–

Néhány évvel ezelőtt alapítottunk egy online anyaközösséget, amely alapvetően egy biztonságos, intim, bizalmas légkört teremt az anyukáknak, hogy mindent megbeszélhessenek egymással. Az évek során felmerült az igény, hogy még a legintimebb témákról is beszélgetnénk, ám a növekvő létszámú csoport ilyen szempontból egyre rizikósabbá vált, így születtek a különböző alcsoportok, például egy olyan, ahol a téma egész konkrétan a szex. Tabuk nélkül.

Szándékosan nem nevesítem a csoporto(ka)t, mert vigyázunk magunkra, egymásra és a bizalmi körre. Ez a „szexes” csoport volt az alapja a múltkori gyűjtésemnek (természetesen a hozzászólók tudtával és jóváhagyásával), mellette pedig beledolgoztam a szövegbe jó néhány privát vallomást is, amit kaptam. Ezt azért is írtam le, mert rengeteg anyacsoport van, de egy szinten túl csak óvatosan mernek megnyílni az emberek egymás előtt, és ez a téma jóval több rétegű, mint hogy letudjuk annyival, hogy fájt-e, vagy sem, gyakori-e a szex, vagy sem. 

A sok őszinte vallomásból nemcsak a párkapcsolatokról, vagy a nők, anyák szexualitáshoz való viszonyáról, de bizonyos társadalmi kérdésekről és az egészségügyről is rengeteg benyomásunk születhetett, amik további kérdéseket vetettek fel. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk pszichológus-szexterapeuta anyukámmal.

Szabó Anna Eszter/WMN: Volt az előző cikkemben szereplő vallomások között olyan, ami meglepett? 

Kazimir Ágnes: Ilyen-olyan formában minden ismerős volt. De ebben a töménységben még számomra is megdöbbentő, mennyi mindenben keressük azt, amiben különbözünk egymástól, miközben húsba vágó kérdésekben milyen hatalmas hasonlóságok vannak. Mégis félünk beszélni róluk. Érdekes. 

Kazimir Ágnes és Szabó Anna Eszter

Sz. A. E./WMN: Miért nem tudunk őszintén, félelem nélkül beszélni a szexről ebben a kontextusban (sem)? 

K. Á.: Az lenne a meglepő, ha tudnánk. Ez sok-sok generáció közös munkájának áldatlan gyümölcse. Aztán ott vannak még a traumák is, amiknek vagy tudatában vagyunk, vagy nem, de a hatásuk akkor is drámai. Ez a történet nem a pozitív terhességi teszttel kezdődik. Egy párkapcsolatban akik előtte se tudtak, utána hogy tudnának beszélni róla? Vagy bármiről?

Minden átélt együttes élmény csak akkor lehet jó, ha nincs rivalizálás, nincs önző és nagyképű ítélkezésen alapuló okoskodás, viszont van elfogadás, elismerés, intimitás, kölcsönösség, humorérzék, ha kell, és van valódi részvét, illetve alapvető az empátia is.

Ahol ez nem volt, ott a gyermekágy sem fogja ezt megteremteni, viszont kőkeményen ki fogja élezni a helyzetet. A beszélgetéshez érdeklődés kellene mindkét irányból. De ahol pozícióharc van, pózolás, vagy akár megfelelni akarás, frusztrációk, elnyomott érzések, ott bizony a beszélgetések is könnyen félresiklanak.

Na mármost, a szexszel kapcsolatos kérdésekről pláne nehéz kendőzetlenül beszélni, még a legőszintébb kapcsolatokban is. Egyszerűen a kultúránk sem ilyen, a teljes prüdéria és a közönséges alpáriság szélsőségei között mozgunk általában. Persze, ami a négy fal között zajlik, vagy bennünk, az egy más kérdés. Egy küzdelmes párnál sokszor a terápián kerül először terítékre a téma, és maguk is megdöbbennek, mennyire nehéz megnyílni, amikor a saját szükségleteikről lenne szó. Ehhez biztonságban kell érezniük magukat. Ezt a biztonságot meg kell teremteni. 

Valahol ez a biztonság inog ott, ahol a szex vagy a párkapcsolati kérdések tabunak számítanak.

Arról nem is beszélve, hogy az önismeret, az önértékelés tekintetében milyen rémesen muzsikálunk, és így nemhogy megfogalmazni nem tudjuk a vágyainkat, érzéseinket, de sokszor mi magunk sem vagyunk velük tisztában.

