„Mióta megvan a kislányom, megtanultam nyolc óra alatt tizenkettőt dolgozni”

–

Filákovity Radojka/WMN: A történeted népmesébe illő: elindul egy szorgalmas és kitartó lány egy pici faluból a siker felé…

Juhászné Csapó Edit: Valóban egy kicsi, ezerötszáz fős faluból származom, édesanyám könyvelő, édesapám elektronikai műszerész. A szüleim átlagos körülmények között éltek, de a lehetőségeikhez mérten mindent megadtak nekem és a testvéremnek. Anyukám szigorúan nevelt, a családban mindig a munka volt az első, és csak utána jöhetett minden más. Sosem voltunk például hosszabb időt nyaralni, huszonhárom évesen láttam először a Balatont.

Abból a pénzből, amit az üdülésre költöttünk volna, a házunkat szépítették a szüleim – ennek köszönhetően az elsők között volt rendezett házunk, igényes, művelt kertünk, szép kerítésünk a faluban. Sokat számított nekik mások véleménye, anyukám a mások általi megítélés fontosságára nevelt – felnőtt fejjel ezt nem feltétlenül gondolom jónak, de mi ebben nőttünk fel.

F. R./WMN: Egy versenyeredménynek köszönhetően kerültél be a Debreceni Egyetem Gyakorló Gimnáziumába, ami elitgimnáziumnak számított már akkor is. Ez egy teljesen más közeg lehetett ahhoz képest, amiből jöttél. Volt benned megfelelési kényszer, hogy megmutasd, igenis helyed van ott?

J.-né Cs. E.: Abban igazad van, hogy teljesen más közeg volt ahhoz képest, amit addig ismertem.

A falumban egy iskola volt, minden gyerek oda járt, mindenki ismerte a másikat – nem volt különbség közöttünk. Ehhez képest a gimnáziumba nagyrészt orvosok, egyetemi tanárok gyerekei jártak, akik teljesen más lehetőségekkel nőttek fel.

Míg az én lábamon például sosem volt jégkorcsolya vagy nem jártam úszásra – mert egyszerűen nem volt ezekre a dolgokra lehetőség a faluban –, addig az osztálytársaim többségének ezek magától értetődő élmények voltak. Nem frusztrált ugyan a helyzet, de azért mindig bizonyítani kellett: attól, hogy nincsenek drága ruháim, drága dolgaim, még meg tudom írni matematikából és kémiából az ötös dolgozatot.

F. R./WMN: A tanulásba fektetett energia pedig megtérült.

J.-né Cs. E.: Eredetileg gyógyszerész szerettem volna lenni, a nagynénémék családja három generációra visszanyúlóan gyógyszerész, az ő példájuk erős motiváció volt.

Egy tizenhét éves diáknak a pályaválasztásban az egyik meghatározó pont a családja – hogy látott-e már olyan szakmát közelről, ami felkeltette az érdeklődését –, a másik pedig a tanára.

A gimnáziumban reál osztályba jártam, mindig is szerettem a kémiát, a fizikát, a matematikát, de csak azért, mert már általános iskolában is olyan emberek tanították ezeket a tárgyakat, akik a személyiségükkel meg tudtak szólítani. Ez pedig rengeteget jelent – sőt, szinte mindent!

F. R./WMN: Sajnos a jelenlegi helyzet nem túl sok jót ígér e tekintetben: a szaktanárhiány ma óriási, hallottam olyan fővárosi intézményről, amelyben a nyelvtanár oktat kémiát.

J.-né Cs. E.: Egyetemistákat tanítok, így első kézből tapasztalom, milyen hiányokat halmoznak fel már középiskolában a diákok, akiknek többsége sok esetben teljesen elveszíti a hitet és a bizalmat a kémia iránt – azt gondolják, az egy olyan dolog, amit nem fognak tudni megérteni.

Gondolj csak bele, mi történik azokkal, akik úgy „tanulják” középiskolában a kémiát, hogy egy nyelvtanár minden alkalommal a túlélésre játszik az órán! A többségük el sem jut hozzám, az egyetemig, mert feladja – vagy egyszerűen eszébe sem jut, hogy választhatná szakmának ezt a tudományterületet. Pedig ha olyan tanáraik lennének, mint nekem voltak, ez talán nem történne meg – az én pályámon ugyanis a pedagógusoknak döntő szerepük volt. Épp ezért lenne égető szükség a pedagógusbérek rendezésére.

