1979-et írunk

Zöld Trabanttal gurulunk vissza Budára az Árpád hídon át. Nagyapámat látogattuk meg Újpesten. Az öreg alkoholista az utolsó éveire megszelídült, gyakran elmentünk hozzá segíteni. Este van, narancssárga fényt ontanak magukból az utcai lámpák. Nem tudom, miért jut eszembe a kérdés, talán az iskolában hallottam valamit a témáról, ezért gyanútlanul kezdem.

– Mi az az ötvenhat?

Apám és anyám egymásra néznek, tanácstalanok. Anyu szólal meg: 

– Majd, ha nagyobb leszel, elmeséljük.

1982. Matekóra

Belép az igazgatóhelyettes. Arcán aggodalom és bizonytalanság. 

– Gyerekek, szomorú hírt kell bejelentenem: meghalt Leonyid Iljics Brezsnyev. Álljatok fel, emlékezzünk rá méltó tisztelettel!

Kilencévesen nem mérlegelsz, egy percig állsz néma csendben. Mert azt mondják, hogy kell. Dolgozik benned a félelem, mert látod a felnőtteken, hogy ők is félnek. A mögöttem feszengő Bánfi Gergő csak tetézi a bajt: 

– Tuti kitör a harmadik világháború – suttogja halkan. Márpedig ha Gergő mondja, az biztos úgy lesz. Aggódom, de nemcsak ezért. Hanem azért is, mert azt mondják, hogy a világ rossz. Hogy Amerika háborút akar. Hogy külföldön sok a drogos. Gyakran tévedek a híradó elé, plusz hozzánk minden nap jön a Népszabadság, meg a Népsport. Az utóbbiban nincsenek rémhírek, de a tévében és a Népszabadságban bizony rossz színben tüntetik fel a nyugati világot. Otthon ez nem téma, ha ritkán szóba kerül, a szüleim tompítják a világvége hangulatot. Közben anyám hang nélkül írja a brigádnaplót, apám pedig minden évben csatlakozik hozzá a kötelező szocialista majálisokon.

Én is ott szaladgálok a sátrak között. Virsli a menü, utána meg vattacukor. 

Érzem, hogy minden mű. 

Fullasztó a napjainkat behálózó elfojtás.

1983. Iskolai ünnepség

Az orosztanár, Vili bácsi – felnőtt férfiember – úttörő nyakkendőben, síppal a mellzsebében és csatos derékövvel feszít az udvaron felállított emelvényen. Barna dzsörzénadrág, még barnább szandál és gondosan fésült frizura.

– 2442-es számú Zalka Máté úttörőcsapat vigyázz, zászlónak tisztelegj! – állunk, mint a cövek, kézfejünket a homlokunkhoz emeljük és tisztelgünk a zászlónak. Hogy miért van erre szükség, az sosem derül ki.

Megadom a tiszteletet, nem vagyok rebellis, inkább értetlen. Bohócszerepek. Színjáték. Paródia. Ezek a szavak jutnak eszembe.

Csakhogy közben ez a valóság.

1988. március 15.

Sok ellenzéki politikust őrizetbe vesznek napközben. Anyuval úgy gondoljuk, hogy ott a helyünk a Kossuth téren. Hatalmas tömeg gyűlik össze, egyre feszültebb a hangulat. Amikor az állami vezetés lemondását követelik, megijedünk és elindulunk hazafelé… Ekkor már tudom, hogy mi ötvenhat, ezért azt is tudom, hogy ebben az országban következmények nélkül lehet az emberek közé lövetni. A körút felé sietve látjuk, hogy irtózatos mennyiségű rendőr és harckocsi vár bevetésre. Egyre jobban sietünk, megkönnyebbülve érünk haza. Ezt most megúsztuk…

Vajon lesz folytatás? És ha igen, milyen? Meddig engedi a rendszer a lázongást? Előfordulhat, hogy kipukkad a lufi? Hogy ez a szürreális világ visszavedlik valósággá? Hogy nem kell elvtársnak szólítani egymást? Hogy nem kapnak más elbírálást a pártvezérek gyerekei? Hogy végre a tehetség számít majd, és nem a rokoni kapcsolatok? Istenem, mi már tényleg élhetünk majd egy jobb, igazabb világban?

