Ne a tükröt okold, ha a képed ferde – mit látnak a külföldiek belőlünk, ha Magyarországra látogatnak?

–

#1. Utazni kell

Amíg nem álltál teljesen hülyén egy reptéren, ahol a vendégek nagy része kafíját (tradicionális arab kendő) hord vagy amíg nem ültél le nagy lendülettel egy internetkávézó gépe elé, és a klaviatúráról egy csomó tekergő kukac (khmer vagy bamar írásjel) nézett vissza a latin betűk helyett, addig nem fogod tudni, hogy érzi magát egy külföldi nálatok. Bár mindenkinek mások a viszonyítási pontjai és a hozott élményanyaga, azt gondolom: jó idegenvezető csak abból lesz, aki maga is utazik, és tudja, milyen elveszettnek, bénának, akár szegénynek érezni magad egy idegen kultúrában.

Jó példa erre az egyik kedvenc történetem kezdő turista koromból (elnézést, ha a konkrétumokra már nem jól emlékszem – nem tegnap történt).

Olyan mázlim volt, hogy gimnazistaként az egész osztály kimehetett diákcserére Genfbe, és a svájciak tartottak nekünk egy vezetett sétát a városban. Amikor elértünk egy emlékműhöz, a helyi idegenvezető a hangjában mély megrendüléssel tudatta:

– Ez pedig annak a csatának az emlékműve, amikor a svájciak utoljára fogtak fegyvert, 1347-ben. Meg is halt közülük tizenhárom.

És várta a hatást.

Hát abban nem volt hiány.

Vagy húsz percig visítva röhögtünk, és annak ellenére se tudtuk abbahagyni, hogy nyilvánvalóvá vált a férfi mély sértettsége. Akárhányszor valakiben felülkerekedett volna a józan ész/empátia/illemtudás, mindig volt valaki, aki benyögte, hogy „tizenhárman” vagy hogy „1347” – ami, akárhogy nézzük is, végtelenül abszurd a magyar nép vérzivataraihoz képest. Ezt persze nem tudtuk elmagyarázni szegény idegenvezetőnek, így nyilván megvolt rólunk a véleménye.

Szintén a különböző perspektívákat emeli ki, hogy amikor tavaly elmeséltem a történetet egy svájci csoportomnak – még mindig röhögve –, legnagyobb meglepetésemre eléggé indulatba jöttek. Remek beszélgetés kerekedett a dologból: míg én védtem a svájci kollégát, mondván, nem kötelező mindenkinek naprakésznek lennie a magyar történelemből, kiderült, hogy számukra pont az a bosszantó, hogy valamelyik honfitársuk úgy emlékszik vissza a második világháborúra, hogy „nehéz idők voltak, nem lehetett rendes cukrot kapni a kávéba”.

Szóval hamar megtanulja az ember, hogy semmit se tekintsen magától értetődőnek.

2016 óta dolgozom idegenvezetőként – most már három európai nyelven –, ennyi idő alatt egy, azaz

egy olyan vendégem volt csak, aki hallott a trianoni békeszerződésről. A tokajit leszámítva senki sem tud a világhíres magyar borokról, se a villányiakról, se a szekszárdiakról, de még az egri bikavérről sem. És tényleg Puskás Öcsi a legismertebb magyar.

#2. Minden nézőpont kérdése…

…ugyanis egészen máshogy kell mesélni a magyar reneszánszról egy olasznak és egy amerikainak. Ahogy a színészek sem unják meg ugyanazt a szöveget mondani estéről estére, úgy én se untam meg egy héten nyolcszor felmászni a Halászbástyára, és mindig egy kicsit máshogyan elmondani ugyanazt. A nézők/vendégek ugyanis mindig mások. Más a tempójuk, a tudásuk, a humorérzékük, és kellő megértéssel és nyitottsággal kell viszonyulni hozzájuk – nem szabad alapvetésnek tekinteni valamit, amit ők nem értenek. Nem lenne szerencsés, ha egy hiányosság miatt megalázva éreznék magukat, hiszen biztosan van olyan információ is, amit ők tudnak, én pedig nem.

Állandóan egyensúlyozni kell, hogy ne becsüljem túl a tudásukat, és ne becsüljem alá az intelligenciájukat.

Teljesen rendben van, ha egy olasz kisiskolás megkérdezi, hogy ha annyira szerettük Szent István királyt, akkor miért vágtuk le a kezét. Rendben van, ha egy kis faluban élő franciának furcsa vadidegenek mellé ülni a hetes buszon. Rendben van, ha a madridiak nem értik, hogy miért vannak zárva az éttermek este tízkor. Érthető, ha egy szaúdi kislány összerezzen, amikor be akarom vinni a zsinagógába. Nem baj, ha az olasz kamasz Árpád-házi Szent Erzsébet szobráról megkérdezi, hogy ő Sisi-e. Sőt! Rá kellett jönnöm, hogy a turisták nagyon eredeti módon tudják átkeretezni a bennem meglévő tudást is.

Ennek kapcsán eszembe jut egy helyes négyfős család Tajvanról. A nagypapa a túra végén, kicsit megilletődve azt mondta a Halászbástyán:

– Én nem tudom, hogy itt, Magyarországon mennyit keresnek a halászok, de nálunk nem engedhetnének meg maguknak egy ilyen gyönyörűséget, az biztos.

#3. Ne a tükröt okold, ha a képed ferde – inkább értsd/magyarázd meg

Nagyon érdekes saját magunkat látni mások szemével – és ez a szem sosem rosszindulatú (különben miért éppen ide jönne nyaralni?), csak más. És minél messzebbről jött, annál nagyobb távolságot fog be. Hadd említsek pár példát – a teljesség igénye nélkül.

