„Ott volt a fa, égett a gyertya, egy idő után a nővérek is mellénk telepedtek” – karácsony a koraszülött osztályon
Az ünnep akkor is ünnep, ha a kisbabánk a koraszülött-intenzívosztályra kerül. Vannak családok, nem is kevesen, amelyek e pillanatokban is érintettek ebben. Olyan szülőkkel beszélgettünk, akik már átélték ezt, és elmesélték, hogyan jutottak rajta túl. Az egyik pár kisbabája élet és halál között lebegett, de olyan is volt, akinek „csak” híznia kellett egy életmentő sürgősségi császármetszés után, olyan is, akinek a szülei mindennap 120 kilométert tettek meg azért, hogy lássák a gyereküket, és olyan is, akinek a szülei ekkor mertek először arra gondolni, hogy egyszer együtt mennek haza. Mindegy, hogy három vagy tizenöt év távlatában idéztük fel ezeket az emlékeket, a könnyek szinte minden esetben újra utat találtak maguknak. Kőrizs Kata írása.
–
Mindenki a családjával ünnepel, te meg ott vagy egy kórházban
Vivien karácsony előtt pár nappal egyszer csak erős, fokozódó fejfájást tapasztalt. A kórházba érkezve kialakuló magas vérnyomása miatt bent tartották, és bár úgy tűnt, hogy az ünnepeket otthon tölthetik majd, a hazaengedés előtti utolsó pillanatokban kisbabája életfunkciói hirtelen romlani kezdtek. Fél óra múlva már a műtőben voltak, és Vivien sürgősségi császármetszéssel életet adott a kislányának, Lénának, aki a 35. héten 1640 grammal jött világra, éppen december 23-án. Hamar kiderült, hogy Léna szerencsére egészséges, „csak” híznia kell a kórházban, amíg el nem éri a kétkilós súlyt.
„Az első napokban igazi nagy hiányt nem éreztem, mert arra koncentráltam, hogy a szoptatás menjen, hogy egyáltalán felfogjam: megszületett a kislányom, akit nem is ekkorra vártunk. Persze az sem könnyű, hogy a közösségi médiában azt látod, hogy mindenki a családjával van az ünnepi vacsoránál, te meg ott vagy egy kórházban, ahol egyébként hála istennek mindenki roppant kedves veled, de akkor sem itt lenne a helyed.
Rossz volt a férjemmel megélni, akivel akkor már hét éve együtt voltunk, hogy külön töltjük a karácsonyt, és tényleg csak futtában találkoztunk.
Mivel felújítás volt a szülészeten, így a szobába se tudott bejönni, csak a folyosón tudtunk találkozni, ezért a meghittség teljesen elmaradt.
Bármikor lemehettem Lénához, aki egy szinttel lejjebb volt a PIC-en, bármennyire időre kivehettem, és bármennyit vele lehetettem, ez nagyon jó volt. Arra tisztán emlékszem, hogy
szilveszterkor, az éjfél körüli etetésnél, néztem a tűzijátékot a szoba hatalmas ablakán, és nagyon sírtam.
De tartotta bennem a lelket, hogy jó helyen vagyunk, és hogy tudtam, nincs baj. Végül január 14-én mehettünk haza. Három-négy napja lehettünk otthon, amikor lementünk az ismerős pékségbe a kislányommal. Látták, hogy valami gond van, és amikor ezt meg is kérdezték, akkor öntött el minden. Elkezdtem zokogni, ott jött ki az a három és fél hét” – fejezi be történetüket Vivien. Hozzátette, hogy bár azóta már eltelt négy év, de még most sem tud erről könnyek nélkül beszélni.
Az első ajándék
Amikor a beszélgetésünk végén megkérdeztem Bernadettet, a KORE (Koraszülöttekért Országos Egyesület) érintett önkéntesét, hogy milyen érzés felidézni a PIC-en töltött karácsonyi időszakot, hasonló választ adott: „Hát ilyen bőgős. Én azt hittem, hogy leülünk, és csak beszélgetünk, de hát nem. Nem tudom elmondani könnyek nélkül. Miközben azért a körülményekhez képest szerencsések vagyunk, a miénknél sokkal nehezebb helyzeteket is láttunk, mégis
mindenkinek a saját traumája az, amivel dolgozik. Tizenöt éve volt, és mindig azt hiszem, hogy ezen én már túl vagyok, de nem”
– foglalja össze Bernadett, akinek kisfia a várandósság 24. hete körül, októberben érkezett, tehát extrém koraszülött volt, ezért sokáig nem tudták, hogy miben bízhatnak és miben nem.
