„Engem a kíváncsiság visz előre” – Interjú Pircs Karolina demencia- és autofágiakutatóval

–

Kurucz Adrienn/WMN: Ha ma megszületik itt a klinikán egy kisbaba, mekkora esélye van arra, hogy az élete során valamilyen neurodegeneratív betegség érinti majd?

Pircs Karolina: Az átlagéletkor világszerte növekszik. És minél idősebb valaki, úgy nő a neurodegeneratív betegségek kockázata. 60 éves korunkban 5 százalék az esélye annak, hogy valamilyen idegsejt-pusztulással járó betegség elér minket, például a frontotemporális demencia (FTD) – amiről Bruce Willis kapcsán gyakran hallani mostanában. 80 év felett minden harmadik ember érintett. 100 éves kor környékén pedig már ritkaság, ha valakinek nincs neurodegeneratív betegsége. És ne feledjük, rengetegen érintettek közvetetten is: családtagok, gondozók, egészségügyi dolgozók. Már most is óriási szocioökonómiai teherről beszélhetünk, és ahogy egyre tovább élünk, ez a teher csak növekedni fog.

K. A.: Ráadásul egy olyan betegségcsoportról beszélünk, ami a tudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlan.

P. K.: Igen. A neuronok pusztulásával járó betegségek jelenleg gyógyíthatatlanok.

Csak a tüneteket tudjuk enyhíteni. Ráadásul – például Alzheimer- és Parkinson-kór esetén – amikor már az érintett orvoshoz fordul általában, az agyban a károsodás már évek, sőt akár évtizedek óta zajlik. Az agy sokáig képes kompenzálni, „tömködni a lyukakat”, elfedni, hogy gond van. Hatalmas előrelépés lenne, ha legalább le tudnánk lassítani a betegségek romlását.

K. A.: Miközben az életkor előrehaladtával egyre nagyobb az esélye annak, hogy neurodegeneratív betegségünk lesz, el szoktad mondani azt is, hogy az egészséges öregedésnek nem része a demencia. Nem tekinthetünk tehát rá úgy, hogy a kor természetes velejárója.

P. K.: Igen, ez nagyon fontos! A demencia nem konkrét betegség, hanem egy tünetegyüttes. A hátterében sokféle ok állhat: például valamilyen neurodegeneratív betegség. Az öregedés a legnagyobb rizikófaktor, de nem maga az öregedés okozza a demenciát. Az egészséges öregedési folyamatban nem pusztulnak az idegsejtek. Ami „természetes”, az inkább az idegsejtek közötti kapcsolatok, a szinapszisok számának csökkenése. Egy idegsejt több ezer szinaptikus kapcsolaton keresztül kommunikál más idegsejtekkel – ezek mennyisége lassan elkezd csökkenni. Ez eredményezi például, hogy a reakcióidő lassul, a reflexek tompulnak. Ezek mind normálisnak tekinthető öregedési folyamatok, nem pedig betegség.

K. A.: Hogyan lehet a neurodegeneratív betegségeket megelőzni?

P. K.: Erre még nincs pontos válasza a tudománynak, de azt szoktam mondani: ami jó a szívnek, az jó az agynak is. Egészséges táplálkozás – például a mediterrán étrend – és rendszeres, életkornak megfelelő mozgás. Ne kezdjünk el 60 évesen intenzív edzéseket, ha életünkben nem sportoltunk. A séta egy nagyon jó kezdet, minden korosztályban.

És ugyanilyen fontos az agy folyamatos „edzése”: a mentális aktivitás, a tanulás, az új ingerek. A szociális érintkezés pedig különösen fontos – az izoláció komoly rizikófaktor.

Az agy szereti a változatosságot: más agyterületet edz, ha olvasok, mást, ha színházba megyek, megint mást, ha beszélgetek a barátaimmal vagy az unokáimmal. A keresztrejtvényfejtés, a festés, a kreatív tevékenységek mind más-más területeket aktiválnak.

K. A.: Sokféle kutatásban vettél már részt, ami közös bennük, az az autofágia jelensége. A laikus nagyjából annyit tud róla, hogy ha 16 órán át böjtölünk, az applikáció szerint beindul, és ez jó nekünk. A köztudatba bekerült a szó, de rengeteg a félreértés körülötte.

