Álmos az idő, csak pihenni nem hagy – Gyárfás Dorka egy napja
Sorozatunk novemberi részében egy újabb szerzőnk egy napjába pillanthattok be
Támogatott tartalom
Az idei szezonban november végén jutottam el először színházba. Hogy hányszor voltam moziban, azt is egy kezemen meg tudnám számolni. Balettra havonta kétszer járok (van így értelme?), biciklire sem ültem napok óta (sokat esett az eső). Mindazok a dolgok, amik megdobják a napi endorfinszintemet, észrevétlenül kikopnak az életemből, tudatosan kell keresni a fényes pillanatokat. Mert ha nem vigyázol, a novemberi búskomorság magába szippant, és teljesen behálóz. A Samsung x WMN Day in the Life of… című sorozatunkban Gyárfás Dorka meséli el, milyen egy átlagos napja mostanság.
–
November – az év mélypontja. Sötétben ébredek, sötétben érek haza, és még olyan messze, amikor ez újra másképp lesz. De most nem is ettől olyan nehéz. Hanem minden mástól. Azoktól a dolgoktól, amiken éjjel 3 és hajnali fél 5 körül kattog az agyam, és nem akar leállni, míg az összes témán át nem rágja magát, és meg nem állapítom, hogy ez van, ennyit vagy annyit tudok tenni. Aztán egyszer csak, végre-valahára, újra érzem a fáradtság ólomsúlyát, ahogy fölém nehezedik, belenyom az ágyba, belefúrja az arcom a párna bugyrába, álomport lehel az arcomba, és a légzésem lassacskán megnyugszik, a pilláim lecsukódnak. Legközelebb 6.55-kor ocsúdom fel, amikor az ébresztő dallama kiver az álomból.
A fiúkat már nem kell ébresztenem, maguktól kelnek, csak uzsonnát csomagolok nekik. Kicsoszogok a konyháig, közben megpróbálom összerakni fejben az álom puzzle-darabkáit, hátha nyerek belőle valami információt arról, hogyan is érzem magam.
De ma nem maradt belőle semmi, csak a valóság ostromolja a tudatomat.
Az uzsonna bekészítve, a fiúkkal pár szót váltunk arról, kinek mi lesz a mai programja, mikor ér haza, kit talál itthon. Aztán egyikünk megnézi, a macska ott ül-e már lábtörlőn, bebocsátást várva. Igen, megjött, ez a bitang rászokott arra, hogy az éjszakáit idegenben töltse, és reggel bukkan csak fel az első étkezésre. Ő a harmadik, akiről gondoskodnom kell, mire én is le tudok ülni egy kávéhoz és valami reggelihez. Belekortyolnék, de Mama hív, mit vigyek ma be hozzá a kórházba. Összeírom a listát, aztán csak bámulok magam elé, hagyom kicsit az időt csordogálni. Rémülten pillantok végül a telefonra, hány e-mail vár még megválaszolásra, hány feladatot kell teljesíteni, hogyan fogom mindet összehangolni.
Míg az első pár feladatot le nem tudom, nincs nyugtom, géphez ülök, a munka magába szippant. Megszűnnek a családi gondok, az életem terhei, a világ összes baja. Van, akinek a munka nyűg, nekem az egyensúly záloga – de csak akkor, ha jut valami a másik serpenyőbe is. Ha nem csak munka az élet, de az agyam dolgoztatva van.
A munka a komfortzónám is – a hely, ahol értelmet nyernek az erőfeszítéseim.
Szeretek a szövegekben elmerülni, akár az enyém, akár másoké. Még akkor is, ha az igazi elmerülés időnként nekem sem megy: közben szörfölök a neten, felesleges kitérőket teszek, nyüszítek, úgy szenvedek egy következő mondatért. De máskor csak úgy kibuggyan a szöveg, kiköpöm, mint egy cseresznyemagot, és elégedetten nézegetem, ahogy megáll a lábán. Ez a mostani nem olyan. Most meg kell birkózni a szavakkal, nem adják magukat könnyen. A legjobb, ha nincs idő túl sokat tökölni rajta. Örök igazság, hogy a határidő a legjobb múzsa – és minél szűkebb, annál jobb.
Ma én csöngetek ki magamnak. Különleges nap van: ellopok egy órát magamnak, elmegyek korcsolyázni. Feltöltöm az aksikat, hogy működni tudjon másoknak. A Városligetben ilyenkor lehet a legjobban edzeni, kevesen vannak, szabad a pálya. Szárnyalás, hogy az ember a saját tempójában róhatja a köröket, csíkozhatja a jeget, próbálgathatja a figurákat. De nemcsak azért járok, hanem az idősekért is. Látni akarom, hogy húsz, harminc vagy akár negyven év múlva is ugyanitt szlalomozhatok, és nem totyogva. Azok az idősek, akik délelőttönként – vagy még korábban, már reggel 9-kor – ide járnak, a legprofibb korisok, a mozgásuk még mindig kecses és rugalmas, a szemük csillog az örömtől.