Egyes szektorok aránytalanul túl vannak fizetve, és ahová kellene, oda nem jut: az egészségügybe és az oktatásba.

F. R./WMN: Jelentős ellentmondás, amire a pályád rávilágít ennek kapcsán: jól példázza ugyanis, hogy az oktatási rendszer segítségével hová lehet eljutni – ehhez persze a jó pedagógusok mellett szükség van szorgalomra, elhivatottságra –, másfelől viszont rámutat arra is, mennyire kevéssé becsüljük meg a tudományos, illetve az oktatói munkát itthon. Meg sem fordult a fejedben, hogy az iparban helyezkedj el, ahol a fizetésed többszörösét megkeresheted?

J.-né Cs. E.: A pénz egyáltalán nem volt szempont a választásomnál. Másodéves egyetemistaként lett egy mentorom, Farkas Etelka professzor asszony, aki nagyon megfogott a személyiségével. Ő bátorított arra, hogy kezdjem el a PhD-képzést, és ő inspirált az oktatásra is.

A mai napig nagyon szeretek tanítani, szeretem látni, amikor az a bizonyos szikra felébred a hallgatókban, amikor sikerélményt tudok nekik nyújtani. Eredetileg heti egy konzultációs órám lenne egy félévben, amire bárki eljöhet, hogy ingyen korrepetáljam, ezt az egy alkalmat azonban háromra kellett bővítenem, mert akkora volt rá az igény. Mindezt a kutatói munkám mellett.

F. R./WMN: Amikor azt mondjuk, hogy az elhivatottságodnak komoly ára van, amikor arról beszélünk, a többszörösét megkeresnéd az iparban, akkor az mit jelent a számok nyelvén?

J.-né Cs. E.: Tavaly egyetemi adjunktusként bruttó kétszáznyolcvanezer forint volt a fizetésem, de persze többet kerestem, az alanyi jogon elnyert ösztöndíjaimból pótoltam ki az alapfizetésem. A kezdőbérem 2009-ben, már PhD-val bruttó százötvenezer forint volt, a fizetésem először 2016-ban emelkedett, akkor kétszáztízezer forintra kerekedett fel, de abban a hétéves időszakban – amikor a lányom is született – semmilyen siker nem jött.

Miközben meg kellett azzal is küzdenem, hogy a férfi kollégák szakmailag haladtak tovább – hiába volt nekik is már családjuk, ők minden további nélkül dolgozhattak akár este nyolcig, hiszen a feleségük ellátta az otthoni teendőket.

Persze tisztelet a kivételnek, mert volt és van is kivétel.

F. R./WMN: Hatalmas rákfenéje az egész tudományos, illetve akadémiai közegnek itthon, hogy nagyon élesen elválik a férfi és a női kutatói pálya, amikor gyerekvállalásra kerül sor.

J.-né Cs. E.: Úgy nehéz lépést tartani a körülöttem lévő férfi kollégákkal – akik szintén a Lendület Pályázat keretein belül kutatnak, mint én –, hogy nekem négykor fel kell állnom, lecsuknom a laptopot, és elmenni az iskolába a gyerekemért. Hazaérve megkérdezni, van-e házi feladata, vacsorát készíteni, a ház körüli teendőket ellátni.

Mire mindent elpakoltam, minden otthoni feladatot elvégeztem, már nincs kedvem újra elővenni a laptopot, hogy a munkámmal foglalkozzam, de előveszem, mert másképp nem tudok lépést tartani a már említett férfi kollégákkal. Nyolc óra munkával nem lehet eredményeket elérni.

Mindez persze évről évre egyre könnyebb, ahogy a lányunk egyre önállóbb.

F. R./WMN: Mégis szinte mindent elértél, amit kutatóként itthon el lehet: az MTA Bolyai-plakettet, a Nők a Tudományban Kiválósági Díjat, a L’Oréal-UNESCO díját és az MTA Lendület program támogatását is beleértve.

