A beküldött alkotásokat próbálom idővel mind elemezni, de láthatóan én jóval lassabban dolgozom, mint ti és a gyerekeitek, így kérem a megértéseteket és a türelmeteket. Mert megérdemlem.

Az alábbi rajzon – első pillantásra – egy boldog családot láthatunk. A szereplők nagyjából egy sorban helyezkednek el,  mindenkinek megvan minden végtagja, és bár az ujjak száma változó, látva, hogy őket, magukat nem zavarja testi fogyatékosságuk, én is hajlandó vagyok szemet hunyni e tény fölött. Sőt, azon sem akadok fenn, hogy akad némi zavar a szemöldök és a szempilla viszonyát illetően. Apának van szemöldöke, az öcsi túlesett egy szemöldökgyantán, a család három nőtagja viszont erős szemöldök–szempilla összenövésben szenved.

Ami mellett sajnos nem mehetek el szó nélkül, az a szereplők mérete. Az egyértelmű, hogy az anya a domináns a családban. De figyeljük csak meg a ruházatát! Nyilvánvaló tény, hogy az alkotó szereti a csíkosat. Az oké, hogy saját magát szivárványszínű csíkokba öltöztette… na, de hogy az anyát is, aki túl van három szülésen?! Ébredező női ármánykodást érzek abban, hogy az alkotó őt is keresztbe csíkosba öltöztette; nem éppen finom eszközökkel utalva arra, hogy a darázsderék lényege nem a csíkosságban rejlik.

Női fricska ide vagy oda, nem a művész a család legelvetemültebb lánytagja. Látjátok a hugit? Pici is, piszkafa is, de úgy beékelődött apa és anya közé, mint a beton. Apa hiába nyújtja háromujjú kis kezét az anya melle felé, hugi minden gátlás nélkül odafurakodik a fejével, és meghiúsítja a spontán csöcsörészést. És ez még nem minden. Nézzük csak meg, hova rajzolta az alkotó a napot! A hugi fölé. Bizony, bizony! A kislány nemcsak hogy szétcseszi a szülők szexuális életét, még a nap is kizárólag rá süt!

De, hogy ne csak a nőkkel foglalkozzunk, van még egy fontos dolog, amit elsőre én sem vettem észre. Na, de másodjára… másodjára sem. Harmadjára viszont rögtön feltűnt. Az öcs. Nézzétek meg ti is alaposan! Szerintem, őt az alkotó majdnem lefelejtette a rajzról. Az utolsó pillanatban jutott eszébe, amikor átszámolta a családtagokat, hogy basszus, valami hiányzik! Akkor rajzolt egy masnit a hajába, és elégedetten hátradőlt. De hirtelen újra belehasított a hiányérzet. Ekkor kapott anya – ceruzával – egy meglehetősen mélyre csüngő, szőrös herezacskót. De ez is csak pillanatnyi gyógyír volt az alkotóban tátongó űrre. Törte a fejét: mit felejtettem el, mit, mit? És akkor! Akkor bevillant, hogy elfelejtette az öcsit. Gyorsan berajzolta a margóra kék filccel, hátha nem veszik észre. Mondhatnánk, hogy szegéééény öcsi. De ne mondjuk! Mert lehet, hogy a nővére egy jelentéktelen kék pizsamás kis pöcsnek tartja, ám nem az. Sőt, nagyon is cool csávó, aki suttyomban megbosszulja mellőzöttségét, és a harmincegyes lábával, izomból rátapos nővére ötvenkettes lila csizmájára.

Zárásként csak annyit, hogy nem minden boldogság, ami annak látszik. Mennyi indulat, rejtett feszültség, és kielégítetlen szexuális vágy rejlik egy-egy mosoly mögött...

Ui.: Aki bánja, hogy elküldte nekünk gyermeke rajzát, írja meg bátran! Már úgyis késő!

Kormos Anett