– Én azt veszem észre itt, Európában, hogy minél többje van valakinek, annál többet siránkozik – mondta az apuka Dél-Afrikából, miközben nyugodt méltósággal átvitorlázott a Halászbástya előtti szilveszteri tömegen. – Mi, afrikaiak mindig találunk valamit, aminek lehet örülni.

– Azért ezek az akkori magyarok nem voltak a legokosabbak, ugye? – kérdezte a náthás olasz a huszadik század konfliktusokkal terhelt korszaka kapcsán.

Külföldiekkel dolgozni azért is jó, mert észreveszem azt is, ami nem működik, de mi már belefásultunk.

Emlékszem a francia belga csoportra (vagyis vallonokra), amelynek tagjai akkor is lelkesedtek, amikor mind a harminchatan felszálltunk a várbuszra. Ezt követően elmentem velük a Nagycsarnokba, megmutattam nekik a pultban található magyar finomságokat, majd miután megkérdeztem az eladó hölgyet, hogy esetleg kaphatnánk-e egy kis kóstolót, egy mogorva, elutasító nemet kaptam válaszul.

Azt mondta az egyikük kicsit elmerengve:

– Tudja, nekem van egy kis régiségkereskedésem Liège-ben. Ezzel a hozzáállással a hideg vízre valót se keresném meg.

Mivel nem először hallok ilyesmit, elmeséltem neki a saját személyes magyarázatomat: a szovjet időkben, amikor nem volt se rendes kereslet, se piaci törvények, a kedves ügyfél leginkább problémát jelentett, nem bevételt a kofák számára. Szóval tulajdonképpen egy bemutatót láttak a magyarok kommunista örökségéből, mert az emberek mentalitását megváltoztatni a legnehezebb és legidőigényesebb feladat – ehhez képest egy új politikai berendezkedés pedig a kanyarban sincs.

Négy napig voltam velük. Borravalóként meghívtak magukhoz szintén négy napra. Fizették a repjegyemet és félnapos váltással beosztották, hogy ki mikor kísér el, ki mit mutat meg, és kinél alszom. Azt hiszem, ez magáért beszél.

#4. A történelem változik…

…és ez számomra nem nagy újdonság. Az elmúlt 50 év alatt megtanultam egyszer, hogy 1956 ellenforradalom volt, aztán, hogy népfelkelés, aztán hogy forradalom – holott „hivatalosan” semmit sem tudok arról, ami 1945 után történt. Abba a korosztályba tartozom, amelynek tagjai számára a történelem itt véget ért, mert éppen nem volt hivatalos álláspont. Éppen átírták a tankönyveket, úgyhogy az utolsó érettségi tétel Magyarország belesodródása volt a második világháborúba.

Éppen ezért aránylag rugalmasan kezelem az emberek reakcióit, ha történelemről beszélgetünk.

Az amerikai csoportoknak meg szoktam mutatni az első George Washington-szobrot, amit az Egyesült Államok területén kívül emeltek. Szépen látni a Városligetben, ahogy átmegyünk a kis hídon a Széchenyi fürdő felé. Ha van időm és érdekli őket, azt is elmondom, hogy ez tulajdonképpen egy Kossuth-szobor, de ez már bonyolultabb történet.

Múltkor aztán visszakérdezett egy apuka, hogy hallottam-e róla, hogy náluk mostanság éppen átértelmezik a szobrokat és a nemzeti hősöket, beleértve a rabszolgatartó George Washingtont is. Addigra már tudtam róla, hogy Hondurasból származik, és akkor esett le, hogy számukra lehet ennek a szobornak másik olvasata is. Aztán némi beszélgetés után csak annyit mondtam:

– Tudjátok, ezen az alapon nálunk nem sok szobor maradna. 

De persze ez a rugalmasság, a ki-be ugrálás, az állandó nézőpontváltás-gyakorlás eredménye. Még kezdő idegenvezető koromban volt egy végtelenül udvarias idősebb amerikai házaspárom, amelynek tagjai megkérdezték, hogy gyerekként mit jelentett nekem a kommunizmus. Azt válaszoltam, hogy nagyjából ugyanazt, mint a jézusi tanítások. (Mai fejemmel persze elmondtam volna azt, amit nyolcévesen értettem az egészből: hogy az úttörő ahol tud, segít, hogy mind egyenlőek vagyunk és hogy Párizsban láttam először embereket az utcán aludni – de akkor még az akkori fejem ült a nyakamon.)

Évekkel később értettem meg az arckifejezésüket – akkor, amikor már rendszeresen vezettem körbe amerikaiakat. Az egyik legmeghatóbb emlékem is hozzájuk kötődik, konkrétan egy idősebb férfihoz, aki a Szabadság téren a Rákosi- (Kádár-) bunker szellőzőjénél nekiállt üvölteni, miközben én a hidegháborús időszakról meséltem:

– És mi is ugyanilyen istenverte idióták voltunk! Ott rettegtünk évekig az óceán túloldalán! Tőletek! – hangzott a szájából. 

#5. Nincs mindenre válasz

Szóval az idegenvezetés szuper, mert állandó tanulási folyamat. Ha jól csináljuk, többek leszünk a végén. Ehhez azonban kell némi munka. A legjobb kérdéseket elviszem magammal – és mindig vannak jó kérdések (adok is értük Túró Rudit), és nincs mindenre válasz.

Ugyanis nem tudtam megmondani, hogy ki volt a felelős Trianonért. Ahogy azt sem, hogy mi volt a legjobb a kommunizmusban. De arra a kérdésre sincs válaszom, amit egy kislány tett fel nekem egyszer:

– Történetük során mikor, melyik korban voltak a magyarok a legboldogabbak?

Na, ezen azóta is gondolkodom.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / martin-dm

WMN szerkesztőség