Szülni egy túlnépesedő világba: egyéni dilemmák, omladozó rendszerek

–

Így alakul a gyermekvállalási kedv a nagyvilágban

Elsőre teljesen érthetetlen, hogy lehetünk ennyien a Földön, amikor az 1960-as évek óta a világátlagot tekintve gyakorlatilag folyamatosan zuhan a termékenységi ráta.

1964-ben egy átlagos asszonynak még öt gyermeke született, ez a szám mára megfeleződött, 2,4 körül mozog. 

De mégis! Az alacsony gyermekhalandósági számok és a megnövekedett várható élettartam miatt jó eséllyel 2100-ig még biztosan minden egyes nappal többen és többen leszünk. 

Ezek a trendek hosszú távon elöregedő társadalmakhoz vezetnek. Európa országainak korfái például már most arra ösztönöznek egyes döntéshozókat, hogy az egyéneket nyomasszák, éljék csak meg saját személyes felelősségként a nyugdíjrendszer lassú összeomlását. A világ más részein, fejlődő országokban, ahol a nagy „baby boom” csak nemrég csökkent, rengeteg fiatal még csupán most lép majd be a munkaerőpiacra, tehát egy darabig még nem kell aggódniuk, kikből lesznek majd a jövő adófizetői.

Érdekes adat továbbá (2016-ból), hogy egy nő globálisan számolt átlagéletkora első gyermeke világrahozatalakor: 28 év. Ez a szám önmagában azért nem mond sokat, mert országonként és kontinensenként is óriási eltérések vannak.

Egy zambiai nő például átlagosan 19 éves, mikor első gyermeke születik, míg egy dél-koreai 33. 

Dél-Koreára egyébként is érdemes odafigyelni, hiszen megdöntve saját tavalyi rekordját, a világ legalacsonyabb termékenységi rátáját tudhatja magáénak: 0,78 gyerek jut egy felnőtt nőre. Hiába önt bele a kormányuk egy csomó pénzt a népesedési politikába, azok a makacs dél-koreai nők egyszerűen nem akarnak szülni! 

A fejlett világ egyik legmasszívabb nemek közötti bérszakadékára panaszkodnak, lakhatási problémákra, óriási társadalmi egyenlőtlenségekre, és arra, hogy a kompetitív munkakörnyezet mellett még a gyermekgondozási feladatok túlnyomó többségét is nekik kell vállalniuk – és hasonló „csip-csup” ügyekre.

Nos, az irónia az egészben az, hogy szerencsétlen dél-koreaiak a lelküket is kidolgozzák, hogy az egyre kevesebb aktív korú tovább pörgesse elöregedő társadalmuk gazdaságának fogaskerekeit, viszont mindeközben pont a gyermekvállalásra nem jut már sem idő, sem kedv, tehát az őszülő halántékok száma csak tovább gyarapszik. Ettől az egész helyzettől választott kormányuk csak tovább pánikol és pánikoltat, hogy aztán férfiak tömegei mérgesen mutogassanak nőtársaikra, amiért azok „gyanúsan sok időt” töltenek el a felsőoktatásban, illetve a munkaerőpiacon, ahelyett, hogy felturbóznák a termékenységi rátát. Huh, még szerencse, hogy Dél-Korea olyan messze van, és problémáik zaja nem hallatszik el idáig…

Apropó, kis hazánk, lássuk a lokális trendeket! 

Magyarország fentiekben hozza az európai uniós számokat, és esetünkben is elöregedő társadalomról beszélhetünk. Míg 1980-ban az élveszületések száma 148 673 volt, ez a szám 2021-re 93 093-ra csökkent. Egyszerűbben szólva, fogy a magyar.  

Ha ismét egy faék egyszerűségű jelmondatba kéne sűríteni az anyák átlagéletkorát első gyermekük születésekor, azt mondanám, öregszik az anya. Míg 1980-ban átlagban 22 évesen szültek a nők itthon, 2021-ben már 29 évesen.

Ez szorosan összefügg a gyermekek számának csökkenésével is, hiszen minél később szülsz, annál kevesebb időd van még többet szülni. Persze annál több időd van mentálisan, és akár pénzügyileg is felkészülni az érkező gyermekre, kialakítani egy stabil párkapcsolatot… meg ilyen „apróságok”.

