Valahonnan távolról hallottam az orvos szavait:

„A fiuk állapota nagyon sokat romlott délelőtt, a neurológus úgy döntött, hogy fel kell őt szállítani Budapestre a Szent László Kórházba. A kórházzal telefonon egyeztettünk, fogadják a gyermeket. Rohamkocsi vitte Budapestre, egy gyermekorvos is vele ment. Két órája indultak el, erről önöket is értesítettük táviratban.”

„Nem voltunk otthon, nem bírtunk otthon maradni. Ezért nem kaphattuk meg a táviratot. Azonnal indulunk utána” – válaszolta a férjem, Z.

Én képtelen voltam megszólalni. Az üres ágyat látva olyan sokkot kaptam, hogy még percekig nem tudtam megfogalmazni az érzéseimet. Z. új erőre kapott. Megfogta a kezemet, húzott maga után. Éreztem a lendületén, hogy újra bízik valamiben… Miután kiléptünk a kórház kapuján, megkönnyebbültem. Az a tudat, hogy ÉL, minden mást elnyomott. Él, és ez a legfontosabb!

Amit ki lehetett hozni egy Trabantból, azt Z. azon a délutánon kihozta. Rekordidő alatt értünk Budapestre. A főbejáratnál segítséget kértünk a portástól, kedves és segítőkész volt velünk. Telefonon megkérdezte, hová vitték a kicsikénket, majd elmagyarázta, merre induljunk.

Egymás kezét szorítva kerestük a megadott épületet. A László-kórház több épületből állt, egyik kisebb, másik nagyobb. Amikor megláttam a szokatlanul kicsi és nagyon kopott épületen a számot, meglepődtem. Ott, abban a kicsi építményben volt a mi fiunk, na és ott volt még vele a remény, hogy itt minden jóra fordulhat. A pici épület lett számomra a világ közepe.

Benyitottunk, azonnal megcsapta az orrunkat a kórháznak az a bizonyos szaga, amelyet minden látogatónak újra és újra meg kell szoknia. Egy nővér sietett elénk, elmagyarázta, hogy az épületen belül nem nézhetjük meg a fiunkat. Ez a fertőzőosztály, látogató nem mehet be. Ki kell mennünk, és az épület fala mellett majd megmutatja, melyik ablak az, amelyen keresztül láthatjuk. A kezelőorvost egy másik épületben fogjuk megtalálni.

Csalódottan mentünk ki újra a hidegbe. Már majdnem sötét volt. Gyorsan követtük a nővért, aki a kórtermek melletti folyosón ment előre, mi vele párhuzamosan az ablak felőli oldalon haladtunk. Egyszer csak megállt egy ajtó előtt. Mielőtt belépett volna, a fehér ruhájára egy zöld köpenyt vett fel, az arca elé maszkot kötött, gumikesztyűt húzott. Odabent megpillantottam a rácsos ágyban fekvő kisbabát. Azonnal megismertem a gyönyörű fejecskéje formáját. Ő a mi kisfiunk! Istenem, olyan szép, olyan tökéletes! Meztelenül feküdt, csak egy pelenka volt rajta. A két kicsi keze és a két kicsi lába a rácsokhoz kötve.

Az orrából cső, a testéből infúzió lógott. Mozdulatlanul feküdt. A fejecskéje a nővér felé fordítva, az arcát nem láthattuk. Fogtuk egymás kezét, sírtunk. Beszéltünk hozzá, a nevén szólítgattuk, becézgettük. A koszos szúnyoghálót simogattam az ablak előtt. Őt akartam érinteni, de azt nem lehetett.

Kértük, hogy legyen most nagyon erős és bátor. Elmondtuk neki, hogy most már nem lesz semmi baj, mert jó helyen van, jó kezekben, vigyázni fognak rá.

Nehezen hagytuk ott, de muszáj volt a kezelőorvosa keresésére indulnunk, mert attól tartottunk, hogy letelik a munkaideje, és nem tudunk vele beszélni.

