–

„Légy önmagad, élj az álmaidnak!” Ó, ha ez ennyire egyszerű lenne…

Mindenütt azt halljuk, hogy az önmegvalósítás mennyire fontos, szinte felszólít bennünket a társadalom arra, hogy valósítsuk meg az álmainkat.

Az persze biztos, hogy ha önmagad lehetsz, olyan munkát vállalsz, amiben jól érzed magad, sokkal kiegyensúlyozottabb és sikeresebb életet élhetsz. Igen ám, de mi történik akkor, ha már családod van, és nem csak saját magadért vagy felelős?

Mennyi ideje van egy embernek arra, hogy megtalálja önmagát, és megvalósítsa azt, amire igazán vágyik?

Én például egy 34 éves nagycsaládos édesapa vagyok. Jelzáloghitellel, házzal, autóval, jó munkával, egy szuper feleséggel és három fantasztikus gyerekkel. Mégis hosszú évek óta azt éreztem, nem találom a helyem, valami hiányzik. Valami, ami igazán én vagyok.

Egy hatalmas trauma kellett ahhoz, hogy megálljt parancsoljak magamnak, majd pedig bátorságot vegyek ahhoz, hogy valami olyanba kezdjek, amire mindig is vágytam.

Na jó, ez így túl egyszerűnek tűnik, szóval idő kellett, amíg beláttam, ezt egyedül nem fogom tudni feldolgozni, így szakemberhez fordultam, akivel hosszú hónapokon át dolgoztunk azokon a blokkokon, válságokon, amik közelebb vittek ahhoz, aki igazán lenni akarok.

Erről szól most ez az írás, kicsit rólam, és kicsit minden édesapáról, akiket a kétely és a megfelelési kényszer visszatart.

Sokszor akarva-akaratlanul belecsúszunk a társadalom elvárásainak csapdájába

Van egy közel hétéves nagylányom, egy kisfiam és egy kislányom, akik nemrégiben ünnepelték az ötödik születésnapjukat. Eddig nem igazán jutott idő arra, hogy a saját önmegvalósításom is szóba jöhessen. Három közel azonos korú pici gyerek rengeteg örömöt ad, ám ugyanannyi munkával is jár. Ikreket nevelni pedig tényleg kihívás. Ám most, hogy már nagyobbak, és így, hogy az önismeretemet is megtámogattam, éreztem, mit is szeretnék, újra mertem tenni magamért.

Főállás, nagycsalád és két vállalkozás mellett visszamentem az egyetemre, hogy valami olyat tanuljak, ami igazán én vagyok.

Hosszú gondolkodás, olykor önostorozás vezetett idáig, rengeteg megfelelni akarás és még több felismerés, olyan munka magamon, aminek köszönhetően most már leírhatom: azt érzem, az utamon járok: mentálhigiénét tanulok.

Vajon a XXI. században a középkorú férfiak mernek még kockáztatni?

Merik vállalni azt, hogy boldogtalanok, hogy valami másra vágynak?

Önmagukért bátran váltanak, vagy csak lavíroznak a megfelelni akarás miatt, és belesüppednek a monoton hétköznapokba meg a skatulyába gyömöszölt magyar apaképbe?

Pedig milyen fontos is lenne, hogy minden család mögött egy magabiztos, önmagát szeretni tudó, büszke, önazonos apa álljon, aki vállalja a nehézségeket, és példaértékű munkával bizonyítja be a gyermekeinek, hogy sohasem késő váltani vagy megvalósítani azt, amire igazán vágyunk.

Sajnos saját tapasztalataim nem ezt mutatják.

Sok kiégett, a munkájába beleunt, fáradt apát látok magam körül, akiknek a nap végi „alumíniumba csomagolt folyékony kenyér” jelenti olykor az egyetlen vigaszt, még akkor is, ha mostanában igencsak feljebb ment az ára.

Helye lehet a mai magyar társadalomban egy átlagos apa hétköznapjaiban az önmegvalósításnak?

Ha igen, akkor hogyan?

Ezek a kérdések futottak át a fejemen minden áldott nap.

Persze minden ilyen folyamat végén arra jutottam, hogy „ennek még nincs itt az ideje, hitelt kell fizetnem, gyereket nevelnem, és amúgy is, mit elégedetlenkedem, teljesen jó életem van”.

Igen ám, de mit ér egy kívülről szépnek tűnő élet, ha te közben nem találod saját magadat?

Nem mindegy, milyen minőségben kapja meg a család az apát. Mennyivel jobb egy olyan motiváló személyt látni nap mint nap, aki boldog, kiegyensúlyozott és célorientált, mint egy olyat, aki csak tengődik a hétköznapokban.

Egy idő után az önbizalom is elvész a monotonitásban, és keressük a hitet, hogy átlendülhessünk saját magunkon meg azon az elvárt apaképen, amit látunk magunk körül.

Már közel fél éve jártam terápiára, mire ezek az érzések előtörtek belőlem, és úgy érzem, a külső rávilágítás segített abban, hogy végre lépjek, és tegyek is valamit magamért.

Magamért…

Még leírni is furcsa. Új dologba kezdtem, és ismét egyetemre járok. Szeretnék fejlődni szakmailag és emberileg is. Végre azt érzem, hoztam egy olyan döntést, ami kiemel a szürke mindennapokból, ezáltal pedig nemcsak inspiráló apa, de kiegyensúlyozottabb társ és elégedettebb ember is lettem. 

A „toxikus” szó ma már annyi mindent jelent, hogy olykor nem jelent semmit sem

WMN Life – 2023. október 18. – MD

Olykor muszáj ledönteni az elvárások falait, és újra kell építeni önmagunkat. Az önmegvalósítást nem lehet sem korhoz, sem pedig élethelyzethez kötni. Éreznünk kell, ha változásra van szükségünk, és elengedhetetlen kilépni a rutinszerű életünkből.

Én megtettem, és köszönöm, jól vagyok!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Christopher Hopefitch

WMN szerkesztőség