Azt a pillanatot, amikor beteljesedik az, amire vársz, bizarr módon nem lehet kiváltani azzal, ha azonnal megkapod. Megölni lehet vele a vágyat. Elsietni lehet vele. Elkapkodni, olcsóbbá tenni, értéktelenné tenni lehet. De nem érdemes. Mert belélegezni a fantáziádat, megrajzolni, amit a képzeleted, a szíved, a fejed, és az érzékeid, a már meglévő emlékeid és pillanataid rákevernek a ceruzádra, azt nem lehet másképpen.

A vágy nem hazudik. Nem tud

A tudatod, a fejedben lévő sokszor hamis elvárások magadról, azok persze tudnak. A vágy viszont levetíti neked azt, ami jó lesz, és megmutatja azt is, ami nem lesz az. Csak tudni kell érteni, értelmezni, tudni kell figyelni rá, sőt meg kell tanulni, hogyan kell rá egyáltalán figyelni. A mostani szegény generáció abban nevelkedett és nevelkedik, hogy minden két kattintásra van. Nem hibáztatható érte, ahogy – bármennyire könnyű volna – általánosítani sem szabad. De tényleg két kattintás minden. A másik ember is. Nem lehet már kézzel írott, összepacsulizott levelekre várni, amiket négy nap múlva fognak bedugni remélhetőleg a tornazsákodba.

Nem lehet napokig könnyes szemmel vagy épp nevetgélve fogalmazni a választ, nem lehet titokban összenézni az udvaron, nem lehet odadugni egy almát a menzán, mert minden mást jelent.

Ezek a régebben mindennapos kicsi, de annál fontosabb dolgok egyre ritkább jelenségek, és akármit jelentsenek is, szerintem ez még nem a vágy. Az a tiszta, mással nem hasonlítható őszinte megnyilvánulása a szellemnek és a testnek, ami talán a szabadeséshez hasonlóan egyszerű, miközben minden korosztálynak más és más, és éppen ettől tökéletes, nyilvánvaló és izgalmas. És aminek a beteljesülése pedig az őszinte boldogság nevű másik ritka vendég. Being boring a Pet Shop Boystól. Hm.

Sokan azonosítják a vágyat azzal, hogy nem kapnak meg valamit

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Technikailag stimmel, de a lényeg helyett, ami egy építő, gyönyörű érzés, ők egy keserűen negatív élményt élnek át, teljesen feleslegesen. Vágyni valamire is meg kell tanulni. Egyfelől, így vagy úgy, de muszáj. Másfelől nem mindegy, hogy honnan és hogyan éljük azt meg.

Nagyanyáink számára még nem volt kérdés, megtanulják-e. Legtöbbjük valamilyen háborúban, de legalábbis békétlenségben élte meg, tanulta meg, milyen várni és vágyni olyan alapvető dolgokra, mint étel, szabadság, béke. De valamennyien már gyerekkoruktól, születésüktől fogva folyamatosan tanulták, vagy kénytelenek voltak. Nem az a korszak volt, amikor a plázás cipőből, trikóból, fagyiból vagy bármiből folyamatosan több volt, mint amennyit hordani tudtál. Szépen mondva. De az udvarlás sem alakult egyéjszakás kalanddá az első nap. A vágy jelenléte folyamatos, sokrétű, az élet majd minden részén jelenlévő dolog volt.

Ma rengeteg minden adott

Nemcsak elkényelmesedés, lustaság okán, hanem a fejlődés mai szakaszában egy csomó dolog nincs, és/vagy másképp van, mint 40-50 éve. Ami két kattintásra van, és nem kell várnod rá jövő hétig, arra értelemszerűen nem tanulsz meg várni, így vágyni sem tudsz rá. Illetve tudsz, csak tök máshogy.

Ha harmincféle csoki van a boltban; ha azonnal FaceTime-on láthatod is, akivel beszélni szeretnél; ha nem kell elképzelned az arcát, mert profilokat böngészel 40 fotóval, akkor másképpen kell megtanulnod vágyni szinte mindenre.

De csak szinte.

Mert arra vágyni, hogy elkapjon a zápor júliusban, amikor papucsban vagy, ugyanúgy kell. A csókjára, amikor már ismered azt, és belehalsz a hiányába, ugyanúgy kell vágyni. Hogy feltűnjön a sarkon az ismerős járásával, arra is. De akármilyen forrásból is, meg kell tanulni vágyni, mert az mozgat. Az sokat ad. Az rávilágít sok más lényegre. Az megnyugtat, felvilágosít, leplet ránt le, kétséget simít ki, olcsó hazugságot világít át, és legfőképp pazar tükröt tart.

Nem szabad lebecsülni a vágyat

Nem szabad eltürelmetlenkedni, megúszni, vállat vonni rá. Illetve lehet, ha az ember szívesen felad olyan érzéseket, mint a gyomor környékéről induló bizsergés, vagy a nyakszirt tájékán az a nyomás, amitől mosolyogni és cicegni kezdünk. Nem feltétlenül van szükségünk a vágy érzésére, ha nem érdekel minket, milyen egy korty friss víz egy háromórás túra végén. Semmi dolgunk a vágy közelében, ha még sosem voltunk szerelmesek, és nem nézegettük hülye idióta módjára a telefonunkat négypercenként a „hátha” sóhajjal kísérve.

Valamennyi egyéb esetben meg kell tanulnunk vágyni a vágyra.

Meg kellene tanulni érezni a hiányát annak, ami fontos, meg kellene tanulni érezni az ízét a várakozásnak, a közelgő és alig várt örömnek, amit a vágy teljesülése ad.

Meg kellene tanítanunk a gyerekeket arra, hogy miért fontos tudni, milyen nem birtokolni, nem azonnal megkapni, nem parancsra, hisztire, kattintásra azonnal kielégülő igényekkel felnőni. Mert másképp nem tanítható meg az öröm, amit a vágy kielégülése, a megérkezés, a befejezés, a beteljesülés okoz. Másképpen nehezen tanítható meg az elégedettség, a kitartás okozta büszkeség, amit a vágy okozta motiváció kelt, és ami nehezen pótolható mással.

A vágy és beteljesülése olyan, mint az éhség és az étel. Lehetsz folyamatosan jóllakott, és ma már bizony tudsz úgy élni, hogy jószerével soha nem vagy igazán, őszintén, mélyen, tiszta erőből éhes. De ha már ettél éhesen egy valódi első falatot, ha már vártál egy egész napot egy ételre, akkor soha az életben nem fogod elfelejteni az érzést. A vágy is pont így működik. Elég csak felidézni, hogy kibe voltál reménytelenül és kudarcra ítélve szerelmes a gimnáziumban, és elég elképzelni, hogy máshogy alakult, és mégis felhívott, sőt megjelent, sőt bevallotta, hogy ő is szeret, sőt a csókja is olyan volt. Még most is elmosolyodsz egy régi, sokszor elképzelt, de sosem megvalósult csókon. Na ilyen a vágy. És pontosan ezért a mosolyért kell vágyni a vágyra.    

 

Doffek Gábor