–

Kivonulni mindenből?

Az Út a vadonba című film óta foglalkoztat a gondolat, hogy egyszer kivonulok a társadalomból, és remete leszek egy erdő mélyén. Persze ez nem olyan könnyű, ha az ember alapvetően szereti a társadalmat, és nem éppen természetbúvár.

Ha nem is a filmbeli drámaisággal alakult a történet, de azért eltöltöttem egy hetet tök egyedül egy patagóniai erdei házban, ahol a maximumra töltöttem lemerült energiakészletem, elmúlt az emberundorom, visszanyertem a türelmet és a kiegyensúlyozottságot, amire igencsak szüksége van az embernek, ha visszatér a társadalomba.

Budapesten nőttem fel, olyan helyen, ahova az éjszaka akármelyik pontján gond nélkül haza lehet jutni, és ahonnan minden szociális és kulturális esemény nagyjából húsz, maximum harminc percre van.

Emlékszem, gimiben őszintén sajnáltam azokat a barátaimat, akiknek, mondjuk, Érdről kellett bejárnia a városba, „milyen horror, ilyen messze lenni a civilizációtól”. Utazásaim során mindig sorra látogattam a nagyvárosokat, fürdőzve a nyüzsgésben, csakis a belvárosban tanyázva. Igazi nagyvárosi lány voltam, aki csak nyaraláskor szeret a természetbe járni.

Gond nélkül, szabadon

Nagyjából két éve pontosan ezen a vidéken, Patagóniában jöttem rá, hogy igazából gond nélkül eléldegélnék egy tóparton. Itt, mondjuk, nem nehéz erre a döntésre jutni, olyan a táj, hogy még az is beleszeret, akit amúgy egy bogártól is kiver a víz. Hófödte hegycsúcsok, működő vulkánok, gleccserek, óriási tavak, egybefüggő erdők az égig érő fákkal, majd pár kilométerre porhanyós föld és sziklás pampák, az az ember érzése, hogy itt minden gigantikus és emberi kéztől érintetlen. Persze ez nem teljesen igaz, Bariloche és környéke, ahol kis házikóm áll, nem teljesen elhagyatott.

Persze annak tűnt a Buenos Aires-i tömeg tükrében, amiben egyszerre lenyűgöző és elviselhetetlen.

Én annyira fáradt voltam már az egész éves rohanástól, hogy azt vettem észre, egyre türelmetlenebb vagyok, és egyre hamarabb felidegesít, ha valami nem pont úgy megy, ahogy én elképzeltem. Márpedig egy latin nagyvárosban, ahol a buszmegállók meglepetésszerűen vándorolnak tova egyik napról a másikra, és mindenki rohan, semmi nem megy a tervek szerint.

Kedvetlen voltam, nyűgös, pufogós és unott, elviselhetetlen, emberundoros boszorkány

Az ifjúsági olimpia vége felé, ahol a magyar csapat mellett voltam önkéntes, eldöntöttem hát, hogy elutazom valahova pihenni, és egy hirtelen ötlettől (meg egy „csak” harmincezres oda-vissza repjegytől) vezérelve foglaltam egy utat délre, Barilochéba. Kerestem egy erdei házikót huszonvalahány kilométerre a várostól és az emberektől közel a tóhoz, és egyedül kibéreltem. Nyúzottan, viharverten érkeztem, egy hétnyi elemózsiával megrakodva, udvariasan végighallgattam az Airbnb-hosztomat a közelben lévő turistalátványosságokról, hiszen eldöntöttem, hogy messzire elkerülöm majd mindegyiket. Amikor a bácsi magamra hagyott, leültem és kibámultam a hatalmas ablakokon.

A csend tűnt föl először, és az, hogy ez a csend mennyire hiányzott már

Számtalan előnye van annak, ha valaki elvonul egyedül a természetbe, ezek közül mindegyiket alaposan, hosszasan kiélveztem. Először is a csendben alkalom adódik, hogy tényleg odafigyeljünk a gondolatainkra, amiket így gondosan át lehet selejtezni és újra lehet rendszerezni. Eleinte pörögtek a fejemben a dolgok megállás nélkül, de addig néztem ki az ablakon, ameddig elcsendesedtem belül is. Ehhez egyébként már elég pár óra egyedüllét is, nagyon ajánlom mindenkinek, mert egészen felfrissít, minden sokkal egyszerűbbnek tűnik, ez az érzés magabiztossággal tölt el.

Amikor már nem kavarogtak zagyvaságok a fejemben, volt alkalmam arra is, hogy csak úgy végiggondoljak pár fontos dolgot, amire amúgy a hétköznapi életben nincs időm, számot vetettem eddigi 27 évemmel, és gondolkoztam a céljaimon, feladataimon, meg azon is, hogyan haladok ezekkel. Írtam, rajzoltam, olvastam, fotózgattam és képeket szerkesztgettem.

Szuper dolog egyedül lenni az erdő közepén, mert nincs az égvilágon semmi, ami eltereli a figyelmet, elég jó önismeret, kiderül, milyen dolgokhoz van kedved igazán, amikor senki nem lát és semmi nem muszáj.

Magyarázkodás nélkül lehet például aludni is, mondjuk, akár délután háromkor is, ha épp ahhoz van kedvem. Senki nem volt ott, aki furán nézett volna rám, hogy nem néztem meg semmi kötelező látnivalót, hanem legtöbbször csak cél nélkül bolyongtam az erdőben. Egyszer azért volt célom, elsétáltam egy olyan sörözőbe, aminek a kilátóját két éve nem bírom kiverni a fejemből, a laza 26 kilométeres túrám után pedig senki nem röhögött ki másnap, amikor menni is alig bírtam. Nyugodtan énekelgethettem hajnalban Bon Jovit, táncikálhattam brazil zenékre, és egyszer sem kellett visszafognom magam.

Egyébként a legmegdöbbentőbb rájönni, milyen sok is az a 24 óra. Nem használtam ébresztőt, sok időt csesztem el semmittevéssel (ez is ajánlatos néha, például sokkal produktívabb lettem utána), annyit olvastam és írogattam, amennyihez csak kedvem volt, magamra főztem, sétáltam a természetben, és még így is szinte végeláthatatlannak tűnt minden egyes nap, nem is értem, normális esetben mivel töltöm meg annyira dugig őket, hogy ne maradjon időm nagyjából semmire.

Patagónia egy különleges hely nem mindennapi látvánnyal és hangulattal, és remélem, minél több magyar eljut egyszer oda, de egy jó kis elvonuláshoz nem kell persze ilyen messzire menni. Magyarországon is rengeteg menő hely van, ahol fel lehet tölteni  lemerült aksikat. Szóval, ha legközelebb úgy érzed, hogy semmihez nincs kedved, ha ingerült vagy, idegesít minden, ha már idejét sem tudod, mikor foglalkoztál utoljára magaddal, és nem emlékszel, mikor volt időd a semmittevésre, akkor azt tanácsolom, ne félj az egyedülléttől, jusson eszedbe, hogy – a valóságban vagy akár képletesen is – egy csomó erdei házikó vár arra, hogy valaki megrakja a kandallót, és odatelepedjen egy izgi könyvvel.

 Darányi Lea

A képek a szerző tulajdonában vannak