatból is ismert kolumbiai Cali városában, amiről elsőre egy életveszélyes drogtanya jut eszünkbe, beütött egy negatív forgatókönyv, amikor hajnali egykor tett ki az autósom a városban. Egyedül, nőként nem volt épp a legmegnyugtatóbb sétálgatni az éjszakai utcákon. De semmi olyan nem történt, ami csak kicsit is félelmetes lett volna.

Ilyenkor nem állsz meg gondolkodni, hogy „ez most milyen para is tulajdonképpen”, nem siránkozol, csak hagyod, hogy az alapvető életösztönöd segítsen, és megoldást találsz.

Esetemben ez egy éjjel is nyitvatartó buszállomás volt, ahol nem egyedül én töltöttem azt az éjszakát, mellesleg őrök vigyázó szemei mellett.

Mindent meg lehet oldani

A legrosszabb forgatókönyvek legtöbbje annyira nem is vészes a valóságban, legalábbis megoldható a probléma. Ezt többször is megugrottam, amiből ered egy bizonyos fokú magabiztosságom. Tudom, hogy rengeteg mindenre képes vagyok, bízom magamban minden helyzetben. Persze, a pénz is boldogít, és sok helyzetben elkerülhető általa a kényelmetlenség, de talán nem volt haszontalan megélni a nehezebb pillanatokat.

Ahogy azt sem, hogy végre igazán volt időm magammal lenni. Ennél jobb önismereti gyakorlat nincs, és a hétköznapi életben kevés a lehetőség mindenféle helyzetekben kipróbálni a magányt és hónapokat tölteni csak magaddal. Majd egy év elegendő idő belemélyedni a személyiséged bugyraiba, és átrágni a vágyakat, gondolatokat. Nekem rengeteget segített ebben ez az utazás, nemcsak elfogadtam, hanem még jobban meg is szerettem magam, ki merem jelenteni, hogy én vagyok a kedvenc útitársam.

És nyilván mérleget sem cipeltem az útra, nem lógtam a neten, nem néztem tévét, nem volt kivel összehasonlítgatni magam, nem volt, aki beszólogasson, nem is gondoltam a súlyomra, és rájöttem, hogy milyen hülyeség volt anno annyit aggódni miatta, hiszen egyáltalán nem is számít.

Nevettem is, amikor volt olyan magyar barátom, akinek az volt az első kérdése, amikor hazajöttem, hogy „fogytam-e?” Végigstoppoltam Dél-Amerikát, egyedül, nőként, pénz nélkül, tényleg a súlyom érdekel a sztoriból a legjobban?

Nem szeretem, amikor azt mondják, hogy bátor vagyok. Belevágni egy ilyen kalandba sokkal inkább őrültség, vakmerőség és kalandvágy. No, meg elszántság, hogy pont olyan életet éljek, amilyet szeretnék. Ha pedig már benne vagyok egy helyzetben, nem adom fel, megyek előre, de ez sem bátorság, hanem inkább ösztön. Nem szeretnék senkit rábeszélni, hogy csinálja végig az utamat, ez az én álmom volt. Viszont nagyon szeretném megmutatni, hogy milyen volt, mert tényleg megváltoztatta az életemet, úgyhogy szurkolok magamnak, hogy be tudjam végre fejezni róla a könyvemet. Csak hát, könyvet írni ezerszer nehezebb, mint végigstoppolni egy kontinenst, bőven van még mit tanulnom a WMN-es csajoktól…

 Darányi Lea

A képek a szerző tulajdonában vannak