A kamaszkori ébredésem éppen egybeesik hazám ébredésével.

1989. A rendszer tántorog

Én pedig úgy érzem, hogy már mindent tudok és értek. 16 évesen az ember nagyon felvilágosult. Ha majd lesz szabad választás, végre olyan emberek kormányozzák az országot, akik eleget tesznek a nép akaratának és az ország javát szolgálják. Senki sem olyan hülye, hogy a saját nemzete ellen harcoljon. Ha végre kivonul az ideiglenesen – negyven éve – nálunk állomásozó szovjet hadsereg és lelép a politika színpadáról a diktatúrát kiszolgáló népes lakájhad, végre olyanok kerülnek hatalomra, akik felvirágoztatják az országot. Lelkesen vázoljuk fel a boldog jövőt a bátyámmal együtt a nagyanyámnak.

– Gyermekeim, ti csak higgyetek, de az emberi természet nem változik. Sosem lesz jobb!

A felháborodás és a sértettség viaskodik bennem. 

– Nagyi, te ezt nem tudhatod…

1990.

Az én generációm az utolsó, amelyik még tanul oroszul. Ez a nemzedék Ladával, Daciával, Trabanttal és Wartburggal ismeri meg a közlekedést. A saját himnusza mellett az agyába vésődik az Internacionálé és a szovjet himnusz szövege is. Ritkán jut külföldre, ha mégis, kisebbrendűségi érzéssel küszködik. Másodrendű polgár, egy hazug rendszer semmitmondó játékszere – álmok nélkül. Az első szabad választást csodaként éli meg, noha még nem voksolhat. De ébredezik benne a remény. Fájdalmas látnia, ahogy a szülei életét láncra verte a történelem, és még fájdalmasabb szembesülnie azzal, hogy a nagyszülei sorsát a világháborúk és az elnyomó rendszerek tették pokollá. 

De most annyi ígéret van: „Tudjuk, merjük, tesszük!”, „Tavaszi nagytakarítás”, „Tavarisi konyec”, egész biztos, hogy nagyot fordul a világ…

Az orosz csapatok kifelé tartanak, egy balatoni nyaralás alkalmával éppen szemtanúja vagyok, amint hosszú vasúti szerelvényeken sorakoznak a tankok és suhannak el, kelet felé.

Sírok. 

A mellkasomat szinte szétveti belülről a szabadság.

Beleszédülök.

1994. Végre én is szavazhatok

Próbálom magam távol tartani a marakodástól és a vitáktól. Azon gondolkozom, hogy vajon a többi európai országban is ilyen hevesen kampányolnak-e a felek, családi veszekedések forrása-e a politika. Szavazok és bizakodom. 21 éves vagyok. Nem gondolom, hogy egy-két éven belül felemelkedik az ország, de abban bízom, hogy mire harmincéves leszek, addigra rend, stabilitás és egység jellemzi majd a hazámat.

1998. Privatizáció, korrupció...

...Fenyő-gyilkosság, Tocsik-ügy, Bokros-csomag: egyenes út a kormányváltáshoz. Közben megismerem életem szerelmét. Nem érdekel a politika, azt gondolom, hogy egy 25 éves nőnek nem kell a politikával foglalkoznia. Persze átszövi a mindennapjaimat, a kollégáim sokat beszélnek róla, ebben az országban tízmillió futball- és politikai szakértő él. Zavar a hangnem, az arrogancia, az, hogy nincs párbeszéd. Kinyilatkoztatás van. Meg köpönyegforgatás. 

Szavazok, a szívemre hallgatok, egy szebb jövő érdekében.

2002. Megint választunk

Kétfordulós rendszerben. Az első forduló vesztese az utcára megy. Érdekes, hogy az utca népe ilyenkor fontos. Máskor nem annyira. A közbeszéd harcias és nem tiszteli a másik felet. Sem itt, sem ott. Hát ebben az országban tényleg soha nem lesz nyugalom? Nyáron lányom születik. 29 éves vagyok. Látom, hogy 30 éves koromra az országos béke már nem jön össze. Talán, majd ha negyven leszek. 

