Elpusztíthatatlan macinaci, bilifrizura és patatalpú cipő – Gyermekkori divattraumáink (amik a mai napig hatnak ránk)

–

A „ha én egyszer eltökélek valamit, azt meg is valósítom” elve életemben először a külsőm szempontjából jelentkezett nálam. Amikor ugyanis a forgószékes panelfodrászatban a néni tizenegy éves koromban közölte velem, hogy „márpedig neked sosem fog megnőni a hajad, mert olyan gyenge szálú”, akkor elhatároztam, hogy juszt is hosszú, barna hajú Barbie baba leszek, nem ez a csuri kiadás. És kezdetét vette egy szakadatlan küzdelem a hajnövesztéssel. 

Volt itt minden. A kései dackorszak legemlékezetesebb periódusa a frufrunövesztés volt, mert akkoriban a hajam a homlokomon pálmafába kötött formában hordtam. Büszkén. És nem értettem, hogy miért vagyok az ügyeletes csodabogár az általánosban. (Retrospektív azért értelmet nyer az ügy.) De egy szó, mint száz: lett hosszú hajam. Egészen szép, hátközépig érő barna, amit mindig őrült büszkén viseltem. Ha Barbie baba nem is lettem, de egy időben görkoris Szindinek hívtak Fehérváron, amikor egy nyáron át görkorcsolyával a lábamon, suhanva szórólapoztam a belvárosban. 

A hajprojekt, mondhatni, sikerrel járt. A hosszú haj a mai napig megvan, itt-ott már ősz szálak keverednek bele, de még most is félelemmel tölt el a gondolat, hogy esetleg változtassak a hosszán.

A gyerekkori trauma egyelőre erősebb, pedig ma már azt tudom, hogy a rövid haj iszonyat vagány tud lenni, főleg, ha egy nőből elemi erővel árad a nőiesség. Akkor aztán a hajhossz tényleg édesmindegy. 

Na, de, amikor egy csodás, 1988-as tanulóigazolványra ragasztott igazolványkép formájában előkerült gyerekkorom frizurája, kiderült hamar, hogy nem vagyok egyedül a gyermekkori divattraumákkal. Barátaim hasonló jellegű élményeket osztottak meg velem a Facebookon. Kinek bilifrizurája volt, kinek a spániel fazon okozott nyomasztó élményeket. De kiderült az is, hogy DTK ikonikussá vált rövid frizurája is kiskorából datálódik. Hamar egy nosztalgia diskurzus nőtt ki a WMN szerkesztőségében, így ezt most jól megosztjuk veletek. 

Az elpusztíthatatlan mackónadrágtól az égett fülön át a patatalpú cipőig jöjjenek a WMN csapatának további divatkatasztrófái:

DTK: Nekem is volt ilyen hajam. A mai napig traumatizál. Nekem anyám vágatta le a tizenegyedik szülinapom előtt ilyen „bundesligásra”. Állítom, ezért van rövid hajam ma is. Meg a vállban húzott, buggyos habselyem blúz, amibe csak belebüdösödni lehetett.

Fiala Borcsa: Nekem is sokáig rövidre volt vágva a hajam béna fodrászok által, úgyhogy sokszor fű alatt lopakodtam haza a borbélytól. Anyukám nagyon szereti, ha minden szép rendezett körülötte, ezért a húgomat és engem úgy öltöztetett, mint két kis vállalati titkárnőt. Viszonylag sokáig, mert ő ilyen „ellentmondástnemtűrő” típus. Szóval: gyapjú szoknya, válltömés (!!!) válltöméstartó arany „zicherejsztűvel” (!!!) és… és zsabó. Fujj.

Gyárfás Dorka: Nekem a hajammal az ellenkező problémám volt, mint nektek: mindig hosszú volt a hajunk a húgommal, és könyörögtünk, hadd legyen egyszer rövid, mert azt annyira menőnek gondoltuk. (A legvagányabb csajok fiúsak voltak, alig hordtak szoknyát, és minden csínyben részt vettek, amitől tele voltak karcolásokkal.) Ez a vágyunk akkor teljesült csak, amikor tetvesek lettünk, és apukám (aki fodrász) végre Beatles-frizurát vágott nekünk. Utána persze megint meg kellett növesztenünk. De ezt azért nem nevezném traumának. 

Az az igazság, hogy ruhatraumáim sem voltak, mert Svájcból örököltük a ruháinkat anyukám barátnőjének a lányától, később meg a legjobb barátnőmtől, aki Bécsből kapta őket, szóval szerencsére mackónadrág, műanyag-köpeny (a suliban), és egyéb szockó relikviák nálunk nem játszottak. Valahogy még fényes balettdresszt is mindig sikerült szerezni nekem, csak egyetlen rövid időszakban hordtam ezt a vastag, műszálas, fehér szegélyű fekete dresszt, amit a Centrum áruházban lehetett kapni. Anyukámnak nagyon jó ízlése volt… szerencsére.