Sz. A. E./WMN: A hozzád forduló párok között mi a jellemző, a szülés utáni házasélet milyen arányban úszik el a nőn, vagy a férfin? Szükség van egyáltalán erre a bontásra? 

K. Á.: Nem bontanám le nemekre. Azt látom, hogy ahol korábban szőnyeg alá volt söpörve ez-az, sőt akár minden, ott okozhat a szülővé válás igazi párkapcsolati krízist. Nyilván kell, vagy legalábbis kellene gyengédség, empátia mindkét oldalról, hisz megváltozik minden, a testhez való viszony, a felelősség, a fontossági sorrend, az értékrend stb. És hát beindulhat egy komoly, sok mindenre kiterjedő, sokszor tudattalan rivalizáció is. Tény, hogy ez a jelenség általában inkább a férfiakra jellemző. Például a férfi azután, hogy látja, mire volt képes a párja, az úgynevezett „gyenge” nő, meg akarja mutatni, hogy ő is ér annyit. Ő is erős. Rivalizál egy olyan teljesítménnyel, amivel nem lehet. Teszi mindezt azért, mert nem tud hálát, elismerést kifejezni, és mert bizonytalan önmagában, a párjában, gyakorlatilag mindenben. Férfiúi méltósága sérülni látszik.

Buta előítéletek ezek, és bizony csak kis részük írható az átélt szülésélmény kontójára, csúnyán mondva: mindig hozott anyagból dolgozunk. Ez sok generáció közös munkájának eredménye, a gendersztereotípiák ilyen szempontból végtelen károkat tudnak okozni, nyomást helyeznek a felekre mindkét irányból. 

Sz. A. E./WMN: Tudsz említeni inkább nőkre jellemző attitűdöt is? 

K. Á.: Amire lehet mondani, hogy gyakori, az egyrészt természetes velejárója egy kisbaba születésének, szükséges, fontos, másrészt viszont könnyen eszkalálódhat úgy, hogy senkinek ne legyen jó. Ez pedig a teljes összeolvadás a kicsivel és az anyasággal, minden szempontból. Nyilván az újszülöttnek a legfontosabb, hogy a mamája közelében legyen, szoros kontaktusban. Az anyukák pedig jó esetben ebben megtalálják a helyüket, és az maga az idill. De vannak, akik akár évekre szó szerint elvesznek az anyaságban. Nem fontosak önmaguknak sem, kiszolgáló személyzetként élnek, és eltelhetnek évek úgy, hogy többes szám első személyben beszélnek a gyerekről, szopcsiznak, kaksiznak, híznak öt grammot, és már ügyesen fel tudnak ülni.

Teljes az azonosulás a gyerekkel, és az anyuka gyakran egyáltalán nem foglalkozik magával. Ebben nem az a baj, hogy összeolvadtak a kicsivel, hanem az, hogy önmaguk számára is megszűntek létezni.

Ez a párkapcsolattól függetlenül is veszélyes tud lenni. 

Sz. A. E./WMN: Lehet tudatosan készülni, figyelni arra, hogy elkerüljék ezeket a „hibákat”?

K. Á.: Létfontosságú lenne megtanítani a párokat kommunikálni egymással. Meg úgy egyáltalán: az embereket. Sokan azért nem foglalkoznak ezzel, nem gyakorolják, mert nem ezt a példát látták, és nem is tudják, hogyan kell. Azt sem tudják, hogy máshogy is lehet. Látom, mennyit segít akár csak egy-két szempontváltás fontosságának a felfogása. És hát ugye van egy régi mondás, hogy a szülő azzal teheti a legtöbbet a gyerekéért, ha láthatóan, érezhetően és igazán szereti a párját. Hiába van széttutujgatva az a kicsi, ha a szülők ennek oltárán teljesen elhidegülnek egymástól. Nyalogatja mindenki a saját sebeit, miközben azon izgulnak, mikor kakil már a baba. Ha ez az egyetlen közös nevező, ott gond van, gond lesz.

Azzal lehet készülni, hogy már a szülés előtt is sokat beszélgetünk. Érdeklődünk. Próbáljuk egymás szempontjait megérteni. Párkapcsolati szempontból ez a legfontosabb, amit megtehetünk egymásért, mert hát ténylegesen úgysem lehet felkészülni erre az időszakra. 