A kutatások alapján egyébként Európában a csökkenő gyermekvállalási kedv mögött a növekvő edukációs szint, az időben kitolódó családtervezés, a munkavállalás és -megtartás körüli bizonytalanságok, az állami szintű gyermekgondozási háló hiányosságai, valamint a munka és magánélet közötti egyensúly kibillenése áll.

Mi lesz a válaszunk?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem izgat pár kérdés. Hogyan fogja Európa, azon belül is Magyarország pótolni a hiányzó munkaerőt? Hogyan fog a fent sorolt tényezők hatására átalakulni a nyugdíj és egészségügyi rendszer? Hogyan segíti majd az orvostudomány azokat az embereket, akik jóval az ajánlott gyermekvállalási életkor felett szeretnének belevágni a szülőségbe? Mi lesz azzal a fiatal populációval, akik olyan térségeken születnek, ahol jóval a létminimum alatti körülmények között élnek az emberek?

Számtalan lehetséges szcenárió fut végig a fejemben, egy részük sci-fi filmekbe való, egy részük pedig már egyébként is itt toporog a küszöbön. 

A hiányzó munkaerő pótlása gazdasági migrációval oldódik majd meg? Gyermekbarát családpolitikai intézkedések hatására lódulnak meg a termékenységi számok (amennyiben továbbra is ez lesz a cél)? Esetleg örökös munkavállalók lesznek belőlünk, vagy feladataink többségét humanoid robotok veszik át? A nyugati világ asszonyai 51 évesen lesznek majd anyák, mint Naomi Campbell? Mindenféle mesterséges méh, béranyarendszer, és egyéb orvostudományi vívmányok segítségével? Netalán a nemzetközi örökbefogadás virágzik majd fel minden eddiginél jobban?

Az a fránya karbon

Amennyiben szólhatnék Földanyához pár szót, megkérdezném tőle, pontosan mi a gond: ahányan vagyunk, vagy inkább az, ahogyan élünk? 

Ez a beszélgetés sajnos sosem fog lejátszódni, de egy biztos: a Föld lakosságának karbonlábnyoma (háztartásienergia-fogyasztás, üzemanyag-fogyasztás, hulladéktermelés stb.) nem egyenlően oszlik el az országok között.

Azt hinnénk, ahol sokan élnek, ott sokat is szennyeznek, és két kézzel herdálják a Föld erőforrásait. Gyakran tényleg így van, lásd Kína, de sok esetben nem. Katarban például, ahol csupán 2,8 millióan laknak, egy fő 35,59 tonnányi CO2-kibocsátással éli vígan hétköznapjait, míg a 45,66 millió lelket számláló Szudán esetében ez a szám csupán 0,46 tonna. 

Természetesen nem akarok ujjal mutogatni Katarra – vannak még itt ludasok bőven (igen, USA, rád gondolok!), ám azt is fontos figyelembe venni, hogy nem csupán az számít, mennyi gyerek lát napvilágot, de az is, hogy az a gyermek mekkora karbonlábnyomot fog hagyni élete során, azaz mennyire környezetkímélő avagy szennyező módon él majd, amire nagyban predesztinálja az ország, sőt a kontinens is, ahova érkezik. 

Tehát akkor mi a manó van?

A „sokan vagyunk, de nem elegen?” kérdésre nem lehet egy egyszerű mondatban választ adni, amint azt ez az írás is szemlélteti. Valóban sokan vagyunk világszinten, és nem elegen – egyes esetekben – lokális szinten ahhoz, hogy a korábbi társadalmi, gazdasági berendezkedés fenntartható legyen.  

Ám miközben azon veszekszünk egy kellemesnek induló baráti találkozás során, hogy sokan vagyunk-e vagy kevesen, egy lényegi probléma felett hajlamosak vagyunk elsiklani.

Folyton az egyén kerül a téma középpontjába, az, hogy kinek és mikor kéne/nem kéne több gyermeket világra hoznia, és már előre szorongunk: hazánk érdekeit, vagy a globális érdekeket szolgáljuk-e inkább. Mindeközben szép csendben elterelődik a fókusz a rendszerszintű intézkedések jelentőségéről. 

Arról, hogy a globális döntéshozók nem hajlandók megteremteni egy környezetkímélőbb rendszer működésének feltételeit, a lokális döntéshozók pedig nem hajlandók az egészségügyi, oktatási és gyermekgondozási rendszert megreformálni. Hát jól van ez így, kérem szépen? Ez nem befolyásolja a gyermekvállalási kedvet?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ imagedepotpro

Wilson Luca