De ebben már korántsem vagyok biztos.

2006.

Ahogy romokban van az én életem, úgy züllik az ország is. Az emberek az utcán tombolnak, óriási az elégedetlenség. Azt hiszem, leginkább azért, mert lassan mindenki leszámol az illúziójával. A házasságom a férjem betegsége miatt veszélyben, a hazám a politikusok felelőtlensége – vagy alkalmatlansága? – miatt csak kullog a térségben. Rohamléptekkel húznak el mellettünk a környező országok, mi meg csak dagonyázunk a mocsokban. A politikába továbbra sem akarok belefolyni, de nem tudok nem tudomást venni arról, ami zajlik körülöttem. 

A lányom négyéves. Egyik nap a tévé előtt járkál és megszólal: Gyujcsány Fejenc és Ojbán Viktoj, jossz bácsik, veszekednek…

És veszekszik velük együtt az egész ország.

2010. Életem legrosszabb éveinek egyike

Megfeszülök, hogy megmentsem a férjemet, és hogy eltartsam a családomat. Három helyen dolgozom, de nem bírom a stresszt és a brutális mennyiségű terhelést. A pánikbetegségem a rossz életminőségem miatt tombol: előfordul, hogy öt napig nem alszom egy percet sem és öt napig van rohamom. A békétlenség a munkahelyeimen is kézzel fogható. Gyakran én is vitába keveredem, pedig továbbra sem vagyok vehemens. Tombol a korrupció: Sukoró, Hunvald-ügy, BKV-végkielégítések, 10 milliárd megy el a meg nem valósult kormányzati negyedre, pedig én tényleg nem vagyok kihegyezve erre, de ömlik rám a mocsok, néha úgy érzem, hogy belefulladok. 

Arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha külföldi egyetemekről igazán hozzáértő, független, csak szakmai szempontokat figyelembe vevő, tekintélyes szakembereket bízna meg a magyar kormány azzal, hogy az országot kivezesse a káoszból. Mert azt érzem, hogy a rendteremtés házon belül nem fog menni.

2014. 41 éves vagyok

A férjem meggyógyult, én megnyugszom, hogy jól van, és elválok tőle. Éppen azon a napon, amikor hozzámentem. Vagyis a mi házassági évfordulónk egyben válási évforduló is. Szavazni nem megyek. Nincs kire. Nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok erre a pontra. Mindig azt mondtam, hogy ha nem él az ember a szavazati jogával, akkor a kritika lehetőségét is elveszíti. De számomra olyan mélyre jutott a magyar politika, hogy nem tudok jó szívvel voksolni senkire. 

A „negyvenéves koromra talán majd összejön az országos béke” elmélet nem valósul meg. A gyűlölködés nagyobb, mint valaha.

2018. Szavazok, hitetlenül

Huszonnyolcadik éve zajlik a rendszerváltásnak nevezett paródia (vagy inkább tragédia?). Huszonnyolc év ment el a generációm életéből, de fogalmazhatnék úgy is, hogy ennyit vettek el az arra méltatlanok. Kamaszból középkorúvá értünk. Teljes felnőtt életünket az új rendszerben töltöttük. A mi bőrünkön tanulgatják az országvezetés hivatását az idealista bölcsészek, a szocialista kapitalisták és a fiatal-keresztény-demokrata martalócok.

Elvették a szavaink jelentését

A magyar új jelentése a nacionalista, a keresztény immár azt jelenti, hogy idegengyűlölő, a liberalizmus egyenlő a szabadossággal, a munka nem munka többé, hanem ügyeskedés, a segély pedig nem más, mint alamizsna.

Ha azt hallod, építkezés, azt kérdezed, vajon megint mennyit loptak el belőle.

Ha azt hallod, Tocsik-ügy, azt mondod: ma 800 millió már „aprópénznek” számat.

