„Vedd rá a gyereket, hogy egyedül is elvégezze a feladatait” – Oké, de mégis hogyan?

–

Bevallom, a közel kilenc éve tartó anyaságom alatt a türelem lett az egyik legközelebbi társam. Nehezen csiszolódtunk össze, és még mindig van, amikor nem találjuk a közös hangot, de ezekből mára többnyire csak belső vívódások maradtak, és tényleg nagyon ritkán fordul elő, hogy elvesztem a türelmem.

Olyankor sikerül egyetlen emlékeztető után nagy duzzogva elvégezni a szükséges feladatot, majd még egy kis duzzogás után megbeszéljük a dolgot, és kölcsönösen bocsánatot kérünk egymástól – én azért, mert feszülten szóltam, ő pedig, mert szófogadatlan volt. De hepiend ide vagy oda, bár a helyzet megoldódik ugyan, nem gondolom, hogy ha minden alkalommal már elsőre feszülten kérném, a gyerek hamarabb végezne a feladataival.

És valóban: ha változtatunk a hangnemen vagy másképp próbáljuk emlékeztetni a gyereket a feladataira, az ideig-óráig működhet ugyan, de ahogy Stuart Ablon, a Harvard Medical School docense is mondja a Vox nemrég megjelent cikkében:

„Nincs olyan titkos recept, aminek segítségével mindig rá tudnánk venni a gyereket arra, hogy együttműködő legyen.”

A legtöbb szakember egyetért abban, hogy ha a gyereket túl gyakran és túl sok mindenre kell emlékeztetni, az sokkal inkább annak jele, hogy a jelenlegi rendszer nem működik. Ezek az emlékeztetők ugyanis csupán a jéghegy csúcsát alkotják, és sokkal fontosabb, hogy szülőként azzal foglalkozzunk, ami a felszín alatt van.

Láthatóvá tenni a láthatatlant

A gyerekeknek gyakran fogalmuk sincs arról, hogy mennyi mindennek kell megtörténnie egy nap folyamán ahhoz, hogy a család működjön. Ráadásul a kognitív munka eleve láthatatlan. Egy ennek a témának szentelt családi találkozó segíthet megvilágítani ezt a valóságot a gyerekek számára, vallja Katherine Reynolds Lewis, a The Good News About Bad Behavior (Jó hírek a rossz viselkedésről) című könyv szerzője.

Szerinte sokat segíthet, ha mutatunk a gyerekeknek egy listát azokról a dolgokról, amelyeknek egy nap vagy egy hét alatt meg kell történniük, majd bevonjuk őket ezek elvégzésébe.

„Kérdezzük meg tőlük, hogy mit szeretnének megtanulni” – veti fel Lewis.

Ezzel ugyanis azt üzenjük, hogy a házimunka fontos életkészség, nem pedig csak kellemetlen feladat, amit minél hatékonyabban el kell kerülni.

Ha mindent leírunk – az olvasni még nem tudó gyerekek számára lerajzolunk –, átláthatóbbá válik, hogy mit kell elvégezni iskola előtt vagy után, vacsora után vagy lefekvés előtt. Egy, az otthoni kötelességeket és házimunkákat összegző táblázatot ráadásul arra is lehet használni, hogy a család minden tagja tudja, mi a teendő.

Mielőtt elvesztenénk a türelmünket…

A háztartási munka ilyen módon történő demokratizálása megelőzheti azt, hogy feszülten szóljunk a gyerekhez – mondja Kate Mangino, az Improving Gender Equality at Home (A nemek közti egyenlőség javítása otthon) című könyv szerzője. Azzal pedig, hogy segítünk a gyerekeknek megérteni a mindennapi életben betöltött szerepüket, és olyan rendszereket hozunk létre, amelyek megtartják és láthatóvá teszik a láthatatlan munkát, azokat a körülményeket kezeljük, amelyek eleve a feszültséget okozzák.

Az emlékeztetés és a noszogatás között gyakran vékony a határ, de gyanítom, hogy a legtöbben általában észrevesszük, ha átlépjük. Ilyenkor, mondják a szakértők, érdemes megállni egy pillanatra és feltenni magunknak a kérdést: a kéréseink elég világosak és igazságosak? Esetleg érdemes lenne összeülni családilag, és tisztázni a feladatok miértjét? Vajon segíthet, ha a gyerekek teret kapnak arra, hogy elmondják, ha valami esetleg nem egyértelmű számukra?

És legtöbbször egyértelműen igen a válasz.

A felnőttek ugyanis gyakran beleesnek abba a hibába, hogy maguk hozzák meg a döntéseket, már kész tények elé állítják a gyerekeket – és feltétel nélküli engedelmességet várnak el tőlük.

Ez pedig a hatalmi harcok tökéletes receptje, mondja Alfie Kohn, az Unconditional Parenting (Feltétel nélküli nevelés) című könyv szerzője.

Ehelyett inkább ismerjük el egymás érzéseit, majd amikor mindenki nyugodt, közösen készítsünk egy tervet a probléma megoldására. Próbáljuk ki, és térjünk vissza a problémamegoldáshoz mint kiindulóponthoz, amikor a dolgok – óhatatlanul – ismét elfajulnak. Ez a folyamat legalább annyira fontos, mint az eredmény, hiszen ez által a kollektív, átgondolt vitarendezést gyakoroljuk a gyerekekkel együtt, ami sok más helyzetben is alkalmazható.