A nővér útbaigazítása után könnyen megtaláltuk az épületet. A doktornő hihetetlenül fiatal volt. Talán éppen a fiatalsága miatt volt olyan nyílt tekintetű, mindenféle szereptől mentes. Nagyon kedves volt, kérte, hogy üljünk le a mellettünk álló fehér padra, ő is mellénk ült. Az arcán őszinte aggodalom látszott. Nem kertelt, nem beszélt mellé, a lényegre tért.

– A kisfiukat nagyon rossz állapotban kaptuk meg a kora délutáni órákban. Megvizsgáltuk, és konzíliumot hívtunk össze. Azt tudniuk kell, hogy mi egy másik intézmény eredményeit nem fogadhatjuk el. Újra agyvizet vettünk tőle a kutacson keresztül, és EEG-t is készítettünk. A vizsgálati eredmény alapján a gyereknek AGYVELŐGYULLADÁSA van.

– Nem, az nem lehet! – sikoltottam. – Nekünk azt mondták, hogy agyhártyagyulladás. 

– Sajnos nem. A fiuk betegsége encephalitis acuta, ez az agyvelő akut gyulladása. Tudniuk kell, hogy mivel a fertőzést nem baktérium, hanem vírus okozza, nincs rá gyógyszer, nem hat az antibiotikum. A kezelés elsősorban tüneti lesz. Ez azt jelenti, hogy a lázát igyekszünk csillapítani, hiszen 40,2 fokos lázzal kaptuk meg. Görcsrohamai vannak, légzési nehézségei, táplálni csak szondán keresztül lehet. Eszméletlen, a fájdalmait nem érzékeli. Ügyeletes vagyok ma éjjel, most még tudunk egy kicsit beszélgetni, szívesen válaszolok bármilyen kérdésükre.

– Kérem, doktornő! Ez hogyan történhetett meg? Ő nem lehet ennyire beteg! Neki csak ment a hasa és hőemelkedése volt. Azt gondoltuk, hogy pici kora ellenére lehet, hogy már kibújni készülnek az első fogacskái. Hogy történhetett ez meg? – kérdeztem sírva, nyüszítve.

– Megértem a kétségbeesését. A betegség lappangási ideje tizennégy és huszonegy nap között van. Az első tünetek megfázásra jellemzők, de jelentkezhet még láz és hasmenés is.

– Az agyvelőgyulladást nem a kullancsok terjesztik? Ő még olyan pici, nem csípte meg kullancs!

– Az ő betegségét vírus okozta. Mi jelenleg a herpes simplex nevű vírusra gyanakszunk, de ez még nem igazolt. Ennek kiderítése még folyamatban van.

– Kérem, doktornő! Ugye, meg fog gyógyulni? Ő az első gyerekünk, nagyon vártuk az érkezését. Most lesz az első karácsonya!

– Nézzék, nekem nem szokásom egyetlen szülőt sem hiú ábrándokba ringatni. A fiuk nagyon-nagyon beteg. Ha a vidéki kórházban tizenkét órával később döntenek a fővárosba szállításáról, már útközben meghalt volna. A gyerek tüneteit legjobb tudásunk szerint kezeljük, a lázát csillapítjuk, a görcsrohamokat igyekszünk megszüntetni. Mást jelen pillanatban nem tehetünk. Egy három hónapos gyerek szervezete hihetetlenül erős. Azt kell hogy mondjam, csak rajta, a szervezetén múlik a gyógyulás. Azon, hogy le tudja-e küzdeni a betegséget. Most minden perc, minden óra számít.

– Kérem, mondja meg! Meghalhat? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Igen, meghalhat – válaszolta őszintén.

Hosszú csend következett. Most nem sírtunk. Még nem fogtuk fel a hallottakat.

