Kösz, Tinder, hogy megtanítottál randizni!

–

Helló, szia, hogy hívnak?

Tizenhét évesen csúnyán felsültem, amikor a lovastábor első napján egy fiú lazán odalépett hozzám, kedvesen kezet fogott, én pedig másra sem tudtam gondolni, mint hogy a tábor legszebb szemű fiúja éppen az én kezemet szorongatja.

Annyira zavarba jöttem, hogy a saját vezetéknevem helyett az övével mutatkoztam be.

Meg is lepődött a névrokonságon, és hozzátette, hogy a saját rokonain kívül eddig nem ismert más Csernovicsot. Ekkor mintegy isteni sugallatként eszembe jutott egy fantasztikusan hasznos tinimagazin legfontosabb tanácsa: találj közös pontot, de azt még ebben a földöntúli állapotban is tudtam, hogy a ritka névrokonság mégsem lehet az. Lángoló fejjel bevallottam, hogy valójában nem vagyok Csernovics, szimplán csak hülye.

Egy másik alkalommal a moziban a randipartnerem ölébe öntöttem a kólát, (bár valószínűleg ez már mással is előfordult), majd a film végén sikerült bemutatnom egy egészen különleges mutatványt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy sajátos technikával szoktam elhagyni a mozitermet – ami azt jelenti, hogy a legfelső széksortól gyakorlatilag a kijáratig végigszánkázom a lépcsősoron –, de a randipartneremet valamiért nem nyűgöztem le vele. 

Taníts, mester!

Mit kell felvenni? Hova kell menni? Mit kell csinálni? Hogyan kell úrrá lenni a lámpalázon? Húszévesen megállás nélkül ezeken a kérdéseken gondolkodtam, és még mindig úgy éreztem, hogy összevissza bénázom, ezért a járvány alatt elhatároztam, hogy úrrá leszek a félelmeimen. Regisztráltam a Tinderre, és belevetettem magam az érintésmentes ismerkedésbe. Egész nap villogott a telefonom, záporoztak az üzenetek, ami nem azt jelenti, hogy baromi jó csaj vagyok, szimplán csak azt, hogy mindenki fent van (vagy legalábbis fent volt) a Tinderen.

Az, mondjuk, elég kellemetlen volt, amikor arról kellett döntenem, hogy a tesitanárt jobbra, vagy balra húzzam (ennél már csak az lett volna cikibb, ha matchelünk), de az is furcsa volt, amikor a család férfi tagjai (házasok ráadásul) ugyanazzal a kedves, meleg mosollyal néztek rám a képernyőről, mint amivel karácsonykor az asztal másik végéből szokták elkérni a sót.

Új párod van. József is kedvel téged. Máté új üzenetet küldött

A Tinder olyan, mint egy jól megkonstruált számítógépes játék. Eleinte lefoglalt, de iszonyú gyorsan kiégtem benne, mégis újra és újra beléptem. Ilyenkor két dolog lendített át a pillanatnyi megingásokon.

Egyrészt az, hogy tényleg meg akartam tanulni randizni, másrészt pedig ígéretet tettünk egymásnak a barátnőimmel. A barátoknak tett fogadalomról pedig tudjuk, hogy szent és sérthetetlen. Négyen vágtunk bele, volt, aki kalandvágyból, volt, aki viccből, volt, aki őszintén hitte, hogy megtalálja a párját (neki egyébként sikerült is), és volt, aki kíváncsiságból.

Két hónapig bőszen cseteltem, aztán tavasz végén, amikor kinyitottak a teraszok, belevetettem magam a nyáresti „üljünk ki a Duna-partra egy üveg borral” és a „van kedved felmenni a Hármashatár-hegyre?” típusú találkozókba.

Teljesen oké, ha az izgalomtól majd összepisiled magad

Az első randi előtt másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mégis mi az istent csinálok. Krisztiánnal egy hónapig leveleztünk, felváltva mondtuk le a találkozókat (Covid idején a picit kapar a torkom mindig jó kifogásnak bizonyult), mígnem két és fél órás késés után végül megérkezett a randira. Csakhogy nem egyedül.

A két méter magas, szakállas randipartnerem leginkább Károly bácsira emlékeztetett a Frakkból, bár nem tudom, hogy az ereje teljében lévő, kigyúrt férfit hogyan tudta három francia buldog úgy húzni, mintha versenylovak lennének.

Szeretem a kutyákat, szóval tulajdonképpen nem zavart a négylábú kíséret, de meglepett, hogy korábban nem mesélt a kutyákról. Mindenesetre abból legalább nem volt kínos szituáció, hogy puszival, vagy inkább kézfogással köszönjünk, mivel a randipartnerem csak azzal volt elfoglalva, hogy a kutyák póráza ne tekeredjen a villanyoszlopra. Kiderült, hogy Boriska, Mackó és Fifike valójában az anyukája kedvencei, ő csak alkalmi kutyaszitter, de összekeverte a napokat, és már nem volt szíve újra lemondani a találkozót.

