Két kutyám van. Az egyiket menhelyről fogadtam be, hathetes kora óta egészen egyéves koráig élt bezárva. Ez meg is látszik rajta, a világ legfélősebb kutyája az enyém. Nem is szép, még bújni sem bújik, ráadásul lelkesen öli a tyúkokat, és egy ugrással veti át magát a kerítésen – ideális társ, gondolná az ember. 

Aztán beújítottam egy cukimuki, kicsi fehér jószágot, aki mint egy igazi nyalókakutya ült volna éjjel-nappal mellettem, és rajongással nézett volna rám. Ehelyett kaptam egy igazi köcsög kutyát, aki helyettem a félőst imádja, és maximum fél méternyire hajlandó eltávolodni tőle. Van tehát a félős Csiri és a bunkó Krumpli, aki viszont ugat is, így éjjelente bent kell tartanom, ha nem akarom, hogy a szomszédok meglincseljenek. 

Krumpli ráadásul olyan kicsi, hogy simán átmegy a kerítés rácsain, a macskaajtóról nem is beszélve. Mivel még kamasz, ezért rág, és roppant neveletlen, az előző hét hónapot egy nógrádi asszonynál töltötte, mint klasszikus vidéki kutya. A pórázt nem ismerte, de mást sem nagyon. 

Két kutya fekszik a kanapén
Krumpli és Csiri jól érzik magukat

Ezzel a „könnyű kihívással” indultunk neki a kutyasulinak, miután betoltam a havi GDP-m jelentős részét az iskolának, ők cserébe vállalták, hogy olyan kutyákat varázsolnak belőlük, akik reggel kávét főznek, behozzák az újságot, este pedig némán aludni mennek. (Jó, valójában ilyet nem ígértek, mert rutinosabbak ennél). 

Az előzetes felmérésen már kiderült, hogy a kutyáim teljesen alkalmatlanok a nevelésre. Amikor megkértek, hogy prezentáljam a pórázas sétát, Krumpli hanyatt dobta magát. Az oktató biztatott, induljak el, jönni fog az eb.

Nyilván nem jött, így egy látszólag halott kutyát – melynek négy lába a levegőbe meredt – vonszoltam magam után. És esküszöm, csóválta a farkát közben.

Mondjuk, én annyira nem röhögtem, pont úgy éreztem magam, mint amikor a fiam tanárának magyaráztam, hogy „ő nem úgy gondolta, és alapvetően egy jól nevelt gyerek”. Persze a tanár és az oktató is röhögött, én meg szégyenszemre a karomban távoztam a tiltakozó ebbel. 

Első nap az iskolában

Na, ki érkezett késve az első foglalkozásra? Ki vágta remegő kézzel – magában kurvaanyázva – a virslit jutalomfalatnak? Naná, hogy én. Az történt ugyanis, hogy gondosan bekészítettem a kést meg a vágódeszkát, mert természetesen reggel rohantam fel a boltba, vagyis rohantam volna, ha az én cukimuki Krumplim, nem fetreng bele valami szarba, így befogott orral igyekeztem beterelni a fürdőszobába. Gumikesztyűt fel, rettegő kutyát lezuhanyoz, szar folyik a lefolyóba. A kutya már gyűlöl, én is őt, this is a beginning of a beautiful friendship. Naná, hogy jó tíz perc késéssel érkezünk, félig száradt kutya lóg az ölemben, a másik amúgy is retteg, a virsli még mindig a tokjában hervadozik. 

Minden jó, ha jó a vége, beesünk a suliba. Rajtunk kívül a jól nevelt ebek vigyázzállásban ülnek, Krumpli fetreng, Csiri kutya meg szokás szerint fél. Jó lesz ez, érzem én. Tíz perc kajaszaglászás után – én a fogammal tépem fel a virslit, és adogatom az eb szájába – szabad foglalkozás. Kutyákat elenged, persze ezeket csak pórázon lehet, mert különben sosem fogom meg őket. Zabálós retrieverek, lelkes németjuhászok pillanatok alatt perdülnek a gazdi elé, én meg, mint egy elmebeteg lamantin, rohangászom a kutyákat kergetve. Vagyis elég csak egyet, mert a másik úgyis ott van, ahol az egyik. 