„Mi arra emlékszünk a leginkább ebből a karácsonyból, hogy akkor csináltuk az első családi fotót, mert akkortájt vehettük ki először őt az inkubátorból, és Erik úgy vigyorog fejében a branüllel, hogy az valami egészen elképesztő.
Ez volt az első alkalom, hogy a férjem vett a gyerekünknek valamit, egy ilyen egészen picike, a legkisebb nullás focilabdát, mert ekkor mertük először azt gondolni, hogy hazahozzuk.”
Erik és az édesanyja nagyjából ettől az időszaktól lehettek együtt többet, mert ahogy a kisfiú jobban lett, másik PIC-re kerültek, és már nem csak napi kétszer húsz percre mehetett be hozzá. Kiderült, hogy szerencsére a szopóreflexe is megmaradt, és ezért szép fokozatosan a szoptatásra is áttérhettek.
„Nem is emlékszem, hogy volt-e karácsonyfánk azon a karácsonyon, talán valami volt az étkezőasztalon.
Viszont a PIC-en dolgozók feldíszítették a termeket, ami apróság, de mégis jólesik ilyenkor, ha van egy-egy girland vagy világító dísz” – fejezi be Bernadett.
A karácsony, ami nehéznek indult, és mégis szép lett
Zsuzsanna, a KORE egy másik érintett önkéntese 13 évvel ezelőtt már több napja nem tudott éjszaka aludni, mert annyira várta a napot, amikor hazaviheti koraszülött kisbabáját a tőlük 120 km-re lévő kórházból. Kislánya szeptemberben, a 25. hét környékén született. A hazaadás előtt egy nappal azonban úgy alakult, hogy mégis várniuk kellett még egy kicsit, mert egy nagyon fontos szemészeti vizsgálatot el kellett végezni, hogy kiderüljön, szükségük van-e még egy szemműtétre, vagy sem. „Ott sírva fakadtunk mind a ketten. De látták a csalódottságunkat, és azt mondták, hogy bármennyit bent lehetünk az ünnepek alatt. Szóval szenteste boldogan »repültünk« oda, hogy vele legyünk, de amikor megérkeztünk, közölték, hogy most mégsem mehetünk be hozzá egy másik kisbaba miatt, aki épp akkor érkezett. Az ott dolgozók is érezték azonban, hogy ez mennyire nehéz nekünk, és végül is kihozták a kisbabánkat a kórterem előtti nővérpult mellé a kanapéra. Pont ott volt felállítva a karácsonyfa mellette, égett a gyertya, ott maradhattunk akármeddig, és egy idő után még a nővérek is mellénk telepedtek.”
Zsuzsanna és kislánya, Zsóka a következő kedden hazamehettek, és számukra minden nehézséggel együtt is pozitív emlékként maradt meg ez a karácsony.
Azóta tizenhárom év telt el, mindegyikben újra és újra ellátogattak erre az osztályra, ahol ugyanaz a kis műfenyő várja őket
mindig ugyanazon az asztalon, és ahol újra és újra fényképet készítenek.
Testben karácsony, de lélekben egészen más
Anna és férje, Levente, közösen meséltek nekem kislányuk születéséről, aki váratlanul érkezett meg közéjük a 24. héten 640 grammal.
„Nagyon váratlanul jött Lili születése, annyira korán, hogy még nem volt hasam, ha egyszer éreztem mozogni, akkor sokat mondok. Egy babaruhánk nem volt, semmi nem volt”
– számol be Anna arról, hogyan történt minden egyik pillanatról a másikra egy hirtelen lepényleválás következtében. A karácsonyi időszakot még egy olyan PIC-en töltötték, ahol óránként 20 percre mehettek be a gyerekükhöz, és mivel csak pár perc sétára laktak a kórháztól, ezért Anna otthonról járt be. Anna azt meséli,
Liliről heteken át nem tudták, hogy vajon egyáltalán hazavihetik-e valaha, annyira rossz állapotban volt.
Amikor arról kérdezem, hogyan töltötték a szentestét, az édesanya arról számol be, hogy nem sok dologra emlékszik belőle. „Lili bent volt a kórházban, mi pedig a családi ünnepen,
én gyakorlatilag zombiüzemmódban. Egy pillanatot nem tudok visszaidézni, hogy vettünk-e ajándékot, adtam-e, vagy kaptam-e.