Újra kint találtuk magunkat a hideg decemberi éjszakában. Éles, metsző szél fújt. Rideg volt minden körülöttünk, mint maga a valóság. Hideg, rideg és könyörtelen. Az egész testemet-lelkemet átjárta a kétségbeesés, a harag, a tehetetlen düh. Azt akartam, hogy omoljon össze ez a kegyetlen, nyomorult világ. Semmisüljön meg az a bolygó, amelyen egy ártatlan kisbaba ennyit szenvedhet. Ahol nincs igazság és nincs kegyelem.

– Mááátééé, Mááátééé, Mááátééé! Hallod? Ez a neve! M-Á-T-É! Csupán négy betű. És tudod, mit jelent? Azt jelenti, hogy Isten ajándéka! A te ajándékod! A TE A-JÁN-DÉ-KOD! És most elveszed tőlem? Egy ajándékot? Hát milyen Isten vagy te? Ajándékot adsz, aztán visszaveszed? Tudom, nagyon jól tudom, hogy aki bűnös, annak bűnhődnie kell. De neki milyen bűne van? Mondd, milyen bűne! Azért bünteted, mert nem házasságban fogant? Akkor engem büntess! A bűnös én vagyok! Érted? Én! Engem büntess, ne őt! Én akarok bűnhődni, én akarok ott feküdni kikötve! Én akarok szenvedni! Engedd, hogy meghaljak helyette! Hallod? Hallod? Fogadj el engem helyette! Hagyd, hogy ő éljen!

Z. erősen magához szorított, alig kaptam levegőt. Sírva kért, hogy próbáljak megnyugodni. A parkolóban álló kocsink felé terelt volna, de nem járt sikerrel. Elkaptam a karját, és eszelősen kiáltottam az arcába.

– Nem hallottad, mit mondtak?! Meghalhat! Lehet, hogy meg fog halni! Érted?! Halott lesz, és nekünk el kell őt temetnünk! De tudod, mit, ha meghal, én megyek utána! Nem maradhat egyedül. Én tudom, hogy neki mire van szüksége.

Majd én vigyázok rá. Ha Isten ilyet tesz, hogy elvesz egy három hónapos ártatlan gyereket az első karácsonya előtt, nem bízom tovább benne. Én fogok rá vigyázni!

Abbahagytam az ordítást, véget nem érő zokogásba törtem ki. Szorítottam Z.-t, az arcunk összeért, és a könnyeink találkoztak egymással. Az én könnyem az ő arcán folyt végig, az ő könnye az én arcomon. Nagyon sokáig álltunk így, az emberek megbámultak minket. Végül annyira elfáradtam a sírásban, hogy hagytam magam beültetni a kocsiba, majd elindultunk hazafelé.

Ezután kétnaponta mentünk meglátogatni a kórházba a fiunkat, azokon a napokon pedig, amikor nem tudtunk menni hozzá, a város nagy postáján lévő telefonon érdeklődtünk.

Hogyan teltek a napjaim? A testem tette a dolgát. Takarítottam, kimostam a keverőtárcsás mosógéppel, teregettem, vasaltam. Szépen rendbe tettem a lakást, a kisfiunk kicsi szobáját. Csodálatos rendet és tisztaságot akartam, mire hazahozzuk. Úgy készülődtem, mint a születése előtt. A születése óta a textilpelenkájára mindig guminadrágot adtam, havonta vettem neki egy mérettel nagyobbat. Most is elmentem a bababoltba, és megvettem a 74/80-as méretet, hogy mire hazajön a kórházból, legyen meg a következő méret. Z.-vel a két hét múlva következő karácsonyra készültünk, és arról beszélgettünk, hogy mit vegyünk neki. A rokonok minden tiltakozása ellenére vettünk neki egy nagyon szép etetőszéket, mire majd megtanul ülni, és Z. gyermekkori álmát is megvalósítva, vásároltunk a város játékboltjában egy csodaszép villanyvasutat.

