„Igazából sohasem az eredmény érdekelt, hanem mindaz a gyönyörűség, amit láttam futás közben” – Ismerjétek meg a „futógráfus” történetét!

–

Általános iskolás korában még nem vonzotta különösebben a futás. Ami a testnevelésórákon kötelező volt, abban igyekezett a legtöbbet kihozni magából, de szabadidejében inkább más dolgokkal foglalkozott. Tizenkilenc évesen azonban fordulóponthoz érkezett az élete. Ekkor városa, Kalocsa tájfutóiról olvasott, és elkezdte érdekelni a sportág. El is ment egy edzésre, amelyen egy négyszáz méteres pályán köröztek a résztvevők. Amikor véget ért a tréning, büszkén, kitörő örömmel megjegyezte: „Jaj de jó, tájfutó vagyok!” Akkor még nem volt tisztában azzal, hogy ez a kijelentése nem fedi a valóságot, hiszen ebben a sportágban úgy kell eljutni A-ból B-be, hogy nincs megadva egy konkrét útvonal: térkép segítségével tájékozódni kell, felmérni a terepviszonyokat és a lehetséges útvonalakat, valamint folyamatosan mérlegelni, merre érdemes folytatni futást. 

Az első versenyén – amelyet lakhelye, Kalocsa környékén rendeztek – aztán szembesült azzal, valójában mi fán terem a tájfutás: „Ugyan könnyű terepről volt szó, de én összevissza kóvályogtam, még a nyolc-tíz éves gyerekek is sokkal hamarabb végeztek, mint én” – emlékezett vissza nevetve a kezdetekre. „Sőt, a következő megméretésemen sem szerepeltem jobban. Egerben és környékén futottunk, és egy nagyjából húszperces pályán másfél-két órát bolyongtam, mire célba értem” – tette hozzá.

A lelkesedése viszont egyáltalán nem tört meg, elindult a Bükk egyik legszebb részén, a Olasz-kapunál megrendezett versenyen is, ahol a természet szépsége annyira lenyűgözte, hogy elhatározta, apait-anyait belead a tájfutásba.

„Igazából sohasem az eredmény érdekelt, hanem mindaz a gyönyörűség, amit láttam a futás közben. Megszállottja lettem a sportágnak, rengeteg eseményen indultam, nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is – például Szlovákiában, Szlovéniában és Csehországban. Az ilyen kalandok során nem csupán maradandó élményeket, hanem barátokat is szereztem” – mesélte.

A természet szépsége nem kizárólag a sport, hanem másik szenvedélye, a fotózás felé is elvezette

Az első fényképezőgépéről és alkotásairól a következőket mesélte: „Az a kamera egyáltalán nem volt komoly darab, szappantartódoboznak hívják fotós berkekben. Arra viszont megfelelt, hogy az alapokat elsajátítsam. Igazából mindent megpróbáltam lencsevégre kapni vele, amire csak lehetőségem nyílt – fotóztam növényeket, állatokat és emberi arcokat is.” 

Arra is kíváncsi volt „Töce”, milyennek ítéli meg az általa készített képeket a szakma krémje. „Elkezdtem küldözgetni a munkáimat néhány pályázatra. Először még nem kaptam elismeréseket, de 23 éves koromra a sok munka és a türelem végül meghozta a gyümölcsét: az Alföldi Fotószalon különdíjban részesített az Üvegfal mögött című képemért.”

Ebben az időszakban a futás kissé háttérbe szorult nála, inkább a fotózásban szeretett volna fejlődni, az élet viszont úgy hozta, hogy a két terület nemsokára közös nevezőre került egy pécsi fotós iskola révén, ahol egy futóklubba is belépett.

A tájfutás helyett az utcai versenyek kezdték érdekelni. „Nocsak, Töcike kijött az erdőből” – jegyezte meg tréfásan Monspart Sarolta – a magyar futósport tavaly elhunyt ikonikus alakja – és a futótársak, amikor előállt az új céljaival. Az első maratonja (42,125 kilométer) felejthetetlen maradt számára. „Persze, minden debütálás maradandó élményt ad, de ami akkor velem történt, azt tényleg nem felejtem el soha” – vezette fel a történetet.

„Ugyanis úgy mentem el a versenyre, hogy nem volt olyan futócipőm, amely igazán alkalmas lett volna az aszfaltra. A rajt előtt nem sokkal viszont vettem egyet. Az eladó megkérdezte, hogy mikor lesz a nagy erőpróba, én pedig alaposan meghökkentettem a válaszommal, ami így szólt: »Fél óra múlva«.

