Meglepetten és élesen szisszenek fel, ahogy a tarjáni zarándokszállás zuhanyzójában a lassan melegedő vizet óvatosan a vállamra engedem. Egy pillanatra azt hiszem, hogy egy másodperc alatt lett tűzforró a zuhany vize, de nem. A két nap alatt gyalog megtett ötven kilométer során a hátizsák egyszerűen lenyúzta a kulcscsontomról a bőrt, állapítom meg magamban, és először gondolok arra, hogy mégiscsak kellett volna csütörtök este még tíz percet szánni a Sudocrem felkutatására. De akkor annak is örültem, hogy a check-listem kilencven százaléka mellett pipa van, meg hogy este nyolckor csak a jobb kezem középső ujjára csaptam rá a kocsiajtót, és nem a lábammal rúgtam bele egy kőbe, mint a két évvel ezelőtti második Caminóm előtti napon.

Péntek reggel, az indulás napján vágtattam keresztül a szétbombázott, zajos Moszkva téren a dermesztő szélben, és hálával gondoltam Marcsira, aki vállalkozott arra, hogy az első nap elkísérjen. Évekig dolgoztunk együtt a tévében, de felületes ismeretségünk csak akkor kezdett elmélyülni, amikor tavaly Marcsi Caminója előtt pár héttel végigbeszélgettünk tíz kilométert a Margitszigeten.

A Moszkván találkozunk, és a XII. kerületből indulva a Normafához caplatunk fel, innen Makkosmáriára, majd Budakeszire visz bennünket a magyar Szent Jakab-út sárga kagyló útjelzője.

2009-ben határozták el magyar zarándokok, hogy a spanyolországi Camino de Santiago mintájára itthon is megteremtik a Szent Jakab-utat.

Az azóta eltelt évek során lelkes önkéntesek a spanyolországinál sokkal akkurátusabban felfestettek sok száz eltéveszthetetlen útjelző kagylót és sárga nyilat. Mi sem tévedünk el, de néha előkapjuk azért a hasonlóan lelkiismeretesen megírt útikönyvet, a biztonság kedvéért. Amikor nem beszélgetünk, ámulva figyeljük a tájat. Páty előtt az erdőben jégeső kap el bennünket, pont egy percig tart. Bent Pátyon tartunk egy ebédszünetet, olyan emberes adagot kapunk, hogy elcsomagoltatjuk a felét. Zsámbékig jó tíz kilométeres szakaszon gyalogolunk elképesztő szembe szélben, de megbeszéljük, hogy a csütörtök esti pesti zivatarhoz képest ez az időjárás egy áldás. Süt a nap, nem esik, pont elég.

A zsámbéki román-kora gót templomrom alatti szálláshelyünkön megesszük az ebédmaradékot, majd bevágunk egy szederpálinkát és egy sört. Ettől aztán a fél éjszakát hidegrázással és hányingerrel töltöm, még mindig nem, sőt, egyre kevésbé bírom az alkoholt. Szerencsére reggel sokkal jobb állapotban ébredek, és fél kilenckor már úton is vagyunk újra, hogy Marcsi elérje a hét kilométerre lévő Mányból induló pesti buszt. Innen egyedül tartok tovább.

Egyre melegebb van, és nem tudok ellenállni a mellettem zöldellő búzamezőnek. Ledobom a zsákot, ráheveredem, és

csak hallgatom a csendet, a szél zúgását, a felettem elrepülő madár szárnycsapásait. Ehhez nem kell elutazni, ez itt van.

Fizikailag harmincegynéhány kilométer az otthonomtól. Belül meg az a tudat, hogy bármikor megtehetem, bármikor kiszállhatok pár percre elcsendesedni, befogadóvá és megfigyelővé válni.

Vasztélyban megállok ebédelni, a magammal hozott szendvicsek egyikét. Nem sietek sehová. Olvasok, írok. Az utolsó tíz kilométer gyorsan elfogy, egyszer ülök csak fel egy vadlesre nézelődni. Tarjánban eszem egy forró levest, aztán megkeresem a szállást. Leltározom a sérüléseket zuhanyozás közben, aztán elheveredem, hogy megírjam az első két nap beszámolóját a telefonomról pötyögve. Csend van. Jól van, ami van.

Budapest–Zsámbék–Tarján. Szabadlábon Magyarországon, első két nap.

A Szabadlábon Magyarországon cikksorozat első részéből kiderül, miért szánta rá magát Gina a nagy kalandra. ITT olvashatod el.

Gina képgalériája (katt a lapozható, nagyobb fotókért):