Két kutya a kutyaiskolában

Hatalmas ugrásokkal haladunk, vagyis a többiek, mert ezek a virslit is megunják öt perc után, pedig az oktató tanácsára már napok óta nem esznek. A többiek simán ülnek, én mutogatom, mit kell tenni, de a kutya baromira nem érti. A régi, hagyományos módszerek – lenyomom a seggét, felrántom a pórázt, mint anno Szopó Béla bácsinál (nem röhögni, tényleg ez volt a neve a legendás kutyakiképzőnek), hanem a lelkére beszélve jutifalattal próbálom munkára bírni. 

Egy dolog tíz perc után biztosnak látszik: Csiri kutyám finom és érzékeny természetén és az én határozottságomon még van mit csiszolni. Ő lesi a tekintetemet, gyönyörűen jön láb mellett, de egy erősebb rántásra is úgy reagál, mintha helyben billogoztam volna meg. Őt át is passzolom a kamasznak, szokják egymást, tőle viszont tart – pedig a világ legbékésebb gyereke – , így cserélgetjük az ebeket. Krumpli leginkább nem csinál semmit, ráadásul a sok hajolgatástól beáll a derekam, nem öregedő nőknek való mulatság ez. 

Fejlődünk

Másodszorra csak tíz percig kergetem a kutyát, hogy a nyakára kerüljön a póráz, igen, én vagyok az őrült nő, aki ide-oda rohangál a kertben, azt üvöltve, hogy: krumpli, krumpli! És nem a Szabolcsból érkező burgonyások – akik ez idő tájt szoktak megjelenni a településen. Kutyák autóba besuvaszt, Krumpli valamiért a kalaptartón utazik, bólogató kutyának tökéletes. Másodszorra is végigszántjuk a pástot, félmosolyok, nem titkolt röhögések kísérnek, a kurva virslit elfelejtettem, marad az aranyáron vett, vegyszermentes, illatosított jutalomfalat, amit az első feladat közepén köp ki mind a két kutya. Próbálok csencselni, de ezek az iskolások nem olyan lazák, mindenki félti a kis- vagy nagy falatjait. 

Összetett feladat következne, ha Csiri nem kezdene siránkozásba, hogy a kis barátja négy méterrel arrébb áll, mint ő, ezért nem tudnak szimbiózisban állni, ülni és haladni. A feladat: mindig a gazdi megy ki először a kapun. Itt hangosan felröhögök, nálunk a kutyák ki-be ugrálnak a kerítésen (sajna, Zoli, a lakatos nem ér rá, hogy hegesszen még néhány keresztvasat a kerítésre), ha meg nem, akkor sem motiváltak nagyon a világ megismerésére. 

A látvány csodálatos, kapunk egy palackot, benne víz, ha a kutya elém ér, húz, locsolok. Az aktív ebek pillanatok alatt lesznek csuromvizesek, ennyi hirtelen hátraugrást még az életben nem láttam – páratlan szépségű dobikeverék, macsó pitbulljellegű, és magát oroszlánnak képzelő pinscher prezentálja a feladatot. A gyerek röhög, egy csepp vizet nem fogyaszt el, a még mindig háton közlekedő Krumpli kivonszolása során, én meg a félős Csirivel szintén így járok. Menők vagyunk, verem a mellem, mit nekünk ez, azonnal megyünk át a középfokra. Aztán befogom a számat, mert jön a fektetés, ami csak spontán módon megy, és egyáltalán nem úgy, ahogy kéne. Ehhez képest a német és belga juhászok szfinxként fekszenek, én meg próbálok láthatatlanná válni, miközben a segédeknek magyarázom, hogy Csirikét egy másik iskolában sem sikerült fekvésre kényszeríteni, és végül is minek is kéne, elég, ha az ágyamban tud henteregni? 

Zimre Zsuzsa