Iliás-Nagy Katalin: Nyár van. Víz nincs.

–

Eltelt egy év. Nem sok minden történt. A nyár megint forró, az agglomerációs települések növekednek, a közművek lerohadnak, a víz elapad, mi pedig megdöbbenünk.  

A jövő már itt van

A kialakult vízhiányhoz a kánikulán túl jócskán hozzájárulnak az elmúlt évek, évtizedek elhibázott döntései, az elcseszett településfejlesztések. Hiába mondják a szakértők, hogy a meglévő lakásállományt kellene rendbe hozni, a már meglévő településrészeket kellene rehabilitálni, a halódó területeket pedig ismét élettel tölteni meg, helyette mégis a zöldmezős építkezések mennek, épülnek az újabb lakóparkok, a városok szétterülnek, mint a lepény, anélkül, hogy közben fejlesztenék az úthálózatot, a közműveket.

Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze is posztolt a témában, azt írta: „Az ivóvíz a legnagyobb kincs az élőlények számára a levegő után, s a klímaváltozás ezt teszi egyre kevésbé elérhetővé. Budapest vízellátását a XX. század második felében arra tervezték, hogy 2,5 millió embernek nyújtson elegendő ivóvizet a XXI. század első feléig.

Ehhez képest Budapest elveszített a 2 millió lakosából az elmúlt 30 évben 300 ezer embert, akik »kiköltöztek zöldbe«, s megtelítették az agglomerációs települések zömét, amelyek infrastrukturálisan nem voltak felkészülve ekkora tömeg fogadására. Most ez a folyamat üt vissza a lokális vízhiányban.

A zöldmezős építkezések túl egyszerűek, s esetenként túlságosan is dotáltak voltak a hitelkonstrukciók állami támogatásai és a CSOK által. Mindeközben a városon belüli rehabilitáció teljesen háttérbe szorult. A rehabilitálandó Budapesti városrészekben ott a kiépített közmű, ott az úthálózat, ott vannak a háttérben üzembiztosan termelő csápos kutak, víztározók, átemelők. Az agglomerációban pedig a budai, pilisi erdőkből, zártkertekből, a pesti sík rétjeiből és szántóiból átminősített pusztaságban meg nincsenek ott. Ez a vízválság most ennek a rövidlátó fejlesztéspolitikának az egyenes következménye.

De a klímaválság mást is hoz majd. Kevesen tudják, de Budapest többnyire a Dunából iszik. A természet szűri meg a Duna vizét a kavicsteraszain át, s a Szentendrei-szigeten, Margitszigeten, Csepel-szigeten létesített csápos kutak termelik, majd kiépült nyomóvezetékek szállítják a fogyasztóhoz. Annyira tiszta ez a víz, hogy csak vastalanítani, mangántalanítani kell felhasználás előtt, s a csőhálózat elöregedése indokolja csak azt az esetenkénti klórozást, ami extra biztonságként van beépítve az ivóvízellátásba.

A Duna vize tehát nagy kincs, ha viszont a folyó kiszárad, ez a kincs elvész.

A minőségére is leselkednek veszedelmek. Például ha éppen valaki hidakat (Váci-híd, Kisoroszi híd, szigetmonostori-híd, szentendrei híd, megyeri szárnyhíd) álmodik ide, akkor nem csak közlekedést fejleszt, de rentábilissá teszi a Szentendrei-sziget beépítését, ami meg elszennyezési kockázat egy majd’ kétmilliós települési agglomerációt kiszolgáló ivóvízellátásra nézve. Budapest ezért áll ellent ezeknek a hidaknak” – elég elkeserítő látlelet ez a szakértőtől. 

A rossz településfejlesztés mellett pedig ott vannak az elhibázott egyéni döntések is

Kiköltözünk vidékre, aztán ingázunk a melóba autóval, hordjuk a gyereket a világ másik felére oviba, suliba, (valószínűleg mást nem is tehetünk, mert nincs a közelben elég közintézmény, ez is az elrontott településfejlesztés egy tünete), a „gaz” helyett gyepet telepítünk, a gazolás helyett gyomirtózunk, az árnyékot adó fák és a jól megtervezett házak helyett meg jöhet a légkondi, és ha már kert, akkor legyen benne medence. 

Persze, meg lehet érteni azt is, hogy az emberek elmenekülnek a fővárosból a klímaváltozás és ökoválság idején, a világjárvány bezártsága után inkább az tűnik észszerűtlennek, ha valaki még a városban marad.  Nyáron a kánikulában felforrósodó betondzsungel éjszaka sem tud lehűlni, ontja magából a forróságot, ezzel keserítve meg a városlakók életét (és okozva komoly egészségügyi problémákat). És akkor a városi légszennyezésről még nem is beszéltünk.  

Hiába panaszkodnak az agglomerációs települések bennszülöttjei a sok „gyüttment” miatt, azok a „gyüttmentek” is élhető környezetben szeretnének élni, és élhető környezetet akarnak a gyermekeiknek is. (És a budapesti lakásárak mellett sokaknak csak ez megfizethető). Az más kérdés, hogy épp a túl sok kitelepülő miatt lesz egy-egy terület végül mégis élhetetlen.