J.-né Cs. E.: Mióta megvan a kislányom, megtanultam nyolc óra alatt tizenkettőt dolgozni. Muszáj volt, mert nincs több időm. Már csak azért sem, mert fizikai korlátokkal is meg kell birkóznom: nagyon beteg a szemem, elég gyenge, így korlátozott ideig bírja a számítógépes, illetve a papírmunkát. Ez pluszban nehezíti a helyzetet, ahogy az is, hogy a sokéves túlhajszoltság az idén betegségek formájában bosszulta meg magát. Fizikálisan rámentem a nagy hajtásra, elértem a teljesítőképességem határára. Visszább kell vennem.

F. R./WMN: Menni fog?

J.-né Cs. E.: Nem tudom. Anyukám úgy nevelt, hogy tegyünk meg mindent, amit tudunk. Olyan nincs, hogy valamit elvállalunk, és nem kitartással, őszintén és a maximális teljesítménnyel csináljuk.

Annyi hallgató akar csatlakozni a kutatócsoportomhoz, hogy kétéves várólista van a bekerülésre. És nyolcvan százalékuk lány!

Ez egy igazolás számomra, hogy jól csinálom az oktatást. A csoportunkhoz csatlakozó sok-sok egyetemi hallgató témavezetése viszont óriási felelősség, de a munkatársaim rengeteget segítenek.

F. R./WMN: És még csak az oktatási feladataidról beszélünk, a kutatásodról még szót sem ejtettél.

J.-né Cs. E.: Pedig a kutatást sem lehet fél vállról csinálni – nem lehet csak úgy kutatgatni. Rengeteg energiát kell beletenni nap mint nap, másképp nem lehet eredményeket elérni.

F. R./WMN: De sok esetben azok sem rögtön jönnek.

J.-né Cs. E.: Ez így van. Nekem hat évembe telt, mire elkezdtem sikereket elérni – addig semmilyen elismerést nem kaptam. Nem tudtam, jó úton járok-e egyáltalán. Mindig mindent ki kellett várnom. De én kivártam.

F. R./WMN: Honnan merítettél ennyi erőt, türelmet ahhoz, hogy ne add fel?

J.-né Cs. E.: A férjem sokat segített abban, hogy kitartsak – végig hitt bennem. Boldog házasságban élünk, ő is vegyész, közösen dolgozunk, de ő egy teljesen más kutatási témán.

Amit egyébként ő végigvitt, az példaértékű: a szakmunkásképző után több évig végzett nyomdai munkát, közben sorkatonai szolgálatot is teljesített, leérettségizett, majd huszonnégy évesen azt mondta, elég, váltani akar. A saját kevés pénzéből magántanárt fogadott, és jelentkezett az egyetemre. (Mindezt úgy, hogy tizenkilenc éves volt, amikor az édesanyja meghalt – az apukája sosem vállalta őket –, és a szolgálati lakásból, amelyben éltek, kvázi az utcára került.)

Az egyetemen az évfolyam öt legjobbja között végzett, akkor ismerkedtünk meg, amikor diplomázott. Amikor meglett a doktorija, azt mondta, hogy ha elmegy a szakmunkásképzős osztálytalálkozóra, a többiek nem fogják neki elhinni eredményeit.

Nem volt semmink eleinte, ketten egy-egy szatyor cuccal költöztünk össze tizenkét évvel ezelőtt. Most meg azon versenyzünk, melyikünk hallgatói érnek el jobb eredményt (nevet).

F. R./WMN: Óriási, amit véghez vittetek!

J.-né Cs. E.: Nekem nincsenek ismert szüleim, nem volt hátszelem, nem úgy nőttem fel, hogy tudtam, mit jelent a kutatói pálya. Sok nehézséggel kellett megküzdenem, folyamatosan értek olyan hatások, amik visszavethettek volna. Például tizenkét év után is még mindig megkapom, hogy nem az SZTE-n végeztem (hanem a Debreceni Egyetemen – a szerző), még mindig külsősként kezelnek. Vagy a szememre vetik, hogy nem éltem legalább két évet külföldön, ami a szakmánkban elvárás a kapcsolati tőke és a nyelvtudás miatt. 

F. R./WMN: Elnézést, de nem igazán értem. A fejlett légi közlekedés és az internet korában ez miért merülhet fel egyáltalán problémaként?

