–

Várlak. Nagyon várlak. Egészen belebizsergek az izgalomba, hogy már csak néhány óra, és a két hétnyi távollét semmivé válik. Még a levegőt is gyorsabban veszem.

Várlak. Századszorra képzelem el, milyen lesz, ahogy kiszállsz a kocsiból és felém jössz és mosolyogsz, vajon milyen ruha lesz rajtad, vajon bírok-e majd az örömömmel addig, míg az ajtóhoz érsz, vagy rögtön a nyakadba ugrom? Még nem tudom.

Ha most meglátnálak, tuti, hogy nem eresztenélek el legalább öt percig, szinte érzem a karjaidat körülöttem.

Most már a macska is vár, meg a gyerekem is. Egy óra múlva az egyiküket átviszem a nagyszülőkhöz, a két hét az mégiscsak két hét. A macska maradhat, úgyis olyan terhes, hogy mozdulni sem tud. De most még ő is gyakrabban forgolódik, és velem együtt néz ki az ablakon. Újabb fantáziáimban már házasok vagyunk, és te soha többé nem utazol el két hétre sehová. Olyan rossz nélküled. Cserébe itt ez a nagy izgalom ugyan, a viszontlátás édes öröme, de akkor is.

Várlak. Olyan nagyon várlak! Pásztázom az utat. Most, most fogsz begördülni mindjárt… hol a kék autó? Ez piros, az meg fehér, ez meg egy bazinagy teherautó. Számolni kéne a zöld Trabantokat, de most már túl türelmetlen vagyok hozzá, és Trabantok sincsenek. Át kéne írni a régi játékot Suzukikra. A szemem ráállt a kocsidra, és már odaképzelem az útra. Megdörgölöm a szemem, és meresztem tovább. Hol vagy?

Már fél órája itt kéne lenned. Kinyitottam a kaput is. Mostanra már zuhanyoztam, szőrtelenítettem, hajat fésültem, rendet raktam, ágyat húztam, biomangó illatom van, és még mindig nem vagy itt. Kezdek ideges lenni.

Várlak, vártalak. Hol a francban kolbászolsz? Már 40 percet késel, az összes kék autó elment a ház előtt, ami nem a tiéd volt, már a macska is unja az egészet, a gyerek rég a nagyinál, én talpig glancban, egy órámba telt csak az, hogy ne lásd rajtam, mennyit készülődtem – csak lazán –, már fel is mostam még gyorsan, és igenis haragszom.

Úristen, mi van, ha balesetet szenvedtél, és most ott heversz valami árokparton véres fejjel? És senki sem áll meg segíteni… vagy már a mentőbe raktak, és engem nem értesítettek? Vajon az ütközés előtt lepergett előtted az életed? Biztos boldogan haltál meg, rám gondolva. Illetve… dehogyis haltál meg, nincs itt semmiféle baleset, most csekkoltam a híreket. Ugye, élsz, gyere már, és mondd a képembe, hogy helló, megjöttem! Úgy unom már a képzelődéseimet. Lassan elszáll a mangóillatom.

Vártalak, de semmi sem úgy sül el, ahogy kigondoltam. Biztos elmentél valami haverodhoz vagy egy másik nővel flörtölsz. Leszarom. Még a macska is. Most mehetek takarítani az almot, pedig hatszor szellőztettem, hogy jó illatú legyen a lakás, mire megjössz. Te meg nem jössz. Nekem is van ám életem, nélküled is, visszatérek hozzá, már megszoktam.

Oké, tuti, hogy nem vagy halott, mert nem történt baleset. De mi van, ha csak nem került még be a hírekbe? Mi van, ha anyukádat értesítik először? Mit mondok, ha felhív? Nincs is fekete ruhám.

Unottan felnézek a regényemből, oldalamhoz simuló macskám is ugyanilyen rezignált, a szeme csukva. Mi ez a zaj? Ja, hogy megjöttél? Nagyszerű. Dugó volt? Teszek rá. Tedd le a cuccod, és aludj. Már nem érdekelsz.

Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Dmitriy Bilous