Nyugodt és játékos emlékeztetés

Talán a legtöbb szülő hozzám hasonlóan igyekszik nyugodt maradni akkor is, amikor sokadszorra kell emlékeztetni a gyerekeket a feladatokra. Ha nem sikerül (igen, mindannyian voltunk már így), a szakemberek szerint érdemes kipróbálni egy olyan megközelítést, ami nem jár beszéddel. Itt nagyon hasznosak lehetnek a beszélgetést nélkülöző megoldások – például ha a szemetesen megjelenik egy üzenet, miszerint „kérlek, üríts ki, büdös vagyok!”, vagy a padlón hagyott kabát szomorú arcot vág, mert „egyedül van, és nem talál vissza a társaihoz”.

A játékosság sokat segíthet. Ez különösen igaz a kisebb gyerekekre, de gyakran az idősebbek is értékelik.

Tegyük a szívünkre a kezünket: időnként még a felnőtteknek is szükségük van olyan stratégiákra, mint a zenére történő takarítás, hogy motiváltak legyenek.

„Van, hogy a gyerekeink egész egyszerűen csak ugyanolyan emberek, mint mi” – mondja Lewis. Ha azonban a taktikák mindegyike kudarcba fullad, az annak a jele, hogy érdemes mélyebbre ásni. Talán a rutinon kell finomítani, az elvárások nem illeszkednek jól, vagy valami másról van szó.

Ne csak mondd, tanítsd is!

Abban egyetértenek a szakemberek, hogy a gyerekek nehezen teljesítik azokat a kéréseket, amelyekkel nincsenek tisztában. Ráadásul az első hét-nyolc évben együtt teszünk eleget ezeknek a kötelességeknek, ahelyett hogy önállóan elvégzendő feladatokat adnánk a gyerekeknek. Azok az idősebb gyerekek, akik még csak most kezdik kivenni a részüket a házimunkából, kezdetben szintén segítségre és tanításra szorulnak.

Ha csak utasítjuk őket egy olyan feladat elvégzésére, amit egyedül nem tudnak megcsinálni, vagy aminek kapcsán még nem érzik magukat kellően magabiztosnak, az a biztos katasztrófa receptje.

És azt se felejtsük el, hogy vannak gyerekek, akiknek több időre lehet szükségük ahhoz, hogy megtanuljanak valamit, különösen, ha az adott feladat a tervezéssel vagy az impulzuskontrollal kapcsolatos. „A gyakran »végrehajtó funkcióknak« is nevezett készségek spektrumán minden gyerek máshol helyezkedik el” – hívja fel figyelmünket Lewis. Szerinte érdemes a szülőknek megpróbálni száműzni a „kellene” kifejezést a szótárukból, mivel ennek használata gyakran frusztrációt okoz.

Ehelyett törekedjenek arra, hogy az együttműködés keretei valóban a gyerek igényeire legyenek szabva, ne pedig az interneten fellelhető listákhoz igazítsák az elvárásaikat.

Szülőként érdemes feltenni magunknak azt a kérdést is, hogy mi a hosszú távú célunk a gyerekeinkkel, javasolja Kohn. Gyakran a rövid távú taktikák, amelyeket az engedelmesség vagy a megfelelés elérésére használunk, ellentétben állnak ezekkel a célokkal. 

Ha például azt szeretnék, hogy a gyerekek képesek legyenek önmagukért kiállni, akkor számolnunk kell azzal, hogy bizony rajtunk, velünk gyakorolnak majd.

A gyerekek fejlődése nem lineáris

Csak azért, mert egyszer felöltöztek egyedül, közel sem biztos, hogy ezt következetesen, minden jövőbeni alkalommal meg tudják majd tenni. Kizökkentheti őket egy baráttal való konfliktus, az iskolai követelmények növekedése vagy akár egy világjárvány is.

Ablon szerint az emlékeztetés a szülői lét része, de hogy milyen formában tesszük mindezt, az csak rajtunk múlik.

Azt javasolja, hogy tegyük fel a kérdést a gyerekeinknek: „Mi a legjobb módja annak, hogy emlékeztesselek a feladataidra, de ne idegesítselek?” 

És bár újabb és újabb terveket szövünk a tökéletes családi lét és a működő szülőség érdekében, számítanunk kell arra, hogy ezek nem mindig fognak működni. Ilyenkor érdemes ismét leülni, átbeszélni az eddigi tapasztalatokat, és új emlékeztetők után kutatni – legyen szó akár telefonos időzítőkről vagy öntapadós cetlikről. Mindemellett pedig érdemes észben tartani, hogy sokszor a felnőtteknek is különböző rendszereket kell kipróbálniuk a feladataik elvégzésére, amíg meg nem találják azt, ami hozzájuk leginkább passzol.

Lewis szerint a szülők sokkal kevésbé lesznek csalódottak, ha a dacot vagy a rutin szétesését nem problémának látják, hanem jelként fogják fel, hogy valamin változtatni kell.

„Ez a szemléletváltás nagyon sokat segíthet – mondja. – És higgyük el, hogy mindez normális. A gyerekkor része.”

Ti hol tartotok a folyamatban? Megtaláltátok azt a módszert, amely a legjobban működik? Írjátok meg kommentben a tapasztalataitokat!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Johner Images

Mózes Zsófi