P. K.: Az autofágia a sejtes önemésztés folyamata, minden élő szervezetben jelen van. Ha leegyszerűsítem: ez tartja fenn a sejtek belső egyensúlyát. A sejtben rengeteg olyan elem van, amely elhasználódik, sérül, vagy egyszerűen nem működik megfelelően. Emellett bármilyen stressz – például éhezés vagy fizikai behatás – arra készteti a sejtet, hogy lebontson bizonyos alkotóelemeket, és energiát nyerjen belőlük a túléléshez. Az autofágia az egyik kulcsfolyamat, amely ezt biztosítja.

Ha belegondolunk abba, hogy az idegsejtek nem osztódnak, és egész életünk során velünk vannak, nyilvánvaló, mennyire fontos számukra a „belső takarító rendszer”. Ha az autofágia hibásan működik, a sejt nem tudja eltakarítani a rosszul működő fehérjéket. A neurodegeneratív betegségek (Alzheimer-, Parkinson-, Huntington-kór) lényege éppen az, hogy hibás, káros fehérjék halmozódnak fel. Mi azt próbáljuk megérteni, hogy mikor, miért és hogyan hibásodik meg az autofágia ezekben a folyamatokban.

A legfőbb kérdésünk: Hogyan néz ki egy „normálisan” öregedő idegsejt 20, 40, 60 vagy 80 éves korban? És miben különbözik egy olyan öreg sejt, amely neurodegeneratív betegségben érintett?

Azt már korábban is igazolták, és mi is azt látjuk, hogy bizonyos idegsejtek, a neurodegeneratív betegség megjelenése után, gyorsabban kezdenek öregedni. De ez nem igaz az egész agyra: kizárólag arra a sejtcsoportra, amely a betegségben érintett.

Ezért merül fel a kérdés: mi az, ami valóban például az Alzheimer-kór része, és mi az, ami az Alzheimerrel együtt járó felgyorsult öregedés következménye? 

Ha egy idegsejt biológiailag olyan, mintha több mint 100 éves lenne, értelemszerűen sebezhetőbb, és könnyebben elpusztul. Ezért fontos megértenünk, hogyan tudnánk az egészséges öregedést támogatni, a felgyorsult öregedést pedig lassítani vagy akár visszafordítani.

K. A./WMN: A közbeszédben gyakran szóba kerül az időszakos böjt, mint az autofágia „aktiválója”? Van ennek tudományosan igazolható alapja?

P. K.: Van, de fontos árnyalni a képet. Az időszakos böjt egyes embereknek megfelelő, másoknak viszont nem. Én például biztosan nem tudnám csinálni – egyszerűen nem illeszkedik az életritmusomba, és még refluxom is van. Egy cukorbeteg számára pedig kifejezetten veszélyes lehet, mert a hosszabb böjt könnyen veszélyes vércukoresést vagy kiszámíthatatlan ingadozásokat okozhat. Az autofágia valóban fokozható éheztetéssel, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek ezt kellene csinálnia. Ahogy van, aki 3–4 óra alvással is jól funkcionál, úgy a böjtre, mint fiziológiás stresszre is nagyon különbözően reagálunk.

K. A. /WMN: Léteznek más módok is, amelyekkel az autofágia serkenthető?

P. K.: Igen. Vannak bizonyos vegyi anyagok, gyógyszerek, amelyekkel szintén indukálható. Mi is részt vettünk a csapatommal egy ilyen kutatásban. A lényeg, hogy vannak molekulák és fizikai ingerek is, amelyek képesek beindítani a folyamatot. De ha túlzottan aktiváljuk az autofágiát, akkor olyan struktúrákat is lebont, amelyeket nem kellene – energiahiányt okozhat, és végül a sejt is elhalhat.

K. A./WMN: Ha jól értem, az autofágia kulcs lehet olyan gyógyszerek fejlesztéséhez, amelyek a neurodegeneratív betegségek kezelésében is hatékonyak lehetnek.

P. K.: Önmagában valószínűleg nem lenne elég egy betegség kezeléséhez – a neurodegeneratív betegségeket több irányból kell támadni. De az autofágia szabályozása nagyon ígéretes. A laborunkban több kutatás is arra irányul, hogyan lehet az autofágia serkentésével vagy az öregedés során betöltött szerepének feltérképezésével olyan molekuláris célpontokat találni, amelyeket gyógyszeresen befolyásolva lassítható vagy akár visszafordítható lenne a sejtek öregedése.

