Karácsonyi kegyelem – Első rész

–

„Mi a kegyelem? […]

Kegyelem az, amikor Isten megadja,

amit magamtól nem tudnék elérni.”

(Chuck Smith)

Hideg reggel volt. Szürke, szmogos köd takarta be a Duna melletti nagyvárost.

Minden erőmet összeszedtem, és egy erős mozdulattal magamra csaptam a Trabant ajtaját. A kabátom és a két karom tartott össze. Az elmúlt hetek bénító fájdalma és a tehetetlenség terhe nyomta a vállamat. És én hagytam, hadd nyomja. Már belefáradtam az ellenállásba. Most, hogy már vége a nehéz napoknak, most adtam fel. Z. megkérdezte, hogy indulhatunk-e. Bólintottam, és kértem, hogy ne beszélgessünk út közben. Szeretnék a gondolataimmal egyedül maradni. Megértette.

Bámultam ki az ablakon, figyeltem a szürke házakat, majd a városból kiérve, az út melletti fákat. Amikor a szemem elengedte az elsuhanó tájat, megláttam a saját arcomat tükröződni az ablakon. A könnyek patakokban folytak végig rajta. Átadtam magam annak a halk, fájdalmas sírásnak, ami az ember legmélyéről jön. Olyan mélyről, amely talán már nem is bennünk van, hanem a Föld mélyén. Mint egy kiapadhatatlan forrásból, csak folytak és folytak a könnyeim.

Négy hónappal és nyolc nappal ezelőtt szültem egy gyönyörű kisfiút. Nagyot, erőset, egészségeset. A világ csodálatos volt…

November végén kezdődött. Ment a hasa, nyűgös volt. Jön a foga – nyugtattam magam. Amikor Z. délután hazajött a munkából, a magunk megnyugtatására elvittük a gyerekorvoshoz. Az orvos megvizsgálta és egy másik tápszert írt fel. Azt mondta, ez majd megfogja a hasmenést. Nem így történt. Még másnap is ment a hasa, és már lázas is volt. Délután, amikor odabújtam hozzá a nagy franciaágyba, éreztem, hogy forró. Adtam neki kúpot – életében az elsőt – és bundazsákba csomagoltam. Betettem a babakocsijába, úgy vártuk a lépcsőház előtt az apját.

Megint elmentünk az orvoshoz, aki beutalta a kórházba. Azt mondta, hogy az ő korában nagyon veszélyes a hasmenés, könnyen kiszáradhat. A kórházban megvizsgálták, az ügyeletes orvos gépiesen közölte, hogy felveszik az osztályra. Kivették a kezemből, életében másodszor (először akkor, amikor megszületett), és elvitték átöltöztetni. Ezután egy közömbös nővér visszahozta egy agyonmosott, több mérettel nagyobb kórházi pizsamában. Így is gyönyörű volt. A leggyönyörűbb a világon. Elbúcsúzhattunk tőle. Megpuszilgattuk, és mielőtt felfogtuk volna, mi történik, már el is vitték. A bundazsákba szépen belehajtogattam a ruhácskáit, elindultunk kifelé. Hideg este volt.

A lakásba belépve, az az édes babaillat fogadott, amit semmi mással nem lehet összehasonlítani. A ruhácskáit beraktam a szobájába, az üres kiságyat néztem.

A pelenka, ami a feje alatt szokott lenni, a kék plüssmaci, a sárga gumikutya, a kis takarója ott árválkodtak gazdájuk nélkül. Ügyetlenül, tétován jöttünk-mentünk a lakásban. Soha nem voltunk még itthon nélküle. Kéthetes volt, amikor megkaptuk a szolgálati lakást, együtt vettük birtokba mi, hárman, augusztus utolsó napján. Egyszerűen nem tudtuk, mit kell tenni a kisfiunk nélkül. A fürdetésre nem kell készülni, a tápszerét nem kell elkészíteni, a csipkebogyóteáját nem kell leszűrni. Z. idegesen pakolászott, bekapcsolta a tévét, de egyikünk sem nézte. 

Másnap délután mehettünk be hozzá újra. Akkoriban még nagyon szigorúan vették a látogatási időt. A fertőzőosztályon kizárólag négy és hat között volt látogatás idő. A kicsi kórtermek ablaka előtt haladva, nyugtalanul kerestem a szememmel. Egyszer csak megpillantottam a formás kis fejecskéjét. Két kiságy volt a szobában, az ablaktól távolabbiban a mi pici fiunk feküdt hanyatt. Z.-be kapaszkodtam, mert úgy éreztem, elszédülök. Sírva szólítgattuk a nevén, de ő nem hallotta.

Aztán jött egy nővér, kivette a kiságyból, odahozta az ablakhoz, és engedte, hogy beszéljünk hozzá. Nézett minket a gyönyörű, barna szemével, de nem mosolygott ránk. Mondtam a nővérnek, hogy hasra fektessék, mert ő nem szeret hanyatt lenni. Megígérte, hogy hasra teszi. Aznap még meggyötörtebben mentünk haza, mint előző este.