Minden második nap vonattal felutaztunk a fővárosba, elmentünk a kórházba, ahol a metsző hidegben, az épületen kívülről figyelhettük a mozdulatlan fiunkat az ablakon keresztül. Addigra én már fényesre simogattam a szúnyoghálót az ablakon kívül. A lábunk nyoma a hóban ott várt minket minden másnap.

Láthatóan semmi változás nem történt, az orvos elmondása szerint azonban nagyon nehéz helyzetek zajlottak le, amikor nem voltunk ott. Hol epilepsziás rohama volt a kicsinek, hol a lázát nem tudták csillapítani. Volt, hogy tápszert kapott szondán keresztül, majd el kellett távolítani a gyomrából, mert nem emésztette meg. Ahhoz, hogy ne kelljen őt örökké szurkálni, a nyakán jobboldalt egy bemetszést ejtettek, és kanült ültettek a nyaki vénába. Azon keresztül kapott ezután minden gyógyszert.

Máté hatalmas küzdelmet folytatott, ott lebegett élet és halál között. Küzdött a kicsi teste, küzdött a lelke is. Az e világ és a másvilág között harcolt a démonaival az életéért. Hatalmas küzdelem volt ez, amelyben mi nem segíthettünk neki. Ezt neki kellett megvívnia.

A harc az életéért kerek tíz napig tartott. Az orvos napról napra igyekezett felkészíteni minket a legrosszabbra. Azt mondta, ahogy telnek a napok, úgy fogy el a remény. Én nem akartam, hogy elfogyjon. Életben akartam tartani a reményt.

Azzal, hogy bevásároltam neki a következő méretű kis ruhákat, hogy biztattam akkor is, ha néztem a kórházi ablakon át, és akkor is, amikor nem voltam mellette. Otthon a szobájában ülve, a kis takaróját, amelyről a TV Maci nézett vissza rám, az ölembe vettem, és ringattam. Úgy ringattam, mintha a kisfiam feküdne benne. Énekeltem neki és beszéltem hozzá. Elmeséltem neki, hogy mennyire vártuk, és mennyi mindent fogunk együtt csinálni, ha hazahozzuk a kórházból. Elmondtam neki, hogy mit hoz majd neki a Jézuska az első karácsonyfája alá.

December közepe lett, folyamatosan esett a hó. Nagymamám Tokajból ment Mátét meglátogatni, aznap mi is utazunk hozzá. Tudtam, hogy nagyi ott lesz, megbeszéltük, hogy a pavilon előtt találkozunk. Beléptünk a kórház bejáratán, és elindultunk a járdán a fiunk felé. Egyszer csak megláttam nagymamámat, ahogy gyors léptekkel siet felénk. Ahogy közeledett, láttam, hogy sír. Nem értettem, mit mond, annyira sírt. Majd összeszedte magát, és megismételte úgy, hogy értsük:

Máté magához tért! Kislányom, kisfiam, azt mondják, Máté éjszaka felébredt!

Itt ülök hát a Trabantunkban, némán figyelem a tájat. Ma reggel nagyon korán keltünk. Összekészítettem a mózeskosarat, mint nyáron, amikor arra készültünk, hogy a szülés után hazavisszük a kisbabánkat a kórházból. Szépen belehajtogattam a kosárba a ruhácskáit. Z. addig összeállította a villanyvasutat a feldíszített karácsonyfa talpa köré, és még egyszer kipróbálta az égőket. Mindennek tökéletesnek kell lennie!

1990. december 23-a van. A kisfiam négy hónapos. Négy hónapos és nyolcnapos. És már túl van élete legnagyobb küzdelmén. Megküzdött a halállal, és győzött. Kicsi, tündéri fiacskám, mi sosem fogjuk megtudni igazán, hogy min mentél keresztül. Hogy mennyit szenvedtél, és hogy volt-e olyan pont, amikor úgy érezted, feladod. 