Jó ötletnek tűnt

Élvezzük az életet, a kényelmet választjuk, az utolsó pillanatig kivárunk, aztán amikor beüt a krach, akkor kapkodjuk a fejünket, egymásnak megyünk, ordítunk a szomszéddal, hogy ne locsoljon, mert nem tudjuk megfürdetni a gyereket.

Aztán elmúlik ez is. Elmúlik a kánikula, helyreáll a vízszolgáltatás, jön az eső, mi pedig lubickolhatunk tovább. Még egy ideig.

Pedig most kellene stratégiát alkotni és valóban cselekedni. Néhány extrém esetet leszámítva még mindig nem arról van szó, hogy a szomjhalál fenyeget minket. A legtöbb településen a vízfogyasztás korlátozása arra vonatkozik, hogy lehetőleg, légyszi, ne a legnagyobb kánikulában mossátok az autót és töltsétek fel a medencéteket ivóvízzel. Ha már ez ekkora pánikot kelt, mi lesz velünk később?

Újra meg kellene tanulnunk nekünk is a helyes vízgazdálkodást, gyűjteni az esővizet, használni a szürkevizet, óvni az ivóvizet.

A parkjainkat, zöld tereinket is újra kell gondolnunk, a vízigényes növények és gyep helyett a szárazságtűrő fajokat választani. Ezért vágtak bele a fővárosban is a Vadvirágos Budapest kísérletbe.

Ahogy a főtájépítész írja posztjában: „Nagyon izgalmas az, hogy mi történik ma Las Vegasban, Palm Springsben, egész Kaliforniában és Nevadában, amit nagyra hízott populáció mellett már elért a tartós vízhiány. Az amerikai álom része a korlátlan fogyasztás, az életstílus egyik mindennapi szimbóluma pedig a kertvárosi, automata öntözéssel ellátott gyepes előkert és a széles garázsfelhajtó. Ez a világ változóban van. Las Vegasban kompenzációt fizetnek azoknak a kerttulajdonosnak, akik a rendkívül vízigényes gyepet hajlandók felcserélni sivatagi kertre, úgynevezett desert landscape-re, úszómedence helyett pedig víztározót létesítenek. A jelenleg több államot ellátó Colorado folyó vize vészesen apad, a mértéktelen vízpazarlás miatt haldoklik a folyó.

Ott már napi valóság a vízhiány. Nálunk még érdekes szenzáció, de a trendek azt mutatják: elér ez majd minket is, s arcon is csap a valóság. Ma Solymár (és Gödöllő, ahogy az a legfrissebb hírekből kiderül – a szerk.) holnap már az egész agglomeráció napi tapasztalata lehet ez a változás, amit ha nem követ alkalmazkodás, akkor katasztrófa lehet a vége.”

Vihar előtti csend

Nyár van, uborkaszezon és dögmeleg, fekszem a függőágyban, és szenvedek. Elmúlt a napforduló, rövidülnek a napok, hosszabbodnak az árnyak, körülöttem kókadoznak a növények, szomjazik a világ.  

Eszembe jutnak a gyermekkori nyarak, akkor sem tudtam mit kezdeni ezekkel a végtelenül hosszú, bágyadt napokkal.

Elfog a sejtés, hogy talán nemcsak velem van ez így, hanem ez egy általános jelenség. Rákeresek, és kiderül, hogy valóban így van, sokakat leterít a nyári depresszió, megdöbbentő, de júniusban és júliusban még az öngyilkosságok száma is növekszik.

Feltételezem, hogy ez a jövőben csak rosszabb lesz, mivel a hőség önmagában rontja a kognitív funkciókat, a légszennyezés pedig növeli a mentális betegségek kialakulásának valószínűségét.

Fekszem a függőágyban, a könyv az ölemben becsukva. Fáradt vagyok, nem tudok olvasni, várom, hogy válaszoljanak az e-mailjeimre, közben jön egy üzenet az egyik ismerősömtől, hogy tud nekem egy jó témát, amiről érdemes lenne írni: a vízhiányról.

„Egy anyukának Solymárról a második kerületbe kellett mennie a kisbabájával, hogy meg tudja fürdetni.”

Bezárom az üzenetet, pörgetem a híreket. 

Vízkorlátozást rendeltek el Gödöllőn is 

Olaszország szükségállapotot hirdetett a vízhiány miatt.

Kiszáradt a Debrecen melletti Vekeri-tó.

A fesztiválozók fesztiváloznak, most éppen hőségben.

Madármentők azt kérik, hogy tegyünk ki egy vödör vizet a gólyáknak. „Nekünk csak egy mozdulat, nekik az élet.”

Fekszem a függőágyban a kertben, az agglomerációban. Mi most megúsztuk a vízhiányt. De nálunk évente többször csőtörés van. Túl sok volt az ideköltöző, a hálózat meg elöregedett. Állítólag a karbantartáshoz sincs elég ember.

Nézem, ahogy egy cinege rászáll a madáritató peremére, amit a minap tettem ki a fenyőfa alá. Óvatosan kortyolgat a vízből, aztán gondol egyet, és beleugrik, csapkod a szárnyával, fröcskölve fürdőzik.

Fekszem a függőágyban, fújdogál a szellő.

„Eddig minden rendben”.

Már jön a vihar.  

Iliás-Nagy Katalin

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/RapidEye