WMNDove

A töprengést tett követte: másnap írtam egy posztot a Facebookra, és létrehoztam egy hashtaget is, az #azentestemben-t. A posztban röviden leírtam, milyen érzés az én testemben élni, és lefotóztam a kulcscsontomat, mint a kedvenc testrészemet, mert a két dolog bennem valahogy összekapcsolódik: ha végiggondolom, mik a testem erősségei és gyengeségei – szigorúan nem csak a külsőre vonatkoztatva! –, önkéntelenül eszembe jut, mit szeretek magamon/magamban, és mit kevésbé. Ezután arra kértem a „követőimet” – ez milyen hülye szó, nem vagyok én Jézus, szóval arra kértem az ismerőseimet és azokat, akik olvassák a nyilvános posztot, hogy csatlakozzanak hozzám. Sejtettem, hogy a dolog nem lesz egyszerű, és igazam lett: az #azentestemben nem vált országos méretű kampánnyá, viszont sokak érdeklődését felkeltette, írtak róla más női orgánumok, és készült velem egy rádióinterjú. Ami viszont a legfontosabb: ha lassan is, de csordogálni kezdtek a posztok.

Fel voltam készülve rá, hogy nem lesz könnyű olvasni ezeket a vallomásokat, nem is tette mindenki nyilvánossá az övét, de elképesztő történeteket ismerhettem meg.

Sokatmondó egyébként, hogy bár a felhívás férfiaknak és nőknek egyaránt szólt, a nők sokkal nyitottabbak voltak a dologra. Jött olyan poszt, amelyben az illető leírta egy évekkel ezelőtti súlyos balesetét – az írás úgy kezdődött, hogy „az én testemben nincsen semmi jó”, amitől szabályosan meghűlt bennem a vér, de aztán a szerző kifejtette, hogy a sok szenvedés ellenére a teste képes volt kihordani két gyereket, és azóta is megfelelően működik (más kérdés, hogy a dolog lelki részéhez még nagyon sok idő kell). Egy másik lány megosztotta, hogy egész életében problémái voltak a súlyával, és bár egyre tudatosabban törekszik az egészséges életmódra, sosem lesz nádszál karcsú, mert ilyen az alkata, és úgy érzi, hogy a túlsúlyt az emberek nagy része valóságos bűnnek tartja, függetlenül annak okától. Volt, aki úgy jellemezte a testén és benne végbement változást, amelynek eredményeként végre meg tudta szeretni önmagát, hogy „ehhez egy életnek kellett összeomlani”, más pedig kirobbanó energiával és humorral ecsetelte saját, nem tökéletes, de szeretett és elfogadott testét. Megint más azt az utat írta le, ahogyan a régi, egészségügyileg felelőtlen és egyáltalán nem tudatos énjétől nagy áldozatok árán eljutott a mai, harmonikus valójáig, és már szereti, hogy a testében élni „nem unalmas, annyi szent”.

Szinte kivétel nélkül mindenki úgy kezdte a posztját, hogy nem szokott ilyesmiről beszélni, és én csak még boldogabb lettem attól, hogy most mégis megtették. Való igaz: általában nem beszélünk a testünkről, vagy ha igen, akkor csak a problémáit soroljuk, vagy elégedetlenkedünk vele.

Számomra ennek a kampánynak a legnagyobb felfedezése az volt, hogy mindenkinek, de tényleg mindenkinek vannak gondjai a testével, és nem csak azzal, ahogy az kinéz, ám a legtöbben mindent megtesznek, hogy a lehető legjobbat hozzák ki magukból. Küzdenek, sokat sírnak, és még többet káromkodnak, de aztán megbékélnek, vagy küzdenek tovább, okosan, tudatosan és mérhetetlenül elszántan.

Az egyetlen bánatom a kampánnyal kapcsolatban, hogy a férfiakat nem nagyon mozgatta meg, bár igazából ez sem túl nagy meglepetés. Ha olvassa ezt az írást olyan férfi, aki kedvet érez, hogy indítson egy hasonló kezdeményezést pasik számára, kérem, tegye meg, mert azt aztán végképp nem tudom elképzelni, milyen érzés lehet a napokat egy férfitestben tengetni, viszont annál jobban érdekel. Nem úgy, mint a Farkangyal című C-kategóriás trash-filmben anno, hanem komolyan: kíváncsi vagyok, milyen vágyakkal, frusztrációkkal, panaszokkal és örömökkel élnek a férfiak a saját testükben, hiszen a női testről is keveset beszélünk, a férfitestről viszont szinte egyáltalán nem. A felhívás és az egész #azentestemben-kampány nem pornográf, nem a testről való gondolkodás szexuális vetületét szerettem volna középpontba helyezni, hanem azt, milyen a hétköznapokban viselni a testet, ami a tiéd.

Éppen ezért a női olvasókat is arra biztatom, ha szívesen elmondanák a történetüket, használják az #azentestemben-hashtaget! Mások már megtették, és a visszajelzések szerint sokat gazdagodtak általa. Valójában mindössze ennyi volt a célom: hogy lássuk egymást egy újabb, talán kicsit szokatlan szemszögből. Hogy ne az ítélkezést, hanem az empátiát gyakoroljuk, amit a hashtagre érkező kis írások megbízhatóan fejlesztenek. Ha csak egy picit hálásabban tekintünk ezáltal a saját testünkre, szerintem már megérte.

Kalapos Éva Veronika