-

Boldogult hajadon koromban soha nem gondoltam volna, hogy egy nap majd ennyire összeszedett, szervezett és tervezett leszek. Hogy úgy leszek képes zsonglőrködni a feladataimmal, hogy közben sem a gyerekek különóráira való fuvarozás, sem a bevásárlás, a főzés, a leckeírás, a mosás, a teregetés vagy a kutya ellátása sem okoz gondot, és még a munkahelyemről sem rúgnak ki, mert a temérdek otthoni feladatom miatt elfelejtek bemenni.

Tchibo Family Wmn
Komolyan mondom, ha húsz évvel ezelőtt láttam volna jelenkori feladatmágus magamat, akkor bizonyára ovációban részesítem a felnőtt énemet. (Vagy – ami szintén valószínű: hanyatt-homlok világgá szaladok, hogy micsoda egy uncsi anyuka lett belőlem.)

Azért nem volt könnyű eljutni arra a szintre, hogy zökkenőmentesen legyek egyszerre a gyerekeim anyukája, sofőrje, békebírója, gyerekjogásza, korrepetitora, oroszlánidomára, szakácsa, túsztárgyalója, kiképzőtisztje, vigasztaló válla, gyerekorvosa, haverja, bejárónője, és végül bűnbakja, akire minden körülmények között lehet mutogatni, mint minden baj forrására. Bizony, jó időbe beletelt, amíg rátaláltam az Anyaság Szent Gráljára, és rájöttem, hogyan tudom tengernyi, 168 órát igénylő feladatomat belesűríteni egyetlen napba. Minden egyes napon... Nekem sok időbe telt, de neked most kivételesen megsúgom a titkot: ez a folyamatos tervezés. És amikor folyamatosat mondok, akkor tényleg arra gondolok, hogy non stop.

A titok ugyanis: nem hagyhatom, hogy az agyam üresjáratban legyen, esetleg a kezeim tétlenül lógjanak. Szakadatlanul azon pörgök, mit is kell még megcsinálnom, hogyan tudnám párhuzamos tételekké összefonni a teendőket.

Főzés közben kikérdezem a leckét, bevásárlás alatt lelki életet élek, kutyát idomítok mosogatás, gyereket nevelek teregetés közben. És csak nagyon ritkán keverem össze zavaromban a dolgokat, de sebaj: a gyerekeim már remekül adnak pacsit vezényszóra, és az eb is jól eligazodik a differenciálegyenletek világában. Az esetek döntő többségében a nap végén elégedetten üldögélhetek egy pohár jól megérdemelt borral a kanapén, hiszen az olvasónapló kész, a gyerekek betakargatva, megjóéjtpuszizva alszanak békésen, a másnapi edzéscucc kimosva és összekészítve, a vacsora pedig házi készítésű volt, meleg és finom.

Ám ahogy egyik este ott üldögélek pihegve a kanapén, a tekintetem kissé üveges a kimerültségtől, a szemem alatti karikák szokatlanul mélyek a rengeteg pörgéstől, hazaállít a férjem, akinek igazán semmi, de semmi más dolga nincsen egész nap, csak a munkahelyére kell bejárnia (és még így is van képe panaszkodni!!!). És ahogy belép a lakásba, kedvesen megkérdezi, hogy vagyok?

– Mégis, hogy lennék, hullafáradt vagyok – válaszolom síri hangon, mire ő, szegény, rutintalan pára, óvatlanul visszakérdezett.

– De mégis, szívecském... mitől vagy olyan fáradt?

...Nem kellett volna...

Ez volt az a pillanat, amikor ahelyett, hogy agyoncsaptam volna egy szívlapáttal, bosszúszomjtól fuldokolva a számítógép után nyúltam. Meghívtak ugyanis egy háromnapos külföldi konferenciára, amire eddig nem mondtam igent, mivel nem akartam a távollétemmel megakasztani családi életünk olajozottan forgó gépezetét.

– Hogy mitől vagyok fáradt? – villogott a szemem, mint a legaljasabb Disney-antihősnek, miközben két kattintással regisztrálta magam a programra. – Majd meglátod magad!– vigyorogtam rá gonoszul.

Csudás volt a konferencia, remekül mulattam, és istenien kipihentem magam... ebben közrejátszott a cseppet sem elhanyagolható tény is, hogy végre tényleg egyedül aludtam a szállodában, és a magam ellátásán kívül senki mással nem kellett foglalkoznom. Amikor hazabillegtem a harmadik nap végén, szinte már el is felejtettem, mi volt a külföldi utazásom fő motivációja. Egészen addig a pillanatig, amíg kisimult arccal be nem léptem a lakásunk ajtaján.

– Te jóságos isten, hát itt meg mi történt? Betörtek?! – szakadt ki a számon önkéntelenül a döbbent kiáltás. A nappaliban mintha forgószél söpört volna végig, szanaszéjjel dobált ruhák mindenütt. A mosogatóban hegyekben álltak a szennyes edények, a konyhapulton pizzás dobozok kornyadoztak. A kanapén pedig a férjem, üveges tekintettel, elcsigázott ábrázattal üldögélt magába roskadva.

Tudom, elegánsabb lett volna csöndben kiélvezni a diadalomat. Nem úrinőhöz méltó ez a stílus, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. És feltettem a kérdést. Vagyis A KÉRDÉST.

– Fáradt vagy, drágám? – és közben néztem rá kedvesen. De nem értem be ennyivel. Miután visszanézett és elcsigázottan bólintott, oda kellett szúrnom a kegyelemdöfést is:

– De mégis, szívecském... mitől?

Fiala Borcsa