Most már olyan gyógyszereket is vizsgálunk a kollégáimmal, amelyek potenciálisan megfiatalíthatják az idegsejteket vagy lassíthatják az öregedésüket. Itt is az autofágia az egyik legfontosabb komponens, ezért olyan – már engedélyezett – gyógyszerek hatását is nézzük, amelyekről feltételezzük, hogy erre a folyamatra hatnak.

Emellett persze vizsgálunk kísérleti, még nem engedélyezett molekulákat is.

A hazai kutatócsoportom 2020 októberében jött létre a HCEMM (Magyar Molekuláris Medicina Kiválósági Központ) és a Semmelweis Egyetem együttműködésében. Ez a HCEMM-SE Neurobiológiai és Neurodegeneratív Betegségek Kutatócsoport. 2025. január 1-én pedig elindult egy új, közös csoportunk is Dr. Kerepesi Csabával, aki a Harvardról tért haza, és a mesterséges intelligencia labor vezetője a HUN-REN SZTAKI-ban. Az új, közös kutatócsoportunk neve: HUN-REN SZTAKI-SE Megfiatalodás Csoport. Mi megpróbáljuk megfiatalítani a sejteket, Csabáék pedig mesterséges intelligenciával fejlesztenek biológiai órákat, amelyekkel mérhető az öregedés, így mérhetővé válik, hogy ez valóban sikerült-e. Eddigi együttműködésünk keretében már egy közös cikkünk is megjelent, és van egy szabadalmunk is, amely jelenleg elbírálás alatt van.

K. A.: Ha megkérdezném a két kisgyerekedet, hogy „anya mivel foglalkozik?”, mit mondanának?

P. K.: Azt mondanák, hogy anya kutató. Egyszer olyan helyzetbe kerültem, ami az összes konferenciámnál félelmetesebb volt: az óvodában „Ki mivel foglalkozik?” napot tartottak, és behívtak engem is. Elmondhatom: húsz óvodásnak magyarázni az autofágiát nehezebb, mint egy nemzetközi kongresszuson előadni. Olyan kérdéseket tettek fel, mint hogy honnan tudjuk egy dinoszauruszcsontból, hány éves volt a dínó, és mit csinálok egész nap a laborban. Megpróbáltam minél egyszerűbben elmondani, hogy a kutató szakma lényege a kíváncsiság és az, hogy megértsük, mi hogyan működik – a mi esetünkben főleg az emberi testben, az agyban.

Egyébként Karikó Katalin könyvében olvastam egy nagyon találó hasonlatot, amit gyakran említettem korábban én is: kutatónak lenni olyan, mintha egy óriási puzzle-be illesztenénk be egyetlen pici darabkát. Amikor sikerül egy apró összefüggést megérteni, pontosan ezt az érzést adja.

K. A./WMN: És elég is ez a „puzzle-darabnyi” haladás? Vagy minden kutató titkon arra vágyik, hogy egyszer majd ő fejt meg valamit, ami óriási változást hoz?

P. K.: Szerintem nagyon különbözőek vagyunk ebben: nem minden kutató vágyik arra, hogy hatalmas áttörést érjen el. Én például egészen másra fókuszálok. Fontosnak tartom, hogy mindig legyen egy egyéves, egy ötéves és egy tízéves tervünk, és még azt is hozzáteszem: gondoljuk végig rendszeresen, miért van laborunk. Nekem biztosan nem azért, mert a „legjobb kutató” akarok lenni – ez sosem volt cél. Három dolog vezérel.

Az első, és messze a legfontosabb: a jövő generációjának tanítása. Egy olyan labor, egy olyan „kis sziget” megteremtése, ahol a fiatal kutatók szabadon gondolkodhatnak, fejlődhetnek, és motiváltnak érzik magukat. Semmi sem ér fel azzal az érzéssel, amikor látom valakinek a szemében, hogy megértett valamit, vagy rájött egy összefüggésre.

A második: nem előre gyártott hipotézisek szerint gondolkodom, engem a kíváncsiság visz előre. A harmadik: a minőség sokkal fontosabb a mennyiségnél. Nem az számít, hány publikáció jelenik meg, hanem hogy amit csinálunk, azt a lehető legmagasabb színvonalon tegyük. Mindenkinek más a motivációja a tudományban, és ez így jó – ettől működik a kutatói közösség.