J.-né Cs. E.: A nyolcvanas években nyílt lehetőség először arra, hogy a hazai kutatók külföldre utazhassanak különböző ösztöndíjak keretében. Akkor ez egy óriási lehetőség volt, hiszen egyrészt alapvetően nem volt hétköznapi dolog külföldre utazni, másrészt nem voltak olyan műszerek, lehetőségek itthon, amikkel modern kutatásokat lehetett volna végezni. Így, aki nálunk fejlettebb országban volt vendégkutató huzamosabb időn keresztül, az hatalmas előnyhöz jutott.

Csakhogy azóta eltelt negyven év, elérhetők a külföldi folyóiratok online, könnyen lehet utazni, sokat utazom én is, élő külföldi kapcsolataim vannak.

De nőként nem tudtam megtenni akkor, hogy az egész családot külföldre költöztetem. A férfiak számára ez könnyebben megoldható, összecsomagolják a feleségüket, a gyerekeiket, és mennek, a feleség pedig maximum háztartásbeli lesz.

Én ezt egy kétéves gyerekkel hogyan oldottam volna meg? A férjem hol helyezkedjen el? Sok házasságot láttam így tönkremenni. Eltelt sok év, és még mindig fel kell tennem a kérdést: mit nem tudok én azokhoz képest, akik külföldön voltak?

F. R./WMN: Arról nem is beszélve, hogy jövőre beadod az MTA-disszertációt, az MTA doktora lehetsz majd, jelenleg pedig hazánkban úttörőnek számító kutatáson dolgozol a csapatoddal: azon vagytok, hogy többek között arany nanoszerkezetekkel segítsétek a melanoma korai felismerését.

J.-né Cs. E.: Ezt a technológiát külföldön már használják nemesfémekkel, itthon viszont mi vagyunk az elsők, akik ennek a kidolgozását végezzük a Lendület Program támogatásával. Egy csomó új anyagunk van már, amiket a következő évben fogunk tesztelni a Debreceni Egyetem Nukleáris Medicina Központjával – ők végzik majd az egérkísérleteket.

A cél az, hogy úgy sikerüljön kifejleszteni ezt a technológiát, hogy a nanoméretű aranyrészecskékkel megtaláljuk a szervezetben a melaomatumort,

ami egy nagyon gyors ütemben terjedő, jelentős áttéteket adó daganat, és amin a késői felismerés miatt már az esetek nyolcvan százalékában nem lehet segíteni.

Az arany ebben az esetben úgy működne, mint egy kontrasztanyag: a daganatos sejtekhez tapadva reményeink szerint segítene felismerni és megtalálni a tumor pontos helyét.

F. R./WMN: Milyen kicsire kell ehhez zsugorítani az aranyrészecskét?

J.-né Cs. E.: Olyan kicsire, hogy a vese később képes legyen kiválasztani: olyan két-három nanométernyi méretűre. Csak az összehasonlítás kedvéért: egy darab koronavírus nagyjából tízszer ekkora, a mikroszkóp pedig ezer nanométerig lát csupán.

A munkafolyamat nehézsége épp az, hogy ezeket a szerkezeteket egyforma méretűre, alakúra kell munkálni; olyan reprodukálható előállítási folyamatokat kell kidolgoznunk tehát, amelyek ezt lehetővé teszik.

A stabilitásuk ugyanis nagyon fontos ezeknek a szerkezeteknek, mert ha elkezdenek összetapadni, és „galacsinná” nőni, elszoríthatják az eret, érszűkületet okozva.

F. R./WMN: Miért pont arannyal dolgoztok?

J.-né Cs. E.: A nemesfémek inertsége jól ismert, azok nagyon stabilak, nem fognak reagálni semmivel. Közülük is kiemelkedik az arany, amit a királyvíz old egyedül föl, és nem oxidálódik, mint az ezüst vagy a réz.

A pályázat első évén leszünk most túl, a végére szeretnénk elérni, hogy legyen egy protokoll arra vonatkozóan, mik azok az utak, amelyeken érdemes lehet elindulni ebben a kutatásban.

Nagyon sok munka elé nézünk még tehát.

F. R./WMN: Nem azt mondtad korábban, hogy visszább kellene venned?

J.Cs.E.: Igen. De nem fogok tudni, különben lemaradok.

Filákovity Radojka