Kazimir Ágnes – Fotó: Kazimir Ágnes sajátja
 

Sz. A. E./WMN: Mennyit fog fel egy férfi abból, amit a nő átél a várandósság–szülés–gyermekágy alatt? És fordítva? 

K. Á.: Van, aki nagy empátiával rendelkezik és teljesen jelen van, és van, aki üres, mint a tök, átmegy rajta az esemény nyomtalanul. Ez utóbbi lehet érzelmi éretlenség, EQ- és/vagy IQ-hiányosság, de lehet emögött félelemalapú hárítás is. Sokszor drámai helyzetek történnek a szülés közben, amelyek vagy elfelejtődnek, vagy tovább hatnak, építenek, vagy rombolnak.

Csak akkor van esély arra, hogy megismerhessék, kivel mi történik, ha ismerik és gyakorolják a nyílt kommunikációt. Ha ki lehet mondani az érzéseket, félelmeket, furcsaságokat, hirtelen jött vágyakat, bármit.

Arra nem lehet apellálni, sőt elvárni, hogy mindent találjon ki és értsen meg a másik, főleg egy olyan szituációban, amikor fenekestül felfordul az élet, és még a saját érzéseinket is nehéz megérteni, nemhogy a másikéit, főleg ha nem is beszél róla. 

Sz. A. E./WMN: Nem kerülgetem tovább: mi a leggyakoribb felmerülő probléma a posztpartum szexszel? A múltkori vallomások mennyire híven képezték le a valóságot?

K. Á.: Ami egyértelmű, az a fizikai akadály. Sokaknál a fájdalom olyan elviselhetetlen, hogy ellehetetleníti a szexuális életet. Ezt gyakran simán orvosolná egy türelmes, gyengéd partner, egy nyugodt környezet, ami megteremti a feltételeit annak, hogy áthidalják a fájdalmakat. Ehhez törődés kell, szándék és türelem. Na meg szeretet, tisztelet. Ha mindez nincs, akkor vagy marad a kudarc, vagy a fájdalmas tűrés, sajnos ugye az ilyen példa is gyakori. Aztán van, hogy a fájdalmaknak utána kell menni, mert lehet, hogy valami nincs rendben odalent, és hiába a kitartó, türelmes gyengéd próbálkozás, ha olyan probléma okozza a fájdalmat, ami orvosi beavatkozást igényelne.

Ha minden igyekezetünk ellenére nagyon fáj, érdemes megnézetni magunkat. És hát ott vannak a testi változások, amivel hol a férfi, hol a nő, hol mindketten küszködnek. Láttam már olyan nőt, aki zokogott, hogy hiába fogyott le szinte azonnal, a hasa megereszkedett és tele van striákkal, és undorodik magától, nem bír szexelni, kizárólag takaró alatt, lekapcsolt lámpáknál, a férje meg hiába mondta szinte könnyek között, hogy számára a felesége a leggyönyörűbb a világon. Olyat is persze, hogy a férfi nem bírt ránézni a párjára többé, mert undorodott tőle. Szóval a vallomások abszolút tükrözik a valóságot, mert iszonyú komplex, ezer oka lehet annak, ha nem működik, és annak is, ha jobb, mint valaha. 

Sz. A. E./WMN: De az elhidegülésnek vagy a frusztrációknak nem lehet közük a kórházi élményekhez is? 

K. Á.: Természetesen, akár otthon, akár kórházban szül valaki, az hatást gyakorol mindenre és mindenkire, akár pró, akár kontra. Maradandó és fájdalmas sebeket is okoz, sokszor alig feldolgozhatókat.

De ezeket fel lehet és fel is kell dolgozni, mert ha ez nem történik meg, akkor az esetlegesen negatív, fájdalmas, veszteséges élmény marad meg, a kiszolgáltatottság és a megalázottság vonszolódik tovább, rátekeredik a párkapcsolatra, a családi szálakra, de magára a babára, a babához való viszonyra is.

Sok szülés utáni depresszióban is komoly szerepe lehet ennek, mint ahogy anno nálad is. 