Kurucz Adrienn: Mackónadrág. A szemesi kertmoziban álltunk sorban anyukámmal este. Rajtam a mackó. Anyukám megkérdezte: „Adrikám, fordítva van rajtad a nadrág?” Mögöttem kamaszok, percekig röhögtek, én pedig megtanultam párologni. 

Trauma 2. Indián akartam lenni, ugye ez tiszta sor Gojko Mitices coming outom óta. Csakhogy fésülködni nem szerettem, anyukám feladta, elvittek a fodrászhoz. Aki nemcsak levágta rövidre a derékig érő hajamat, de be is sütötte. Csakhogy közben csevegett anyukámmal, és megégette a fülemet. Konkrétan hólyagosra égette. Nagyanyámtól kaptam a hajamért vigasztalásiból egy nagy kék plüsskutyát. Meg törzsfőnökfejdíszt. Háááát.

Both Gabi: Nekem volt egy bődületesen ocsmány, barna színű tapadós, műanyag mackónadrágom sötétzöld csíkkal, ráadásul a talpán gumival. Ezt később eltávolítottam. Alig vártam, hogy kinőjem, de nyúlt, mint az állat. Aztán direkt elestem benne, hogy kiszakadjon, akkor meg kapott egy foltot, amitől még ocsmányabb lett. Szerintem még mindig megvan a szekrényben anyámnál. Ez az elpusztíthatatlan mackónadrág esete.

A másik traumatikus ruhadarab egy önmagában nyomott mintás, sötétkék dzsörzénadrág volt, élére vasalva! A derekát kapoccsal lehetett összezárni, ez mindig leszakadt, de szerencsére pár év alatt elkopott, így megmenekültem a hordásától… Ez az ékes nadrág látható a fenti képen is egy sötétkék-sárga-fehér csíkos rövid ujjú (!) buklé felsővel, alatta pedig egy undorító, vastag pamutból készült, hosszú ujjú (!), patentos ingblúz elképesztően ocsmány rózsamintákkal. A lábamon egy szarbarna, térdig érő, gumírozott szárú műbőr lakkcsizma volt, ami a fotózás után öt perccel elkezdett felhólyagosodni. És azért készítették a képet, hogy megörökítsék a hosszú hajamat, mert a fotózásról egyenesen mentünk a fodrászhoz, és megint rövid lett a hajam, hiába könyörögtem, hogy hosszút szeretnék… Szerintem nem őszinte a mosolyom.

Tóth Flóra: A haj, az mindenkinek érzékeny terület: nekem a felnyírt bubifrizura volt a rém, amit először apukám saját kezűleg alkotott a fejemre, aztán a fodrász is hasonló stílusban nyomta. De a legmélyebb nyomot egy kamaszkori élmény hagyta: már volt kicsit magassarkú bakancsom, de akkor jöttek be a patacipők, és én meg voltam őrülve egyért. Viszont nem kaphattam tök sokáig, aztán anyukám megenyhült, és meglepetésképpen vett egy iszonyú ronda és nagyon-nagyon bumszli cipőt. Én csak egy közepesen magas egybetalpút akartam, nem azt, és totál kivoltam. 

Nem akartam megbántani, meg összeveszni sem, mert szerinte ugye mind egyforma volt, így aztán egy nagyon trapézos nadrág alá rejtettem, és egész télen azt az egyetlen nadrágot hordtam. Aztán nyáron elmondtam neki, hogy nagyon nem tetszik, és következő télre kiválaszthattam egy megfelelő darabot. De persze utána hallgathattam, hogy semmivel nem néz ki jobban, mint a másik.

Pásztory Dóri: Emlékszem, Sandra Bullock zsebes khaki nadrág-virágos hastop kombója olyan nagy hátassal volt rám a Mint a hurrikán című filmben, amivel Ben Affleck fejét is elcsavarta, hogy a moziból egyenesen a pécsi vásárba mentem beszerezni a must-have darabokat. Horgolt kalappal hordtam. Nehéz most nekem visszaidézni ezt a képet és szembesülni a valósággal, hogy mennyire gáz összeállítás ez így együtt. Pont, mint a sárga-szürke kord hatású tapinacim a rózsaszín pillangós sportcipőmmel és a virágos csillámos bő pulcsimmal, amiben Somogy és Baranya hercegnőjének képzeltem magam, míg egyszer csak elém került egy tükör. A narancssárga pufidzsekimről már tényleg nem akarok beszélni…

Fogadjunk, hogy  ti sem úsztátok meg a gyerek- és tindézser korotok hasonló divatkatasztrófák nélkül. Egyszerűen hozzátartozik az egyedfejlődéshez!

Kégl Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Dean Davies