Miután ezt megbeszéltük, röpke két és fél óra alatt felsétáltunk a Várba, miközben természetesen összeszedtük a kutyakakit, Fifikét felcipeltük a Vár összes lépcsőjén (szegénynek rossz a gerince), és nyilvános vécét is kerestünk, mert Krisztián annyira izgult a találkozó előtt, hogy csak egy görögdinnyét ebédelt, aminek a vízhajtó hatását egy idő után már nem tudta figyelmen kívül hagyni.

És akkor rájöttem, hogy van, aki nálam is jobban izgul, normális, ha randi előtt nem tudok enni, és az is rendben van, ha remegő hangon mutatkozom be.

Mennyiség helyett legyen inkább minőség

Azt is megtanultam, hogy nem kell minden második férfival beszélgetni. Tény, hogy simogatja az ember önbizalmát, ha napjában harminc új sráccal áll párba, és legalább ennyivel csetel, de ennek jó eséllyel csak a tizedéből születik értelmes beszélgetés. A legkellemetlenebb üzenet, amit valaha kaptam, egyszerre volt lehetetlen és vicces (elképzelésem sincs, mennyit gondolkozott rajta a fiú): „Szia, az arcod a mekiből van? Because I’m Lovin It.” 

A Healthy Framework készített egy kutatást, ebben többek között azt vizsgálták, hogy az online társkereső alkalmazások felhasználói átlagosan hány emberrel beszélnek egyszerre. Ebből kiderült, hogy a válaszadók csaknem ötöde minimum tizenegy emberrel tartja a kapcsolatot. Balázs-Miklovicz Anita pszichológus szerint a jelenség hátterében az állhat, hogy az érzelmek szabályozása sokaknak nehézséget jelent. 

„Csalódást okoz, ha az, akit megkedveltünk, elutasít, vagy ghostingol, ráadásul az önbizalmunk is csorbát szenvedhet. Sokan úgy védik magukat ettől a helyzettől, hogy egyszerre sok emberrel ismerkednek, így ha valaki elutasítja őket, még mindig ott vannak a többiek, akiknek az érdeklődése fenntartja az önbizalmukat.

Sokaknak nehézséget okoz megélni az érzéseiket, a félelmeiket a párkereséssel kapcsolatban. Ezt úgy kerülik el, hogy olyan tevékenységekbe kezdenek, amelyek folyamatosan stimulálnak és nem engednek elmélyülni az érzésekben.”

Fel lehet állni az asztaltól

Az említett barátnőimmel megtanultuk, hogy az udvariatlan férfiakat a randi ötödik percében is nyugodtan ott lehet (és ott is kell) hagyni. Pláne, ha nem érezzük magunkat komfortosan.

Liza az elegáns úriemberrel, Sándorral ment vacsorázni, aki élőben valahogy cseppet sem volt olyan „old school gentleman”, mint ahogy azt a profiljában jelezte. Legjobb tudomásom szerint az igazi úriemberek bókolnak, kihúzzák a nő székét és előzékenyen lesegítik a kabátját. Liza ebből nemhogy semmit nem tapasztalt, de még magyarázkodnia is kellett, amiért mélyen kivágott ruhában érkezett a randevúra. Sándor szerint ez köztudottan nem úri hölgyhöz méltó dolog. Az sem lett volna túlzás, ha Liza ekkor megköszöni a lehetőséget, és feláll az asztaltól, de erre végül csak az étlap böngészése közben került sor, amikor Sándor azt kérdezte: „Te tudod, hogy mi a faszom az a jus? Nem hiszem el, hogy nem tudnak hozni egy kibaszott húst! Miért kell mindent szétfenszizni?”

Nem leszek a nyolcasod!

A Tinder megtanított rá, hogy mások szemüvegén keresztül nézni magamat borzasztóan önromboló. Gergővel nagyjából fél órája fröccsöztünk a Városmajorban, amit Haver hívása szakított félbe. Azonnal felkapta a telefont, ezért magamban már temettem a dolgot, mivel a harmincperces próbaidő létezéséről a Tinder előtt is tudtam. Ha ennyi idő alatt nem nyerjük el egymás tetszését, a legjobb barát – akinek S. O. S. segítségre van szüksége – telefonál, és kiment a kellemetlen a szituációból. Pironkodva elnézést kérünk, megígérjük, hogy legközelebb bepótoljuk, de mindketten tudjuk, hogy nem lesz legközelebb. Kiderült, hogy ezúttal nem ezért csöngött a telefon.