K. A./WMN: Az autofágia hogyan lett a vezérlő csillagod? Volt egy pont, amikor kikristályosodott, hogy ez lesz a területed?

P. K.: A tudományban nagyon sok múlik a szerencsén is. Én mindig tudtam, hogy biológiával szeretnék foglalkozni. Hat-hét évesen azt hittem, agysebész leszek vagy pszichiáter vagy genetikus. Aztán rájöttem: az agysebészethez túl sokat kell egyhelyben állni, a pszichiátriáról pedig biztos mindig hazavinném az érzelmi terheket, így elég hamar kiderült, hogy nem az orvosi pálya lesz az utam, hanem a kutatás.

Hogy miért az autofágia lett a fő témám? Jókor voltam jó helyen. A szakdolgozati témavezetőm, Lippai Mónika révén kerültem közel hozzá, majd Juhász Gábor professzor, aki akkor alapított labort, elkapott minket két csoporttársammal és megkérdezte: „Nem akartok PhD-zni?” Külföldre pedig a férjem miatt mentünk, aki 3D animációt szeretett volna tanulni. Én pedig olyan posztdoktori helyeket kerestem, ahol a tudásomra szükség lehet – és a svédországi Lundban épp autofágiában jártas kutatót kerestek. A posztdoktori évek alatt jött az érzés: ezt szeretném csinálni, saját labort szeretnék. Először kint nyertem el pályázati támogatást, de végig az volt a cél, hogy hazajöjjünk – ez viszont nem volt könnyű. 

K. A./WMN: Miért volt ennyire fontos számodra, hogy hazagyere?

P. K.: Sose szerettem volna hosszú távon külföldön élni. Félig lengyel vagyok, így pontosan tudom, milyen az, amikor a családod egy része másik országban él. Én ezt a mintát nem szerettem volna folytatni. Svédország rengeteget adott, ott született a lányunk, és örökké hálás leszek azokért az évekért, de sosem éreztem igazán otthonomnak. A barátok és a család hiányoztak. A nyelv hiánya is nehéz: az ember személyiségének egy része elveszik, ha nem az anyanyelvén kommunikál. Angolul például nem vagyok olyan vicces, mint magyarul. Lengyelországban talán tudnék még élni, de hosszú távon mindig Magyarország volt a cél.

K. A./WMN: Svédországban nagyon más a családmodell. Ez hogyan hatott rátok?

P. K.: Ott teljesen normális, hogy mindkét szülő több hónapot tölt otthon a gyerekkel. A rendszer támogatja ezt: a szülők egy év szülési szabadságot kapnak, megosztva, és a jövedelmük 90 százalékát is megkapják. A lányunkkal én voltam otthon tíz hónapot, a férjem négyet. Amikor a fiunk megszületett, már itthon, egy percig sem volt kérdés, hogy ugyanezt csináljuk. Ez nálunk bevált, nagyon jót tesz a szülő-gyerek kapcsolatnak és a családi egyensúlynak.

K. A./WMN: És milyen volt kutatóként Svédországból hazatelepülni?

P. K.: Nagyon támogató, inspiráló, kreatív közegben dolgozunk. Az, hogy hazajöttem, életem egyik legjobb döntése volt: sok okos ember vesz körül, rengeteg segítséget kapok. Persze azért voltak nehéz pillanatok. Nemrégiben részt vettem a Fiatal Kutatók Akadémiája és az MTA friss, országos felmérésben is, amely több mint ötezer kutató válaszára épül. A kutatók jelentős része kiégésről számol be, a pszichés jóllétük pedig átlagosan alacsonyabb, mint a teljes hazai népességé – különösen a fiatalabb és női kutatók körében.

A pályamodell kiszámíthatatlan, a jövedelmek alacsonyak, és különösen alacsony a PhD-ösztöndíj. Reális alternatívát kellene kínálni ahhoz, hogy a fiatalok ne azon gondolkodjanak: „ki az a bolond, aki kutatni megy?”

A tudományt szolgálni csodálatos, kutatónak lenni az egyik legszebb szakma a világon. De változásokra is lenne szükség, hogy hosszú távon fenntartható legyen.

 Ehhez a cikkhez az Alrite hangfelismerő programot használtuk.

Kurucz Adrienn