Sz. A. E./WMN: Igen, nálam is pontosan ez volt, bár elsősorban nem a párkapcsolatunkat mérgezte meg a kórházi trauma, hanem engem, ami persze kihatott sok irányba. Én a szülészeti erőszakot konkrétan úgy éltem meg, mintha megerőszakoltak volna, az emlékképek évekig kísértettek, és sokan számolnak be hasonlókról. Az elszenvedők nagyon gyakran élik meg nemi erőszakként a beavatkozásokat és azok módját, és ezáltal a szexuális élet gyakran flashbackektől, pánikreakcióktól terhes. Ez utóbbi még engem is kísértett olykor. Mi tud ezen segíteni? 

K. Á.: A szülés körüli erőszak sajnos túlságosan gyakori, általad testközelből is láthattuk, hogy egész konkrétan, valóban poszttraumásstressz-szindrómában szenvedhet, aki ilyesmit él át. Nagyon komolyan kell venni. Először is kezdjük a lehetséges megelőzéssel! A szüléshez bizalom kell. Mégpedig komplex bizalom. Ha a kórházi személyzet, az orvos a méltóságot szem előtt tartva bánik az anyával, nem avatkozik be, nem császározza feleslegesen, ha tisztelettel beszél, ha a legnagyobb „hisztit” is megérti, és átemeli a krízisen, igen, ott születik meg a bizalom.

Aki bárkiben megbízik, csak azért, mert az a valaki orvos vagy nővér, nos, az ilyen naiv, kiszolgáltatott emberrel bármit meg lehet tenni, és nem csak a szülőszobán. Ráadásul még a felelősséget is vissza lehet dobni a szülő nőre! Az igazi felkészülésre nem elég a kilenc hónap, hiszen az egész, addigra kialakult élet során formálódott személyiség szül a szülőszobán. Úgyhogy a szülésre felkészítésnek nem ott kellene kezdődnie, hogy körbevezetjük a szülőszobán, vagy felfújjuk a szülőmedencét. Biztonságos környezetet kell teremtenünk magunknak, a lehetőségeinkhez mérten persze. A támogató közeg ereje felbecsülhetetlen. De ha már megtörtént a baj, akkor kőkemény feldolgozásra van szükség. Terápiás úton, és/vagy beszélni sorstársakkal, családdal, közeli barátokkal, a párunkkal. Az ilyesmit átélt anyák iszonyú ellenszélben lehetnek…

Sz. A. E./WMN: …mondván, hogy örüljön, hogy élnek, a szülés nem wellness, nem kell nyavalyogni. 

K. Á.: Hát persze, és ezek a mondatok csak elmélyítenek egy amúgy is súlyos traumát, aláássák az önbizalmat. Márpedig önbizalom nélkül mégis milyen szexuális életet lehet élni? Szóval a lényeg, hogy egy ilyen erőszakos élmény után mindenképpen szükség van a támogatásra, segítségre, mert ezek a sebek maguktól nem fognak begyógyulni. Sokszor a férfi is szemtanúja az erőszakos szüléseknek, és nem egy ilyen esettel találkoztam már, amikor a férfi zokogott, hogy nem tudta megvédeni a feleségét, és nem bírja feldolgozni azt a tehetetlenséget.

Szabó Anna Eszter és gyermeke – Fotó: a szerző sajátja

Sz. A. E./WMN: Pont ezt akartam kérdezni, hogy mi van, ha a férfi traumatizálódott a szüléstől, vagy a saját tehetetlenségétől a szülés alatt. Onnan van visszaút? 

K. Á.: Aki szülészeti erőszak szemtanúja volt, az egy külön történet, mert ott valóban extrém horrordolgokat lehet látni, hallani. Egy „sima”, mármint problémamentes szülésnél az a férfi traumatizálódik leginkább, aki még nem nőtt fel a feladathoz.

Az erekcióra és a gyerekcsinálásra képessé válástól még nem lesz férfi valaki. És akkor megint oda lyukadunk ki, hogy mik a társadalmi elvárások, milyen mintákat hozunk magunkkal generációról generációra. Nem sok segítséget kapnak a férfiak abban, hogy igazán készen álljanak, amikor jön a baba.

A legnagyobb szerelem mellett is előjöhetnek a hozott minták, hogy az ő anyjának, apjának milyen volt a viszonya a terhességhez, szüléshez, szoptatáshoz. A megváltozott női test, a benne mozgó új élet önmagában is okozhat nehézséget. Aztán jön a szülés.