Imádok velük beszélgetni, vagy csak rájuk mosolyogni, megköszönni a jelenlétüket, hogy erőt adnak, hogy utat mutatnak.
Aztán visszaugrom a verklibe: irány Újlipótváros. Az első állomás Mama otthona, összeszedem azokat a holmikat, amikre a következő hetekben szüksége lesz. Tompa csend fogad a lakásban, a fűtés sem megy két hete. Minden szegletben emlékek, némán pislognak a betolakodóra. Fotók, könyvek, újságok, amerre csak lépek, de nekem most konkrét célom van: a szekrényekbe túrok, kapkodva szedem össze a dolgokat. Nem az én ruháim, nem az én rendszerem, nem ismerem ki magam benne, de hamarosan kézbe kell vennem a sorsát. Most csak arra koncentrálok, ami a listára fel van írva.
Ha már a környéken járok, beugrom Papához is, csak két sarokra van. Múltkor neheztelt, amikor látta, hogy elmentem az utcában, és be sem köszöntem. Ezen a környéken nincs titkod senki előtt, mindenki ismer. Nem baj, ettől érzed magad otthon, biztonságban. Papához beköszönni most nekem is igényem – látnom kell, hogy jól van, neki nincs szüksége rám. Éli az életét, dolgozik 78 évesen – ahogyan én is fogok –, kikéri magának, hogy „fiatalos”, ő fiatal. Mindig mondta, hogy 120 évig fog élni, lassan el is hiszem.
Aztán még útba esik a kedvenc antikváriumom is, nem tudom kihagyni, mert a kirakatba folyton kitesznek valamit, ami hívogat, és ha megveszem, holnapra egy másik kötet fog szólongatni. Csukott szemmel kéne járnom, hogy ne vásároljak. Most nem is magamnak vadászom, hanem már karácsonyra, Mikulásra – apró öröm, hogy sikerrel járok, már kerül valami a csizmákba.
Ez is lopott töltődés: pár percig könyvek között létezni, beszívni a szagukat, pásztázni a polcokat.
Na, most már irány a kórház, 2-től van látogatás. Rutinossá váltam, az elmúlt fél évben kórházakból jártunk ki-be. Még ha nem lehet is megszokni. A szagot, a neont, a lepusztult folyosókat, a sorsokat, amik szembejönnek, és a kiszolgáltatottságot. Hoztam késői ebédet is, kipakolok, beszélgetünk, végignézek olyan folyamatokat, amiket sosem akartam látni. Nem rólam szól, nem válogathatunk. És nem írhatok róla, legalábbis nem így. Nem illik. Az élet másik oldala. Elhangzanak súlyos mondatok. Igazából minden mondat súlyos, mindent lejegyezhetném – csak magamnak. Aztán egyszer csak nem bírok tovább maradni, kiszakítom magam, rohanok haza.
Várnak a fiúk, a sulinak már vége, az egyiket vinni kell pingpongra. Istenem, milyen könnyű néha anyának lenni, nézem ezt a gyönyörű, változó arcot a kamaszkor fricskáival: itt nő, ott meg még nem, félig gyerek, de már tinédzser. Ma mesél, nem kell faggatóznom, öröm vele minden perc, mert mindjárt elszáll, ajándékba kapom. Kiszáll az edzőterem előtt, visszanéz még rám, ilyenkor azt hiszem, biztos arra vár, hogy elhajtsak, esetleg akkor meglóg a tréningről. Vagy csak neki is kell még ez az utolsó pillantás, az integetés, a gondoskodás? Ennyi maradt, már nem sokkal több abból, hogy egykor mindenhová én kísértem, fogtam a kezét egész nap.
Aztán újra hazaesem, visszaülök a gép elé dolgozni, újabb e-mailek érkeztek közben, újabb szövegeket kell szerkeszteni, olvasni, írni vagy befejezni.
Lopkodom itt az időt a munkára is, mert az élet néha agyonnyom, máskor meg a munka nyom agyon, és akkor az életre kell órákat elcsenni.
Végül hátravan még a vacsorakészítés – amit persze a macska is kiszimatol, ő jelentkezik be elsőként. Ülök végre a fenekemen, most csak szeletelek, gondoskodom, ételt főzök, mindenki legyen boldog körülöttem, de legalább elégedett, és akkor jól végeztem a dolgom.
Aztán már csak arra várok, hogy elnyúljak a kanapén, kezembe vegyek egy könyvet, megszűnjek létezni, megszűnjön a világ is körülöttem, végül elnyomjon az álom, és legyen olyan kegyes, hogy hét órán keresztül megszakítás nélkül elringat.
Fotók: Csiszér Goti / WMN
A cikkben szereplő képek Samsung Galaxy S22 Ultrával készültek.
Sorozatunk előző részeiben Krajnyik Cinti (ITT), Fiala Borcsa (ITT), Milanovich Domi (ITT), Szabó Anna Eszter (ITT), Deli Csenge, (ITT) Kurucz Adrienn (ITT), Tóth Flóra (ITT), Filákovity Radojka (ITT), Dián Dóri (ITT) és Szentesi Éva (ITT) napjáról olvashattok.