A következő nap valami szokatlan nyugtalanság kerített hatalmába. Azóta már tudom, a megérzés. Remegett a belsőm. Éreztem, hogy ma történni fog valami. Valami nagy… nem tudom, mi.

Z. hazajött a munkából, elindultunk a kórházba. Kegyetlenül hideg este volt. Már határozottan lépkedtünk a folyosón, tudtuk, hol van. Megálltunk az ablak előtt, láttam, hogy megint hanyatt fekszik az ágyban, fejecskéje az ellenkező irányba fordítva. A jobb kezével kapargatta a fejét hátul. Nem fordult felénk. Szólongattuk, kopogtunk az ablakon. Semmi. Nagyon nehezen előkerült egy nővér. Kértük, hogy hozza oda hozzánk. Tétovázott. Azt mondta, hogy a kisfiunk fáradt, most készül elaludni. Egyre nyugtalanabb lettem. Nem engedtünk a kérésünkből, így kénytelen volt kiemelni a kiságyából, odahozta hozzánk. Azonnal feltűnt, hogy a kis teste ernyedt. Nem tartotta magát, nyeklett-nyaklott. A nővérnek kellett megtartania a fejét, mint amikor még újszülött volt. Felénk fordította, és ami elénk tárult, az életünk legborzasztóbb látványa volt. Soha addig, és azóta sem volt részünk ilyesmiben.

Furcsán forgatta a szemét, ami pár másodperc múlva felakadt. A száját görcsösen összeszorította, a feje oldalra billent. Egy hideg kéz megmarkolta a szívemet, csavart egyet rajta, és valami elementáris erővel tört fel belőlem az ordítás. Olyasfajta, amit nem lehet visszatartani.

Én addig nem ismertem ezt az érzést. Állat lettem. Nőstény anyaállat, aki veszélyt érzékel a kölyke körül. Ordítottam, és kutattam, hogy a veszély honnan várható. Artikulátlanul hörögtem, azt ordítottam a nővérnek: „mit tettek a fiammal?!”

A nővér nagyon megijedt, a gyereket visszarakta a kiságyba, sietősen elment. Én rohantam utána a folyosón abba az irányba, amerre haladt a kórtermek másik oldalán. Fogalmam sem volt, hogy Z. eközben mit csinált. Nem láttam őt. Nem láttam senkit és semmit. A nővért akartam elkapni, mert úgy éreztem, ő tudja, hogy ki vagy mi ártott a gyermekemnek. A hosszú folyosó végén egyszer csak szembejött velem sietős léptekkel a nővér és egy orvos. Valami olyasmit mondott a doktornő, hogy nyugodjak meg, már jelezték, hogy gond van a kicsivel, most készülnek megvizsgálni. Rendre utasított, közölte, hogy „ne viselkedjek ilyen primitíven, mit szólnak hozzá a látogatók”.

Én még hangosabban kezdtem el üvölteni, hogy nem érdekelnek a látogatók, nem érdekel senki. Azonnal árulják el, mit tettek a fiammal!

Egy idős, ellenszenves doktornő megvizsgálta a kicsit, és kijött hozzánk. Elmondta, hogy valami nagy baj van, de még nem lehet tudni, mi az. Utasította a nővéreket, hogy különítsék el a kisfiamat egy másik kórteremben, és máris mennek hozzá, agyvizet fognak venni a kutacson keresztül. Az agyvizet megvizsgálják, holnap reggel menjünk vissza, akkor megmondják az eredményt.

Valaki ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt belőlem: „Nem! Még ma este visszajövünk!”

Fogalmam nincs, hogy jutottam el a parkolóig, de egyszer csak ott ültem a Trabant anyósülésén. Z. a kormányra borulva sírt. Akkor vettem észre, hogy ő is itt van. Addig nem érzékeltem. Soha nem láttam még őt így sírni. Vigasztalhatatlan volt, dühében a kormányt ütötte. Elindultunk. Vadul vezetett, átkozódott, eszelős tekintettel nézett ki a szélvédőn. Nem féltettem az életünket. Úgy éreztem, hogy most akár meg is halhatnánk.

Este visszamentünk a kórházba, de a portás nem engedett fel minket. Kiabáltunk vele, hogy márpedig innen egy tapodtat sem mozdulunk, amíg nem tudjuk meg az eredményt. Látta, hogy komolyan gondoljuk, és feltelefonált a gyerekosztályra. Hallottam, amit mond, a fülem eljuttatta az agyamig. A száját is láttam, a szemem is küldte az információt az agyamnak, mégis olyan valótlannak tűnt az egész. Olyan volt, mint egy lassított felvétel:

„A DOK-TOR-NŐ AZT Ü-ZE-NI, HOGY A KIS-FI-Ú-NAK AGY-HÁR-TYA-GYUL-LA-DÁ-SA VAN. TES-SE-NEK HOL-NAP REG-GEL VISZ-SZA-JÖN-NI.”