Van, aki tényleg úgy éli meg, sőt azt mondanám, igen sokan, hogy az egész véres, undorító, a szinte ismeretlennek tűnő párjuk kiterítve vajúdik, és kilő egy nyálkás csúnyaságot, aki ráadásul még rátapad a mellre, és vonszol magával egy gusztustalan madzagot és egy lepényt! Nehogy azt gondold, hogy ezt én találtam ki, hányszor hallottam ilyet… Azt mondhatom, ezt éretten felfogni, ne adj’ isten csodaként szemlélni sem ott kell megtanulni. Igen, sok férfi egy disznóvágásra vagy egy legénybúcsúra jobban felkészülve érkezik, mint egy párkapcsolatra vagy egy szülésre. Nem ők a primitívek, egyszerűen tényleg ezt hozzuk magunkkal, generációról generációra.

Azok, akik képesek a szülést katarzisként megélni, akik istennőként csodálják az anyát, azok saját magukkal is sokkal inkább egyensúlyban vannak, mint azok, akik az egész életüket kompetícióban töltik. Akik traumatizálódtak a szüléstől, azok nyilván nehezen kapcsolnak át, hogy újra a vágyaik tárgyaként tekintsenek a párjukra. De a visszaút egy szemléletváltással abszolút lehetséges.

Ehhez, persze, szándék kell. Nem a szexhez, hanem ahhoz, hogy közelebb kerülhessenek egymáshoz és önmagukhoz, hogy a trauma ne vegye át az irányítást.

Gyakran a közös traumafeldolgozás olyan új fejezetet nyit egy kapcsolatban, hogy erősebb, jobb is lehet tőle, mint szülés előtt. 

Sz. A. E./WMN: Igen, ilyen is volt, a vallomások között többen mondták, hogy szülés óta jobb a szexuális életük, mint valaha. Ennek mi lehet az oka? 

K. Á.: Jobb lehet a szex a szülés után, ha a szülés jó együttes élményként zajlik. Ha közben végig marad ez az együttes élmény, és ez az újra egymásra találás szenvedélyében csúcsosodik ki. Vagy az előző témához kapcsolódva, az is katartikus tud lenni, ha együtt győznek le egy rémes közös élményt. A szülés után sok nő teste érzékenyebbé is válhat, de a korábbi tabuk ledőlhetnek, a nő a testére büszke lesz, mert képessé vált arra, hogy életet adjon. Sokszor a gátlások is ledőlnek az elementáris élmények hatására, ez robbanásszerű hatással is lehet a szexuális életre. 

Sz. A. E./WMN: Szerinted miért tabu beszélni arról, hogy egy anyának is vannak igényei, vágyai? Komplett pornóágazat épül a MILF-ekre, de az anyák mégis láthatatlanná kell hogy váljanak ezen a téren. Ám ha a férfi félrelép, akkor sokan automatikusan az anyát hibáztatják, mert nem kívánatos…

K. Á.: Miért tabu?! Hát mi nem tabu itt?! Minden az, ami nem konvencionális, minden, ami nem kocka!

Előítélet van, primitív és pökhendi ítéletalkotások minden téren kész sablonok, sémák. Hemzseg minden az előítélettől.

Terápiákban sokszor kimondódik: „Sose mertem volna azt mondani neki, hogy izgat, hogy nagy lett a melled, hogy lett rajtad mit fogni, hogy nem kívánlak, hogy émelygek a tejszagtól, hogy erekcióm van, ha egy nem terhes nő leül mellém”, vagy akár fordítva, hogy „éjjel-nappal szexelnék”, sorolhatnám. Mert semmiről nem lehet, nem tudunk rendesen, nyíltan beszélni, figyeld meg, a második mondat után máris kész a séma: hülye, kurva, vagy mindkettő.

Persze hogy az anyát hibáztatják, ha a pasi félrelép. Feudális, előítéletes világunkban ez a tanult séma. Ha nem szexi az anyuka, az a baj, ha túl szexi az anyuka, akkor meg az a baj. Ugye. Fel se merülhet, hogy az anyukának is lehet étvágya, akár intenzívebb, mint a férfié. Még viccnek is rossz, azzal a szájával csókolni a gyereket… Közben pedig a nő, aki életet adott, aki már nem egy csitri, tudjuk, hogy erős, közben vágyai is vannak, belevaló, ő tényleg izgalmas lehet. Csak hát a frusztrációk, a sztereotípiák. Azok könnyen felülírják a dolgokat. Szégyenérzetet keltve.

