– 

Bohuniczky Szefinek nemcsak igazi, vérbeli női regényeket köszönhetek, hanem a felettébb bizarr lehetőséget is, hogy az államvizsgán kihúzva a Feminista irodalomkritika című tételt, hosszan, pironkodva magyarázhassam az asztal másik oldalán üldögélő három öreg, kopasz professzornak „a toll, mint a péniszirigység manifesztációja” című gondolatsort... Hát, azóta is nagyon boldog vagyok, hogy én a műveimet már nem hímvesszővel tollal írom, hanem klaviatúrán püfölöm, különben fix, hogy bele sem mernék vágni nap mint nap!

Szefi nénit viszont azért is szerettem, mert a regényeiben a nők megbízható rendszerességgel bepattannak a konyhába, és főznek. Hol a családnak, hol a barátnőknek, hol pedig csak diskurálnak a különféle receptekről. Persze ezek az asszonyok nagy huncutok ám, nem osztogatják csak úgy nyakra-főre a féltve őrzött családi recepteket, mint a mai zöldfülű gasztrobloggerek, de nem ám! Ha megkérdezik őket, mégis, mitől olyan foszlós az a kalács, mitől olyan omlós a tészta, olyan porhanyós a vadas, szívesen elárulják a receptet – de csak úgy, hogy kihagynak belőle egy-két életbevágóan fontos hozzávalót... vagy pár lényegesebb lépést. Nehogy már a szomszédasszonynak is olyan pompázatosan sikerüljön a fogás, mint nekik!

Így hát nem is értem, hogy volt képes Bohuniczky Szefi kiszellőztetni A Titkot, beleírni az egyik regényébe A Különleges Fűszert, amitől az uncsi paprikás csirke mondhatni, szárnyakat kap, ami olyan szépen simul rá, kiemelve az erősségeit, és elfedve a gyengeségeit, mint a vörös szőnyegen lépdelő díván a flitteres dizájner ruha.

Hölgyeim és uraim, dobpergést kérek! Ez az extravagáns kiegészítő pedig nem más, mint pár karika téliszalámi... Úgy ám!

Na, de lássuk a legelejétől a medzsiket!

Kacsazsíron – lehet olajon is, persze... de amikor a kacsazsír annyival finomabb! Ráadásul nekem mindig van otthon a hűtőben, hogy ha látnám, hogy jön a világvége, akkor még gyorsan tudjak magamnak kenni egy zsíros deszkát lilahagymával. Fénylő pofával mégiscsak szívesebben adja magát át az ember az enyészetnek, nem igaz?, – de hogy szavamat ne feledjem: kacsazsíron megpirítok egy fej hagymát apróra vágva, majd leszórom pirospaprikával és köménnyel. Rádobálom a combokat, sózom, borsozom, majd mehet a combokra pár karika jó minőségű téliszalámi. Amikor mindkét oldaluk megpirult – továbbra is Szefi néni irodalmi instrukcióit követve –, rádobok egy marék paradicsomot és egy marék paprikát meg pár szem gombát is, ártani nem fognak az biztos. Így rotyogtatom az egészet bő egy órán keresztül, amíg annyira meg nem fő a csirke, hogy szinte leomlik a csontokról. Közben azért néha érdemes csekkolni, hogy nem akar-e odaégni az ebéd: ha gyanús illatot sodor feléd a szellő, akkor önts alá egy kis vizet. Amikor elkészült, belekeverek egy nagy pohár sűrű, zsíros tejfölt.

Közben egy nagy fazék vizet forralok, és bekeverem a nokedli tésztáját. Három tojást felverek, összekeverem egy kiskanál sóval és annyi vízzel, hogy kábé négy deci legyen az egész cumó, majd elkavarom 400 gramm liszttel. Nem kell annyira eldolgozni, csak olyan tessék-lássék módon. Közepesen sűrű tésztát kapsz, de ha túl sűrű, mehet bele még egy kis víz. Ezúttal belevágtam egy csokor snidlinget is a még nyers tésztába. Egyrészt: mert már nagyon várom a tavaszt, és kellett egy kis zöld szín a lelkemnek, másrészt: mert így már, szinte-szinte saláta kategóriába esik a köretem. Lobogó, sós vízbe nokedliszaggatóval beleszaggatom, és amint feljöttek a víz tetejére a kis dundi fürdőzők, már szedem is ki őket a szűrőlapáttal.

A paprikás csirke mellé ugyanis kizárólag nokedli dukál. Anélkül elképzelhetetlen a magyar konyha, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy amikor 18 éves koromban épp kiköltözni készültem Angliába, akkor a nagymamám abba még csak-csak beleegyezett, hogy a kötött harisnyát, a bundabugyit meg a családi Bibliát otthon hagyjam, de hogy a bőröndbe ne csomagoljunk egy zacskó igazi szögedi pirospaprikát meg egy nokedliszaggatót... na, arról szó sem lehetett.

 

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak