Z. Kocsis Blanka: Nincs nálunk nagyestélyis, pillecukor-illatú karácsony, vállalom

–

Csak shelf, semmi elf

Semmi bajom az angolszász szokásokkal, az életemben simán elfér a Valentin-nap (nem tartjuk), a halloween (szintén nem, de idén például a helyi anyukák szervezésében megvalósult csokigyűjtésen részt vettünk és jó volt), sőt az egész meleg tejes-sütis Mikulás-éji bekészítéssel is rendben vagyok. (Bár néma morccal az arcomon mindenért a Disney-birodalmat hibáztatom és kikérem magamnak, hogy meg kellett jegyeznem az összes nyomorult négylábú idomított erdőlakó rén nevét.)

De az, hogy az én szükségszerűségből mentes gyerekeim szerint Rudolf csakis organikus gazdálkodásból származó biorépát ehet, és rendkívül méltatlan, hogy a drága északi öregúrnak nem jár minipillecukor a bögréjébe, na, az rendesen kiveri nálam a biztosítékot. Pedig az egész az én hibám. Végül is senki se kényszerített, hogy megtanítsam a gyerekeimet arra, hogy választékosan küldjenek el melegebb éghajlatra az Északi-sarkra, ha nem tetszik nekik valami. Például az, hogy nálunk nincs elf on the shelf.

Ami így, ebben a formában egyébként nem igaz. Nem tudják ugyanis, hogy két évvel ezelőtt engedtem a nyomásnak és vásároltam egy elfet. Sőt, még ötleteket is töltöttem le a csínyekhez, hogy aztán 24 teljes napon át mindennap nagyszerűnek érezhessem magam, hogy lám, munka és főzőcske mellett még ilyen kreatív, humoros és igazán gondoskodó apróságokra is van időm. Hát milyen csodás gyerekkort biztosítok nekik?! Aha…

Jelentem, az elf azóta is fuldoklik néhány csipkés bugyi alatt, én meg idén is megvettem a kék-sárgában a csokis kalendáriumot. Az a tuti.

Kézműveskedés, sütögetés, saját gyártású képeslapok

Üsse kavics, ha már úgyis coming outolok, nyilvánosan is elismerem, hogy nekem a Pinterest valójában egyszerre szexi és nyomorpornó. Mert hát mit csinálok én, a teljesen tipikus negyven közeli nőnemű felhasználó? Logikusan szervezett, tematizált mappákba gyűjtögetem az ötleteket hosszú heteken át.

Charcuterie boardok, DIY képeslapok, cuki karácsonyi muffinok, szemrevaló házi készítésű gasztroajándékok, ünnepi outfitek és adventi körömvariációk virítanak egymás mellett, az igazán ötletes megoldásokat pedig a saját külön bejáratú, papíralapú karácsonyi tervezőmben is listázom. (Utóbbi egy hasonlóan agyonszervezett anyukatársam ajándéka. Kiváló például arra, hogy monitorozzam a saját költéseimet az ünnepi szezonban, vagy hogy az ezeregyedik „Ezt kérem karácsonyra” tételt is felfirkantsam, hogy ha jön a rokonkommandó ajándékötletekért, legyen miből meríteni.)

És mégis miért töltök el értékes esti félórákat és mélázós kávészüneteket a Pinterestet pingelgetve, na miért?! Azért, hogy aztán minden egyes projektet egyesével engedjek az ünnepek közeledtével fájó szívvel a szélbe.

Ó, igen, azt is, amihez amúgy megvettem az alapanyagokat, csak valahogy sehol se találtam meg azt a két órát, amikor a napi rutin, a házi feladatok, az online gyakorlások, a mosás-főzés és „De úgy nézett rám!”-ok között origamizhatnánk szürke patást, meg csillámpapíros karácsonyi díszeket.

A jó hír, hogy idén már nem is nézek ötletek után. Bár vehetnék esetleg egy lány elfet is. Így legalább nem lenne az alfaelf magányos a ruhák alatt. (Feltéve, hogy még nem fulladt meg szegény.)

Matchy-matchy xmas

Kétféle ember létezik. Az egyik típus úgy véli, nincs édesebb dolog, mint az összeöltözött családok, ahol anya és lánya, apa és fia azonos szettekben feszítenek, a lányok öve pedig passzol a hajcsathoz, ami nagy szerencse, mert a hajbavaló pedig a fiúk övéhez passzol. Ja! Ezekben az álomképekben az ing mindig ropogósan fehér, az anya mindig ragyogó, és soha senkinek az arcába nem köhint fél kiló zöld taknyot valamelyik gyerek, amint épp veszettül éli a karácsonyi csodát.

Na és persze van az a másik fajta, aki úgy van vele, hogy bár a karácsony ünnep, azért legfőképpen azé, aki várja, szóval nincs szükség túl nagy tervekre, bőven elég lesz egy kényelmes farmer egy jó inggel, illetve blúzzal is. Szerintem utóbbival sincs semmi gond, nem kell mindenkinek talpig nagyestélyiben feszítenie. Bőven elég, ha csak az csinálja, akinek kedve is van hozzá.

Csak hát ugye mi van azokkal a félszerzetekkel, akik matchy-matchy családi egyenruhára vágynak, de leragadtak annál a napirendi pontnál, hogy karácsonykor csak a lakást kell kikerázni?! Fogalmam sincs, de

az én személyes válaszom az, hogy idén a családi tanács megszavazta: pizsamában töltjük az ünnepet. Kontrollmániás vagyok, tehát szigorúan ugyanolyanban, természetesen.

„Anya, mi szegények vagyunk?”

Mivel egy valamirevaló publicisztikától minimálisan elvárható, hogy a végén legyen valamiféle érzelmi felfokozottságot előidéző csattanó, beszéljünk a karácsonyi ajándékokról is. Ezek azok a lakás random pontjain jól-rosszul napokra-hetekre elrejtett dobozkák, hengerek, könyvek, ruhák, izék, amik a legtöbb családban varázslatos módon bukkannak fel. (Értsd: anya kifigyeli, árukeresőzi, megrendeli, majd csomagolja élre síkideg üzemmódban december 23-án este tíz és hajnali egy között.)

És ezek azok az „apróságok” is, amikből szegény, elnyomott gyerekeimnek fejenként csak egy kerül. Szerintük. Nekem ugyanis az a megélésem, hogy a nevelési elvekkel vastagon megszórt anyjuk fejenként négyet ad belőlük. Egy könyvet (anyád ír, olvass, fiam), egy ruhát (tudom, tudom, ami kell, az nem ajándék, de ami kell, az a kamaszkorba érkezve már nem lehet nem márkás, szóval az igenis ajándék, anyádnak sincs Chanelje, pláne nem csak úgy), egy hasznos dolgot (például a sporthoz, a szakkörhöz vagy a hobbihoz) és egyet a vágyálmok listájáról (ebbe a kategóriába egy csomó tökéletesen felesleges, méregdrága dolog esik, a nevelési kígyó pedig stílusosan a farkába harap). 

És mit mond erre a középosztálybeli kiskorú, aki egész évben azt hallgatja, hogy beosztóan kell élni, okosan kell költeni, megfontoltan kell választani, tudatosan kell eljárni, ellenőrizni kell az árakat, meg a szavidőt (életre nevelek, na)? Hát azt kérdezi – miután megtört szívvel tudomásul vette, hogy idén se lesz laptop, meg Xbox, meg toronyóra láncostul –, hogy

„Anya, amúgy mi szegények vagyunk?” Én meg rezignáltan mondhatom, hogy nem, sajnos sokkal rosszabb. Nevelési elveink vannak. Mondjuk, ez legalább még elmúlhat.

Z. Kocsis Blanka