Sz. A. E./WMN: Viszont sokan a szülés után inkább kötelességként élik meg a szexet, és csak túlesnek rajta (mondván, hogy evés közben hátha megjön az étvágy). Ha úgy vesszük, akkor az az aktus akarata ellenére történik, csak nem kommunikálja. Nem veszélyes ez? Nem okoz rejtett feszültséget, indulatot? Nem minősül ez erőszaknak? 

K. Á.: Az a párkapcsolat, ahol nem lehet nemet mondani a szexre, amikor bármelyik fél nem vágyik rá, könnyen hordozhatja az abuzálás veszélyét. Ennek is sok oka lehet, az erőszaktól való félelemtől kezdődően egészen a „hagyd, hamarabb szabadulsz” szégyenteljes megalázottságáig. Ha ez így van, az soha nem pusztán a szex, hanem az egész párkapcsolat súlyos terhe. Igen veszélyes, a párra, a gyerekre is, mert rengeteg súlyos, gyakran kritikusan agresszív konfliktus- és krízishelyzet eltitkolt, szégyellt alapját képezheti.

Ott, ahol látványosan csak az egyik fél akarja az együttlétet, mégis megtörténik az aktus, az súlyos probléma, az igenis a másik semmibevétele, és igenis erőszak. Ahol az ellenkezés csak belül történik, ott pedig nincs őszinte kommunikáció, nem fair egyik féllel szemben sem, és nem is vezet semmi jóra.

Ha két ember nem talál örömöt egymás testében, ha nem kelt vágyat a másik jelenléte, akkor jobb utánamenni, hogy miért nem. A test sosem csap be. De sajnos a szex gyakran ma is a „hamarabb túlesel rajta, engedd magad, lyányom” megalázó kotta szerint működik. Az orgazmus- és intimitásmentes gyors dugások hamar korai magömléshez, impotenciához és társaihoz vezethetnek. Nem lehet megúszni az önbecsapás igen veszélyes következményeit.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Sz. A. E./WMN: Tettem egy hajmeresztő állítást, miszerint a jó házasélet társadalmi érdek. Hiszen ha a házasélet rendben van, az azt feltételezi, hogy a kapcsolat jól működik, akkor a család is jól funkcionálhat, és a gyerekvállalási kedv sem csappan meg, a kiegyensúlyozott családban felnövő gyerekek nagyobb eséllyel lesznek „hasznos” tagjai a társadalomnak stb. Erről mit gondolsz? 

K. Á.: Banálisan hangzik, de azt gondolom, boldog emberek nélkül nincs boldog társadalom. Olyat még nem találtak fel. És azt se, hogy mindez segélyekkel, akciókkal, egyéb hasonlókkal pótolható legyen.

A tökéletes kert, ház és autó mind remek, csak éppen kiégett testű-lelkű emberek vegetálnak bennük napra nap, s adják át ezt a mintát az ártatlan gyermeknek, aki sokáig utánzással tanul.

Gyerekrajzok, szerepjátékok, elbábozott szörnyűségek a tanúi és igazolt bizonyítékai ennek. A szeretetre való képességet, ami a szexhez sem árt, az asszertivitást és sok más létfontosságú emberi tulajdonságot nem a szülőszobán, nem kampányszerűen lehet elsajátítani. Sok haldokló mondja az utolsó napjaiban, perceiben: sose voltam boldog. Ha valaki erre idejében rájön, van és kell és lehet megoldás. A prevencióban hiszek, a rákészülésben, a megértésben, toleranciában, szeretetben, bátor döntésekben, a felelősségvállalásban hiszek, nem a pánikszerű, ítélkezésalapú tűzoltásban. Semmilyen téren. A gyermekszületés minden szőnyeg alá söpört dologról lerántja a leplet, reflektorral megvilágít mindent, ami hirtelen megoldandó feladatként tornyosul előttünk. És elég sok megoldandó feladatunk van, rengeteg terhet cipelünk, egyénileg és társadalmilag is. Ilyen messzire vezet, ha őszintén beszélünk a szülés utáni szexről. Talán ezért sem merünk beszélni róla. 

 Szabó Anna Eszter

A cikkben többször is említett előző írást ITT olvashatod.

Kiemelt kép: a szerző sajátja