Ha azt hallod, vej, azt feleled: az EU-s pénz nem arra való, hogy a családi kasszát dagasszák.

Ha azt hallod, taxisblokád, el sem hiszed, hogy 62 forintos benzinárról folyt a vita.

Ha azt hallod, Zuschlag-ügy, azt mondod, az alapítványi pénzekre bizony senkinek se fájjon a foga. 

Ha azt hallod, stadion, már csak fogod a fejed.

Ha azt hallod, privatizáció, azt kérdezed: maradt még egyáltalán valami?

Ha azt hallod, Kaya Ibrahim, Josip Tot vagy Kulcsár Attila, azt jut eszedbe: miért nincs hatalom csalás nélkül?

Ha azt hallod, baloldal, azt kérdezed, hol itt az egyenlőség és testvériség.

Ha azt hallod, jobboldal, azt kérdezed, hol itt a nép, a nemzet, a haza.

Ha azt hallod, pályázat, már nem mondasz semmit, csak legyintesz.

Ha azt hallod, stróman, belesajdul a szíved a gondolatba, hogy a hazád teljes egészében magánkezekbe került.

Ha azt hallod, „elk.tuk, nem kicsit, nagyon”, azt kérdezed, akkor miért vagy még mindig itt.

Ha azt hallod, svédországi szarvasvadászat, megdöbbensz, hogy nem értik, mi a baj vele.

Ha azt hallod, közigazgatás, nagyot sóhajtasz: a szakértelmet most is felülírja a káderpolitika, akárcsak negyven éve…

Ha azt hallod, ellenzéki tüntetés, már meg sem lepődsz, amiért sokan félnek elmenni, mert az állásuk forog kockán, ha a hangjukat hallatják.

Ha azt hallod, „jó, jó, de loptak a többiek is”, azt kérdezed: ez nem mentség, lopás nélkül miért nem megy?

Ha azt hallod, ellenzék, körbenézel és csak annyit mondasz: csupa marakodás és széthúzás az egész bagázs.

Ha azt hallod, kórház, félve kérdezed meg: már megint meghalt valaki a sürgősségin? 

Ha azt hallod, Louis Vuitton, biztos lehetsz benne, hogy valamelyik luxus politikusfeleség posztolt a közösségi oldalán.

Ha azt hallod, híradó, azt kérdezed: hát nem azt tanították, hogy a hír szent és csak a vélemény szabad?

És ha azt hallod, gázszerelő, csak annyit tudsz mondani: ez az a szint, ez az az arrogancia és arcátlanság, amelyik Abszurdisztánná változtatta a hazádat.

Tisztában vagyok az egyén felelősségével

Az enyémmel is. A saját életemből kihoztam, amit tudtam. Sok munkával, személyiségem alakításával, korlátaim felismerésével és azok feszegetésével. A saját sorsommal tehát nem vagyok elégedetlen. De azzal, ami körülöttünk zajlik, igen. Az ellenzék károg, és a vidéket parasztozza, a kormánypártiak pökhendi stílusban ünnepelnek. Mintha senki sem értené, ami körülöttünk zajlik: itt nincs győztes.

Csak vesztes van. Mi, mindannyian

Elvesztettük a hazánkat, a becsületünket, a jövőnket, a gyerekeink jövőjét, az összetartozás érzését, az identitásunkat, a családunk békéjét, az együttes erőnket, a jóakaratba vetett hitünket. 

Az elmúlt 28 évért a teljes politikai elit és a velük összefonódott gazdasági siserahad a felelős. Rend csak akkor lesz, ha mi, tízmillióan magunkba nézünk, és nem kritikátlanul szajkózzuk a saját vélt igazunkat, hanem az orrunknál végre tovább látunk, egységbe forrunk és erőt demonstrálunk.

A következő 28 évünkért.

De legfőképp a gyerekeink jövőjéért.

Hogy ne ők legyenek a következő, eltékozolt sorsú generáció…

 

Tamás Rita

 

 Kiemelt kép: Fortepan/Hodosán Róza, Getty Images/Laszlo Balogh