Gergő és Haver a fülem hallatára kedélyesen megvitatták, hogy a külsőm alapján melyik csoportba tartozom. Mint megtudtam, nyolcas vagyok, ami óriási megkönnyebbülés, hiszen szegény Haver tegnap egy kettes lánnyal randizott. Miután letették a telefont, Gergő felvilágosított, hogy az értelmes nőnek tisztában kell lennie az értékeivel.

Valahogy éreztem, hogy a világnézetünk nem egészen azonos, de muszáj volt megkérdeznem, hogy meglátása szerint milyen az értelmes nő. Önazonos és nem is próbálkozik olyan férfiaknál, akikkel nincs egy szinten. Nem könnyű préda, de nem is kéreti magát feleslegesen, és persze legfőbb vágya, hogy gyereket szüljön. Az utolsó félmondat végleg kiverte nálam a biztosítékot, ezért elérkezettnek láttam az időt a távozásra. Este még kaptam egy üzenetet, amiben az írta, ha van kedvem, átmehetek, hiszen mindenki megérdemel egy második esélyt. A „mindenki” természetesen rám vonatkozott.

Tény, hogy a Tinderre feltöltött képek sokszor még köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, de ez a nyílt osztályozás finoman szólva is kiborított.

Borbáth Katalin, az ELTE Pszichológia Intézet adjunktusa szerint a társkeresősre feltöltött képekkel azt mutatjuk, amilyennek saját magunkat szeretnénk látni, de érdemes olykor a fotók mögé nézni.

 „A képek tükrözhetik azt, hogy milyen társadalmi csoportba tartozunk. Erről árulkodik a világnézetünk, a hobbink, a stílusunk, ami, még ha manipulálni szeretnénk is, gyakran átjön a kép kontextusán. Azoknak, akik csoportképeket tesznek fel, általában fontos a közösséghez tartozás. Az extravertált és introvertált személyiségű emberek – főleg a spektrum két végpontján lévők – rövid távon nagyon izgalmas kapcsolódást élhetnek meg, de hosszú távon egymás agyára mennek, mert a mindennapokban másképp érzik jól magukat.”

Borbáth Katalin szerint az is megnehezítheti az ismerkedést, hogy a korábbi évszázadokban sokkal szervezettebb és strukturáltabb keretek között zajlott a társkeresés. „A különböző társadalmi osztályoknak megvolt a maga közvetítője és alkalma. Például téli bálokat szerveztek az arisztokráciának, fonót, szüreti mulatságot a paraszti rétegnek.”

Létezik első látásra Tinder-szerelem?

Azt is megtanultam, hogy vannak kivételes találkozások. Anna mindannyiunkkal ellentétben hitt benne, hogy a Tinderen rátalál a szerelem.

Minden randira úgy készült, mintha élete párjával indulna kávézni, mígnem egy júniusi napon a Deák téri Starbucks előtt (hát nem tipikus?) találkozott Bálinttal. A randi olyan jól sikerült, hogy idén már a harmadik évfordulójukat ünneplik.

Borbáth Katalin úgy gondolja, hogy a Tinderen nincs első látásra szerelem, az övék mégis tökéletes match. „Létezik pillanatnyi fellángolás, de maradandóbb nem igazán, hiszen hormonális szinten – ahol a szerelem és a vonzalom biokémiája történik – nem nagyon tud megtörténni. Nincsenek illatok, feromonok, bár a dopamin, szerotonin, adrenalin a képernyő előtt is dolgozik.”

Egy idei felmérés a huszonöt legnépszerűbb társkereső applikáció felhasználóinak megkérdezésével átfogó összegzést készített az online társkeresési szokásokról. Ebből kiderült, hogy a felhasználók nagyjából 14 százaléka összeházasodott a randipartnerével, szóval Anna és Bálint, drukkolok! 

Kösz a segítséget, Tinder!

És hogy én hogy zártam a kísérletet? Gátlásos voltam, a Tinder pedig lelazított. Megtanultam, hogy minden félelem, izgalom és a kétely természetes.

Végül nem a Tinderen találtam meg a szerelmet, de hiszem, hogy magabiztosabb lettem általa. Rájöttem, hogy mit akarok és mit nem. Arra is megtanított, hogy mindig mondhatok nemet.

Álszentség lenne azt gondolni, hogy a Tinder nem húspiac. Szerintem nincs is értelme emiatt háborogni, de azt tudnunk kell, hogy ez még senkit nem jogosít fel arra, hogy átlépje a határokat. Volt jó, rossz, borzalmas, unalmas, vicces, ijesztő, fura, kellemetlen, önbizalomnövelő és -romboló, szívbe markoló, félresikerült és tűrhető randim, de összességében egy percig sem bánom, hogy 2020 márciusában rákattintottam a fiók létrehozása gombra. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

WMN szerkesztőség