–

Éjszaka indultunk

Vagyis olyan volt, mintha éjszaka lenne, mert még sötét volt, és a kocsiban folytattuk az alvást. Valamiért az volt apukám mániája, hogy már reggelre Bécsbe kell érni. És a Ladával, ami maximum 120-at bírt, de kényelmesen csak 100 km/órát, meg a hegyeshalmi várakozással együtt (ami kiszámíthatatlan ideig tartott, de valószínűleg órákig), muszáj volt még hajnal előtt útra kelni. Gondolom, anyukám ilyenkor csomagolt reggelit, de amire élesen emlékszem, hogy a hosszú út és a kocsiban alvás miatt joggingot és papucsot adott ránk, azt mondta, elég rendesen felöltöznünk, ha már megérkeztünk.

Aztán mire odaértünk, kiderült, hogy a farmereket és az utcai cipőket elfelejtettük magunkkal vinni, és melegítőben, papucsban kellett Bécs utcáit járni. Sosem hevertem ki azt a szégyent. Így mindenki láthatta, hogy magyarok vagyunk – elmaradott, lesajnált keletiek, akik most szabadultak a rács mögül, nincs még egy rendes ruhájuk sem, nemhogy kultúrájuk. Apukám hiába nyugtatott, hogy a gyerekek járhatnak melegítőben, őket nem nézik le miatta, engem nem tudott meggyőzni. 

Sosem voltunk olyan család, aki melegítőben megy ki az utcára. Nem is volt olyan műszálas mackónadrágunk, aminek a szélén fehér csík fut. Mi Svájcból örököltük a ruháinkat, anyukám disszidens barátnőjének lányától, vagy az én legjobb barátnőmtől, aki egy fejjel magasabb volt nálam, és a nagynénje Bécsben lakott.

Még itthon, Budapesten sem akartunk magyarnak látszani, hát még Bécsben. Aznap viszont fel kellett vállalni. 

Bámultunk ki a kocsi ablakán, miután túljutottunk a hegyeshalmi torlódáson, ahol minden egyes autót átnéztek, és az útlevélbe pecsétet nyomtak. Már Nickelsdorfnál elállt a szavad, nem tudtál betelni azzal, hogy minden egyes ház fel van újítva, a vakolat ragyog. Hogy minden utca rendezett, sehol egy túltelített kuka, egy elhagyatott üzlet, leszakadt redőny, igaz, embereket sem láttam az utcán. Apukám azt magyarázta, hogy nyugaton nemcsak a városiaknak jut választék, hanem ugyanahhoz lehet hozzájutni falun is. Nehéz volt elképzelni.

Eduscho kávé – a nickelsdorfiak hamar ráálltak arra, hogy Eduscho kávét árultak nagy tételben, a raktárüzletekben. Abból minden magyar dögivel vásárolt. Meg a Gorenje mélyhűtőkből, de ahhoz Bécsig kellett menni, a Shopping City Südbe vagy a Mariahilferstrasséra. Az esti híradóban aztán hosszan mutatták a határon sorakozó magyar Trabantokat, amik kis híján összerogytak a fagyasztó alatt. Mi sosem vettük Gorenjét. Mi másra pályáztunk, én például Swatch-órára, és a húgom is. És meg is kaptuk. Hosszan-hosszan nézegettük, melyik legyen az, amiért majd mindenki irigyelni fog a suliban. Én már egy évvel később megbántam, hogy azt a babás színűt választottam. Nem sokkal később a kamaszkor nagyot csavart az ízlésemen.

De nem csak vásárolni mentünk, apukám mindenáron el akart vinni a Kunsthistorisches Museumba, hogy megnézzük a Bruegeleket. Mi inkább a Praterbe vágytunk volna, de a Bruegel sem volt rossz, mélyre ment. Aztán pár évvel később anyukámmal voltunk az Operában. Állójeggyel. A Don Carloson, ami különösen hosszú. Az állóhelyekért is tolongani kellett, az élelmesebbek egy kendővel lefoglalták maguknak a legjobb pozíciókat a korlátnál.

Mi nem voltunk élelmesek, mert először álltunk ott. Viszont magyarok voltunk szép ruhában, és az első felvonás alatt kisasoltuk, hogy egy emelettel lejjebb hol vannak foghíjas széksorok. 

