Amikor a szülők nagyon is bírják gyerekük választottját… pontosabban exét

–

Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt az akkor tizenhat éves, nagyobbik lányom először hazahozott egy fiút, akivel nem csak haverok voltak, rettenetesen zavarban voltam. Pontosabban nem csak én. A férjem is nehezen emésztette meg, hogy a kislánya odavan egy másik férfiért (akkor is, ha még csak kölyök). Sőt, a gyerekünk is feszengett a helyzetben, viszonylag gyorsan el is tűntek a szobájában (újabb stresszfaktor, de most nem erről akarok mesélni).

Idegen, szőrös pasik a fürdőszobában

Aztán belerázódtunk az új helyzetbe, és megszoktuk, hogy mind gyakrabban kell osztozni a közös helyiségeken mások tinédzser, majd épp csak felnőtt korú gyerekeivel. A párom néha morgott, hogy lestoppolta megint a vécét egy „betolakodó” vagy kiette a hűtőt a távollétünkben, de én, bevallom őszintén, nemcsak elviseltem, de kifejezetten élveztem, hogy nyüzsgés van az otthonunkban.

Persze volt olyan fiú az évek alatt, amíg a lányaim még otthon laktak (olykor másodmagukkal), akit nem tudtam megkedvelni, olyan is, szerencsére csak rövid ideig, akitől égnek állt a hajam (sűrűn imádkoztam akkortájt), de a srácok többségével szimpatizáltam.

Volt, aki mindig megnevettetett, egy másik szeretett főzni, és recepteket cseréltünk, egy harmadik pedig, el ne feledjem, ez a legfontosabb: annyira szerette az egyik lányunkat, hogy egyszerűen boldogság volt rájuk nézni.

Csak félve ismertem be egyszer-egyszer a gyerekeimnek, hogy egyik-másik régebbi szerelmük kifejezetten hiányzik. Persze minden körülmények közt a gyerekeim az elsők, mellettük állok, őket támogatom egy szakítás esetén is, de higgyétek el, tényleg voltak olyan fiatalemberek, akik a szívemhez nőttek. Volt olyan, aki két évig velünk is lakott! Főztem rá, mostam rá, beszélgettem vele a szülei helyett, akik nem nagyon törődtek vele. Szinte a harmadik gyerekemmé vált. Így aztán, amikor a lányom bőgött a vállamon, hogy szétmentek, én is vele bőgtem.

Anyós helyett pótanya

A fiúnak is nehéz volt amúgy a leválás, egy ideig még fel-felbukkant, telefonált (eleinte sűrűbben, aztán mind ritkábban), végül elmaradt, de a születésnapomon mindig megköszönt a Facebookon. Mi tagadás, jólesik. 

A kisebbik lányom volt férjét is nagyon kedveltem. Persze értem én, hogy nem lehetett vele élni (legalábbis a lányom nem tudott vagy nem akart), de okos volt, és nagyon tájékozott, imádtam vele beszélgetni. Vele kapcsolatban jutott eszembe először (a válásuk után), milyen jó lenne egy klub, ahol találkozhatnék néha a lányaim régi szerelmeivel, barátaival.

Persze csak viccelek, nem fogok efféle gyűléseket szervezni, de igény azért igenis lenne bennem, hogy időnként halljak felőlük, lássam, milyen emberré váltak, milyen az életük.

Egy srác van a múltból, akivel az egyik lányom jóban maradt nagyon, és annak a fiúnak, vagyis most már középkorú férfinak időnként szoktam vigyázni a gyerekeire. Közel laknak, és a szülők nagyon elfoglaltak, én meg itthonról dolgozom, úgyhogy nem gond vállalni őket pár órára. Örülök is nekik, mert a saját unokáimat ritkán látom, másik városban élnek. Kettecskén vagyunk a férjemmel, mind a kettőnknek hiányzik a zsivaj. (Oké, nekem jobban azért.) 

Ki gyászolhat?

Érdekes, hogy milyen gyakran beszélünk az anyósok és vők/menyek közti viszályról, de sose esik szó arról, hogy ha bekerül egy családba valakinek a választottja, őt van, hogy nemcsak elviselik a többiek, de valódi kötődés is ki tud alakulni. Hisz kezdetben, amikor megszületik egy szerelem, pont az a cél, hogy összekovácsolódjunk, ami vagy sikerül, vagy nem.

De ha igen, akkor egy szakítás esetén nemcsak az érintett páros szenved, hanem a környezetüknek is fel van adva a lecke: hogyan viszonyuljanak ahhoz az emberhez, aki egy ideig a mindennapok része volt, (szinte) családtag, aztán egyik pillanatról a másikra vissza kellene minősíteni, fogalmazzunk úgy, ismerőssé.

Persze, ha galádul viselkedett a gyerekünkkel valaki, akkor könnyebb a leválás (a felejtés nem biztos, át tudná harapni a torkát az ember annak, ugyebár, aki bántotta a gyerekét), de ha alapvetően jó fej volt, csak éppen nem passzoltak vagy elhidegültek egymástól, netán a mi fiunk-lányunk volt galád, akkor, ki merem jelenteni, a szülő is megélheti gyászként a szétválásukat. Ami persze nem jelenti azt, hogy kampányolni kellene az újrakezdés mellett vagy bármi módon bele kellene szólni a magánéletükbe, ugyanakkor azt is gondolom, hogy jogunk van, nekünk, mellékszereplőknek is szomorúnak lenni, hiszen el kell engednünk valakit, akit megszerettünk. 

Úgyhogy most gondolatban küldök egy nagy ölelést mindenkinek, aki valaha szerette a gyerekeimet, és hálával gondolok azokra a boldog pillanatokra, amelyeket ezek az emberek hoztak a lányaim életébe. És az enyémbe is néha.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Ghislain & Marie David de Lossy

WMN szerkesztőség