Mégis jólesett a családi védőháló, hogy ha akartunk, beszélhettünk róla, de senki nem faggatott, segített a szokásos és ismerős karácsonyi menetrend is. És folyton Lilire gondoltuk, ott volt velünk a kis őzikéje, a párja meg az inkubátorban vele.”
Anna és Levente kisbabája a szilvesztert már egy másik kórházban töltötte, ahová a kislány agyműtétje miatt kerültek át. Ezen a PIC osztályon viszont annak ellenére, hogy a legsúlyosabb eseteket látták el, egész nap bármikor bemehettek a gyerekükhöz, kenguruzhattak, vele lehettek, és sokkal jobban érezték ott magukat. Pár héttel később pedig annak ellenére, hogy Lili nagyon kicsi eséllyel érkezett, egyszer csak hirtelen elkezdett egyre jobban lenni, mára pedig, három évvel később, csodával határos módon szalad, beszél, bölcsibe jár, és jól van.
Levente, Anna férje azt is elmesélte, hogy amikor Lili megszületett, ő nagyon sokat dolgozott, ezért abban a pillanatban számára nem volt olyan nehéz megélni, inkább utólag kellett dolgoznia rajta, bármilyen furán hangzik is. „Ott én úgy éreztem, hogy Annának sokkal nehezebb. Nálunk mindig amikor az egyikünk gyengébb, akkor a másik erősebb, és fordítva” – mondja.
Lehet enyhíteni a nehézségeket?
Földvári Nagy Zsuzsanna, a KORE elnöke elmondja, hogy borzasztóan fontos tudni azt, hogy az országban a koraszülött osztályokon rendkívül eltérők a látogatási szabályok, és 16 évvel ezelőtt, koraszülésben érintettként, ő maga sem gondolta volna, hogy ma még mindig nem lesz nyitva minden egyes PIC ajtaja napi 24 órában a szülők előtt. Tapasztalata szerint egyértelműen készülnek az ápolók a karácsonyi időszakra, kisebb díszítéseket helyeznek ki, és sokszor a látogatási rend is fellazul némiképpen az ünnepek alatt. Azt mondja, hogy ebben a rendkívül nehéz élethelyzetben, amiben ilyenkor a családok vannak, egy-egy apróság is nagyon sokat jelenthet, ahogy egy-egy negatív élmény is örökre beég.
Nagyon pici dolgok hatnak nagyon-nagyot, mert egy megrázó élethelyzetben szuggesztív hatásuk van ezeknek, és ezekre évek múlva is visszaemlékeznek a szülők: megőrzik a kis kivágott karácsonyfát, vagy a szaloncukor papírját, vagy a csillámos kis díszt.
Ők ebben, mint szülőszervezet, úgy próbálnak segíteni, hogy a karácsonyi mintákat, szimbólumokat, tematikát megjelenítik a kórházak számára rendszeresen nyújtott textiladományokban. De ennél is fontosabb az a nagyon erős szülői közösség, amelyben még karácsonyeste sem áll meg az élet, és amelyben még ha ilyenkor online is, de gondoskodnak róla, hogy mindig legyen, aki támaszt nyújt, aki válaszol, aki elérhető.
Vivien azt mondja, hogy amikor hirtelen belecsöppent ebbe az élethelyzetbe, az első gondolata az volt, hogy biztosan létezik erre egy olyan csoport, ahol sortársakra lelhet. Úgy érezte, hogy erőt kell gyűjtenie, látni szeretné, hogy más hogyan élte ezt meg, akár a rossz, akár a jó oldalát. Fontosnak tartja, hogy van egy háló, ahol lehet kérdezni, ahol nincsenek tabuk, és akik átérzik, miről van szó, különösen akkor, ha valaki számára veszteséggel végződik ez az igen nehéz helyzet, ugyanis ezt csak az tudja és érzi pontosan, aki már átélte korábban. Senki más.
„Mi nagyon hiszünk a társas támasz, a sorstársi közösség erejében és nagyon erősen építjük ezt a szövetséget pontosan ezért, mert borzasztó fontos, hogy az anyák és az apák támaszt kapjanak. Ezért mi rengeteg munkát teszünk ebbe, és nagyon sokat fordítunk arra, hogy ez igazán élő összetartó közösség maradjon” – összegzi Földvári Nagy Zsuzsanna. Mi pedig azt kívánjuk minden koraszülött babának és családjának, hogy teljesüljön a karácsonyi kívánságuk, amit elég pontosan sejtünk, hogy mi lehet.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jill Lehmann Photography