A tíz napig tartó eszméletlen állapotból Máté egy éjjel magához tért. Az orvosok szerint nincs rá magyarázat. Ebből a stádiumból még nem jött vissza kisbaba. A kezelőorvosa szerint a kisfiunk felébredése a világ nyolcadik csodája. A CT- és az EEG-vizsgálatok alapján semmilyen agykárosodása nem maradt. Csak a teste, a kicsi teste a jobb oldalára lebénult. Én már felkészültem mindenre, tudtam, hogyan fogom tornáztatni, visszük majd a fővárosba, a Pető Intézetbe, és mindent megteszünk azért, hogy újra tudja használni a jobb oldalát.

Amíg újraéltem az elmúlt heteket, és a gondolataim csapongtak a november előtti és utáni életünk között, megérkeztünk a fővárosba. Most itt állunk a László-kórház kapujában. Z. hozza a mózeskosarat, én az ajándékokat a kezelőorvosnak és a nővéreknek. Nagyon izgulunk. Kavarog bennünk megannyi érzés: félelem, boldogság, aggodalom, féltés. Bemegyünk a pavilon ajtaján, csengetünk. A nővérke mosolygósan siet elénk. Mátét mindenki ismeri már ezen az osztályon. Nagyon szeretik, büszkék rá. A csodájára járnak. Azt mondja, hogy egyedül bemehetek, vigyem a kosarat is. Szólok Z.-nek, hogy addig ossza szét az ajándékokat.

Rettenetesen izgulok, remeg a kezem. Várok az apró helyiségben, ahol egy pelenkázó, egy szemetes és egy fehér szekrény áll. Aztán nyílik az ajtó, és a nővérke megérkezik vele. Lefekteti a pelenkázóra, azt mondja, magunkra hagy most minket, nyugodtan öltöztessem fel. Fölé hajolok, egymás szemébe nézünk. Kíváncsian néz rám a nagy barna szemével, legörbül a szájacskája, majd keservesen sírni kezd. Én vigasztalom, de hiába. A nővérke visszajön, fölé hajol.

– Na mi a baj, nagyfiú? Itt van érted anya és apa! Visznek haza! – Máté megnyugszik a nővér jelenlétében, pár másodperc múlva már teli szájjal vigyorog rá. Bennem pedig megáll az ütő!

NEM ISMER MEG! ISTENEM, NEM TUDJA, HOGY KI VAGYOK! ELFELEJTETT MINKET.

A nővérke meglátja a könnyeket az arcomon, megsimogatja a hátamat.

Ne sírjon, anyuka, minden rendben lesz. Újra felfedezi önöket, és különben is, ott áll maguk előtt az egész élet.

Összeszedem magam, mégsem láthatja az én erős fiam, hogy sírok. Felöltöztetem, a jobb oldalára nagyon vigyázok. Folyamatosan beszélek hozzá, simogatom. Az előtérben állunk, a nővérek, orvosok odagyűlnek körénk. Mátéhoz jöttek elköszönni. Van, aki pityereg, van, aki integet neki. Mindenkitől elköszönünk, megköszönjük, amit a fiunkért tettek – bár a hálánkat szavakkal és ajándékokkal nem tudjuk eléggé kifejezni.
Z. óvatosan beteszi a kosarat a hátsó ülésre, elindulunk haza. Már másodszor az ő kicsi életében. Másnap az apja fotókat készít. Sokat. Nagyon-nagyon sokat. Az első karácsonyunk hármasban.

1990. december 24. van. Ma már jobban vagyok. Hiszem, hogy most már minden jóra fordul. Hinni akarom, hogy többé nem állít minket ilyen megpróbáltatás elé az élet. Köszönöm Istennek, hogy megkaptuk a kegyelmét, és megígérem neki, hogy összeszedem magam. Muszáj. Három hónap múlva leszek 16 éves.

H. Zsófia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Cavan Images

WMN szerkesztőség