A kórház a Duna partján feküdt. Z. a víz felé fordulva állt, sírt. Én idegesen járkáltam fel-alá, és hol a fejemet, hol a mellkasomat dörzsölgetve-ütögetve beszéltem magamban.

Várjunk csak, itt valami nem stimmel! Van egy gyönyörű három hónapos kisfiam. Erős, egészséges. Gügyög az apukájának, ha a karjaiba veszi, nevetgél. Érdeklődő és okos. Figyel. Hall és lát. Most van egy kis problémánk. Megy a hasa. De ez el fog múlni! Sőt, lehet, hogy már el is múlt. Most felmegyünk érte az apjával. Igen, fel kell mennünk érte, mert ő már nagyon vár minket. Z. feltartóztatja az orvosokat és a nővéreket, én pedig gyorsan bebugyolálom egy plédbe, és már visszük is haza. Ők nem tudnak vigyázni rá. Még csak azt sem tudják, hogy nem szeret hanyatt feküdni. Csak mi tudjuk, hogy mi a jó neki. Mi majd megóvjuk őt mindentől. Befektetjük magunk közé a nagy franciaágyba, ahogy szoktuk, és minden rendben lesz. 

„Menjünk be érte! Gyere, menjünk vissza és hozzuk el onnan! Látod, hogy mit tettek vele! Vigyük haza, ő a mi kicsikénk!” – ordítottam a gyermekem apjának. Ő erősen megfogta a karomat, sírva kiabált velem. Olyasmiket mondott, hogy nem lehet felmenni, haza kell most mennünk, most erősnek kell lennünk.

Nem értettem, miért mond ilyeneket. Ő is teljesen megőrült, mint a nővérek, a doktornő, a portás? Nagyon nehezen sikerült elindulnunk. Hazamentünk. Otthon furcsa érzés kerített hatalmába. Idegennek tűnt minden. A lépcsőház, a lakásunk, a bútorok. Az idő mintha megállt volna. Nem éreztem a testem szükségleteit. Nem mentem vécére, nem ettem, nem ittam. Z. lefejtette rólam a ruháimat, lefektetett. Nem néztem rá. Idegennek tűnt ő is.

Másnap már nem ment be dolgozni, reggel a kórházban kezdtünk. Egy nővér megmutatta, melyik kórteremben van elkülönítve a kisfiunk, és ígérte, hogy hamarosan odajön hozzánk a kezelőorvosa.

A kicsikénk egy pici szoba egyetlen kiságyában feküdt. Meztelen volt. Hanyatt feküdt, a fejecskéje a másik oldalra fordítva. A keze és lába ki volt kötve gézzel a kiságy rácsaihoz. Mozdulatlanul feküdt, mindenfelé csövek lógtak ki belőle. Egyedül az infúziót ismertem fel. A látvány kővé dermesztett minket.

Az orvos hamar odajött hozzánk. Elmondta, hogy a kisfiunk nagyon-nagyon beteg. Elkülönítették, mert agyhártyagyulladása van, nincs eszméleténél. Nagyon magas a láza, hamarosan érkezik hozzá egy neurológus, aki meg fogja vizsgálni, és dönt a továbbiakról. Kérte, hogy délután menjünk vissza.

Mintha nem velem történt volna ez az egész. Mintha egy filmet néztem volna, úgy érzékeltem az eseményeket. Aznap nem csináltam cirkuszt. Kijöttünk a kórház kapuján, és megbeszéltük, hogy meg kell írni a szüleinknek, nagy baj van. Imádkozzanak az unokájukért. Vezetékes telefonunk sem nekünk, sem a rokonainknak nem volt.

Hazamentünk, írtunk egy-egy levelet, és elvittük a postára, feladtuk expressz. Ezután még sokáig járkáltunk a városban, Z. fogta a kezem, úgy húzott maga után, mintha a gyermeke lennék. Minden karácsonyi díszben pompázott, már elkezdődött az advent. Nem tudom, meddig róttuk az utcákat, de végre eljött a délután. Gyalog mentünk a kórházba. A lábaim ólomsúlyúak voltak. Alig bírtam tenni egyiket a másik után. Végre odaértünk a kórteremhez, ahol a mi picikénk feküdt délelőtt. A kiságy üres volt. A friss lepedő kifeszítve. A rácsról is eltűntek a gézcsíkok, melyek a kicsike végtagokat rögzítették még délelőtt. Az állványon már nem volt infúzió, a kisasztal is üres volt. Látszott, hogy itt alaposan kitakarítottak mindent. Egy pillanat sem telt el, mióta az agyam felfogta a látottakat, a folyosón jött felénk a délelőtti orvos, és meglepődve kérdezte:

– Nem kapták meg a táviratunkat?

– Ekkor elsötétült a világ…

  H. Zsófi

(A történet folytatását holnap este olvashatjátok)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ NataliaDeriabina

WMN szerkesztőség