–

A sajttekercs, ami csak éjjel tud elkészülni, és a hülye Olga hülye almása

Kevés gyerekkoromból hozott karácsonyi hagyományt tartok, de azokat nagyon. És van egy, amitől a hideg futkos a hátamon, és soha nem fogom feléleszteni, még akkor sem, ha egyáltalán nem hiszek az ilyen babonákban. A szüleim válása utáni első karácsonyon anyukám teátrálisan négyfelé vágott egy almát az ünnepi asztalnál, és azt mondta, ez azt garantálja, hogy jövőre ugyanígy legalább négyen üljük körbe az asztalt. 

Nekünk nem ezt jelentette. 

A következő évben is négyen ültük körbe az asztalt, de anyukám már nem ült ott. Sőt, az ünnepi asztal sem ott volt. 

Azután sok éven át egyre többen és többen ültünk nálunk szenteste, aztán jó ideje stagnál a szám, de almát nem vagdosunk, az fix. Annyira kikészít ez az almás hagyomány, hogy évek óta nem tudom rávenni magam anyukám kedvenc karácsonyi édességére, az Olga almására. Pedig nagyon sok évvel ezelőtt még a receptjét is leírtam egy füzetbe. Anyukám röhögve megjegyezte: jó hasznát veszem, ha ő már nem tudja elkészíteni. Nem gondoltuk, hogy ez a pillanat ilyen hamar eljön. Nem akarom hasznát venni.

A sajttekercs más, anélkül nem jön el a Jézuska, mert az annyira finom, hogy szerintem elcsen belőle pár szeletet, miközben teríti az ajándékokat (igazából tanúja is voltam már ilyesminek). De a sajttekercs készítésének vannak olyan részei, amik nem olyan jók, de nem lehet kihagyni őket. Nagyon sokszor próbáltam, de sosem sikerült. Az egyik ilyen, hogy ezt az ételt csak éjjel lehet készíteni. Hiába határozod el, hogy napközben csinálod, nem fog összejönni. A másik, hogy megveszed bele a sonkát… aztán kifelejted belőle. Nyugi, anyu, ezeket tartom. Csak a hülye Olga hülye almása nem jön össze. (Csokiszalámit azért csinálok mindig, ha nem is pontosan karácsonyra, nyugi.) 

Gondolatban minden évben veszek neki ajándékot

Nem mennék bele ebbe a szeretetnyelvtémába, legyen elég annyi, hogy imádok ajándékozni, és nagyon fáj, hogy mire lett kellő tapasztalatom és akár egy könyvnél nagyobb ajándékra elég pénzem, addigra neki már nem tudom megmutatni ezen a módon, hogy mennyire szeretem. Mert összességében ez a legnagyobb megbánás az életben, ami csak létezik: hogy valakinek nem mutattuk ki eléggé, elég jól, elég sokáig, hogy mennyire szeretjük. És ez nem jelenti azt, hogy nem tudok még több mint nyolc évvel a halála után is rettenetesen haragudni rá. 

Mindenki után maradnak kérdések, olyan kérdések, amiket nem jó feltenni. Nem jó?! Pfff. Mit szépítsem: amiket rettenetesen fáj feltenni.

De ilyenkor, amikor tényleg napokon át nagyon sok pillanatot átleng a keserédes nosztalgia, általában arra jutok, hogy ezeket a kérdéseket valóban fel kell tenni, de megválaszolni egyáltalán nem muszáj.

Tanulom, hogy a traumáink megismerése és nagyjábóli feldolgozása után már 

rohadtul nem kell minden sebet többször felkapargatni, fáradságos munkával, keresve egy újabb kis sarkot, amin el lehet indulni. 

Milyen vicces, hogy a bőrömön esett sebekkel is ugyanezt csinálom. Nemrég a család egy másik ágáról érkező recept sütése közben egy elég nagy égési sérülést szereztem. Azt is megpróbáltam elkaparni, ömlött belőle a vér, pedig amikor megégett, nem is vérzett, hiszen szépen elégettem az érfalakat is. Az igazán nagy sebeknek akkor is nyomuk marad, ha csak simán hagyjuk őket gyógyulni. Jó lecke, szépen fel is tudom mondani, anyukám büszke lenne rám – csak éppen a gyakorlatba átültetés nem megy egyelőre.

Nekem a temetőben nincs senkim, ott csak az üresség van

Anyukám is azt vallotta, hogy nem kell a temetőbe menni, hogy emlékezzünk. Szégyenteljes, hogy mennyire átvettem ezt a koncepciót, de mivel mindennap gondolok rá, egyszerűen még lelkiismeret-furdalásom sincs, hogy nem csattogok ki a temetőbe, amit nem ő választott (hanem én), a sírhoz, amit nem ő választott (hanem én), hogy gondoljak a halálára, amit nem ő választott (hanem? hanem ki, de tényleg?). Igyekszem inkább rá, magára gondolni, az utolsó fél évet kíméletesen törölte az agyam. Maradt tehát az a verzió, aki karácsonykor kicsit veszekszik velünk, és meg akarja mondani, mit hogyan kellene csinálnom a sajttekercsben, amit úgyis ő fejez be, én csak besegítek. És a mai karácsonyokban ez a legnehezebb, hogy én vagyok a finiselő ember, az, akinek besegítenek (sokan és jól, nem erről van szó), csak a besegítő szerep sokkal kényelmesebb. És néha még mindig annak érzem magam, és keresem az anyukámat, akinek besegíthetek. Aztán koppanás. Már nincs itt, pedig még a temetőben is megnézem karácsony előtt kicsivel, hátha. De nem. 

A megváltás eljön, csak persze akkor, amikor nem számítasz rá

WMN Ünnp – 2021. december 27. – WMN

 

De ha a temetőben nincs, akkor hol lehet?

A válasz persze a legsablonosabb a világon, mégis annyira igaz, hogy attól szinte rosszabb az egész. Anyukám természetesen bennem és a testvéreimben van, de annyira, hogy azt még a fura karácsonyi szokásokkal és átfedésekkel sem lehet leírni. Annyira, hogy az egyik gyerekem (aki egy hónappal a nagymamája halála után született) pontosan úgy veszi a levegőt, amikor mérges, és kísértetiesen hasonlít az egyik nevetése anyuéra (persze, a gúnyos, ezen ő sem lenne meglepve). Ugyanolyan félős, de ugyanakkor már-már az idiótaságig kitartó, és ezt nem tőlem látta, az biztos. A másik meg, aki még több réteg bőrön és húson át sem hallhatta a hangját a saját fülével, éppen úgy tud kiabálni és megbántódni. És pont olyan elánnal indul neki a dolgoknak. Meg ugyanúgy nem lehet megmondani neki, hogy mit csináljon. 

Nem tudom pontosan, milyen gyerek lehetett anyukám, de sokszor gondolok arra, hogy az eddig született három unokájából elég pontosan ki lehetne rajzolni

(az unokaöcsémben is elég sok mindent látok belőle). És azt is tudom, hogy akárhány unokája születik még a jövőben, akármilyen távol attól a pillanattól, amikor őt elvesztettük, ez a kép csak élesedik. És amíg én élek, dolgozni fogok rajta, hogy az utána következő generációk nagyon jól tudják, hogy mi mindent kaptunk, kaptak Ági mamától. Hú, hogy utálná ezt az Ági mamát.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/FatCamera