A szünetben megpróbáltunk lecsapni az üres helyekre, de a bécsi jegyszedők nem olyanok voltak, mint az otthoniak, akiket simán el lehetett kápráztatni két matrózruhás, copfos kislánnyal. Elkaptak minket, a jegyünket kérték, és nem engedték, hogy állójeggyel a kényelmes bársonyzsöllyén üljünk. Végig kellett állni a Don Carlost.

De amikor először voltunk Bécsben apukámmal, még az édességektől is el voltunk elámulva. Egy csokoládébolt kirakata tele volt karácsonyi különlegességekkel, amilyet még sosem láttam. Kint toporogtunk a tesómmal az ablak előtt, és olvadoztunk a gyönyörtől, szerettünk volna kapni csak egyetlenegy valamit. Mondjuk, egy olyan nyugati Mikuláscsokit. És akkor apukám azt mondta, hogy egyedül kell bemennünk a boltba, megtanít egy német mondatra, amit ilyenkor mondani kell, és adott a kezünkbe pár schillinget. Iszonyatosan izgultam, hogy sikerül-e előadni a jövetelünk célját, aminek egyetlen szavát sem értettem, de nagy volt a motivációm. Csak aztán az a sok inger, a különféle húsvéti díszek, a soha nem látott csokik és cukrok látványa úgy elkápráztatott, hogy végül úgy belebonyolódtam a mondatomba, hogy nem tudtam kikeveredni belőle. Az idős úr, aki a pult mögött állt, és akit megérintett a két kelet-európai kislány sóvárgása, egyszer csak megszólalt, és azt kérdezte az ékes anyanyelvemen, hogy magyarok vagyunk-e. És adott a kezünkbe egy-egy ingyen csokitojást. 

Akkor behívtuk apukámat, és a felnőttek elbeszélgettek arról, hogy a bácsi mikor és hogy került Bécsbe, mi pedig a húgommal a kudarcunk sebeit nyalogattuk (csokival a szánkban), ami mégis csak sikerhez vezetett. Nem olyan sok évvel később mindketten hosszú nyári hónapokat töltöttünk Bécsben, hogy a német tudásunkat csiszoljuk.

Addigra Bécs már egészen más jelentett: az Eldorádót, ahová bármikor át lehet ruccanni, de ami sosem lesz a mienk.

Előtte még apukám egyszer kitalálta, hogy üzletelni fog, mert elég gyakran támadt ilyen késztetése. Hatalmas plüss-tekercsekkel utaztunk a rozoga kocsiban, mert ő játékbabákat akart varratni az anyagból, ezért hoztuk-vittük át a határon. Hazafelé is sor volt, mert mindenki megállt a Mehrwertseuert beváltani. Pénzt kapott vissza az ember azért, mert vásárolt – teljesen felfoghatatlan volt nekem. Addigra a magyar oldalon is egész komoly kereskedelmi élet szerveződött, az osztrákok állítólag téliszalámiért jártak hozzánk. Én ezt sosem értettem, de máig ott állnak az elhagyatott, lepukkant bódék, ócska lebujok és álmagyar vendéglők, annak az időnek a mementói.

Sosem volt gyomorgörcsöm Hegyeshalomnál, ezt az érzést az előző generáció hordozta. (Kivéve apukámat, aki mindenhonnan kilógott.) Hegyeshalom mindig is nagy levegőt, szabadságot és jólétet jelentett számomra, kaput a kiváltságosok földjére. Lehet, hogy pech, hogy épp a világ leggazdagabb, leginkább jóléti országa a szomszédunk – mert így mindent hozzá viszonyítunk, pedig nem ahhoz kellene mérni magunkat – de így alakult, és a magam részéről hálás vagyok azért, hogy a morzsáiból jut nekünk. Bár olykor úgy tűnik, ezt a tiszta, tüchtig, makulátlan helyet ma már részben magyarok működtetik (nem tudsz olyan eldugott helyre utazni, ahol ne magyarok szolgálnának ki), és a globalizáció külső máza is azt a látszatot kelti, mintha már nem választana el egy világ tőlük. Valójában még mindig fényévekre vannak tőlünk. És ezt harmincegy év alatt sem sikerült ledolgozni. 

Gyárfás Dorka

Fotó: Fortepan.hu/UVATERV