A futásnál azonban szabály, hogy a cipőhöz hozzá kell szoktatni a lábat, mielőtt rajthoz áll valaki egy versenyen, és ehhez sok idő kell. Nekem pedig csak harminc percem maradt rá.” 

A lábbeli beszerzése tehát az utolsó pillanatban történt, de azért a versenyen gond nélkül végigment a debütáló maratonista, aki, ha már így alakult, elhatározta, rátesz egy lapáttal az edzéseire, hogy a következő futamokon a lehető legjobb eredményeket érhesse el. Úgy döntött, hogy az ultratávokba (a maratonnál hosszabb versenyekbe) is belekóstol. 

„Csak hát az teljesen más világ, mint a 42 kilométer, főleg, ha az ember egyből egy tizenkét órás futammal kezdi”

– mesélte az első próbálkozásáról.

„Ennyi ideig kellett köröznünk a sárvári egy kilométeres pályán, nekem 92 kilométer jött össze, de az összes elemi hibát elkövettem közben, amit csak el lehetett.”

Ezek után nem meglepő, hogy a verseny végén nagyon rosszul érezte magát, és elhatározta, hogy soha többé nem adja a fejét ilyen őrültségre. De nem volt sokáig hű a fogadalmához, nemsokára egy jótékonysági felhívás miatt újra egy extrém táv teljesítését tűzte ki célul maga elé. Csatlakozott egy ultrafutó társa, Lajkó Csaba kezdeményezéséhez, amelynek célja a Down-szindrómával élők esélyegyenlőségének elősegítése volt. A vállalás során egy elszánt csapat Székesfehérvártól Gyulafehérvárig futott el hét nap alatt, hogy adományokat gyűjtsön, és felhívja a figyelmet az ügy fontosságára. A teljes távból körülbelül 404 kilométert tett meg Török, aki mind a nemes cél, mind a teljesítménye miatt katartikusnak élte meg a gyulafehérvári célba érkezést. 

 

A következő 12 órás versenyen a korábbi 92 helyett 101 kilométert futott. Ezt, mint mondja, annak is köszönhette, hogy a legkritikusabb szakaszon az egyik kerékpáros kísérő mellé szegődött, és végig arra ösztökélte, hogy a legtöbbet hozza ki magából. Másnap még egy futamot bevállalt, egy félmaratont váltóban. „Végül azonban nemcsak a rám kiszabott szakaszon, hanem a teljes pályán végigmentem. Csodaként éltem meg, hogy valaki – csakúgy, mint az előző nap – újra mellém került, és végig vele beszélgetve értem be végül a célba.”

Emlékezetes pillanatokat, egyre javuló eredményeket és maradandó barátságokat adott neki ez az életszakasz. Négy éve azonban úgy döntött, inkább újra kamerák mögé áll. Sok energiát fordított arra, hogy még tovább fejlődjön a fotózásban, és a törekvéseit sikerek koronázták, hiszen képeit már 41 külföldi országban kiállították, és sokszor jutalmazták mind a hazai, mind a nemzetközi pályázatokon: a munkái eddig összesen 91 elismerést kaptak 45 különböző országban, vagyis nemzetközi viszonylatban is felkerült a térképre. De a gyökereiről sem szeretne elfeledkezni:

„Továbbra a kalocsai fotóklub oszlopos tagja vagyok, és úgy tervezem, ez a jövőben is így marad”.

Amikor a fotóiról kérdezem azt mondja: „Arra törekszem, hogy a képen tükröződjön az emberek története és lénye. Ezért – mielőtt előkapnám a fényképezőgépem – mindig elbeszélgetek velük, hogy a lehető legjobban megismerjem őket. Sok magával ragadó, érdekes, vagy éppen szívbemarkolóan szomorú történetet hallottam már így. Ezeket a fontos beszélgetéseket viszont nem mindig sikerül úgy megvalósítani, ahogy szeretném, mert – ha az alanyom például egy idős ember – hét–nyolc évtizedet nem lehet, mondjuk, egy óra alatt teljesen megismerni, ekkor a saját képzelőerőmmel igyekszem pótolni a hiányzó részeket.”

Hozzátette, portréi jelentős része megtört embereket ábrázol, vagyis egy-egy fotója – jelképesen – traumák sokaságát is bemutatja, ő pedig arra törekszik, hogy „a szomorúságot is művészi szépséggel” érzékeltesse. 

„Megéri a sok munka, mert azt tapasztalom, egy kiállításon az emberek el szoktak időzni a képeim mellett, elgondolkodnak az üzenetén. Ennek nagyon örülök, mert a közösségi médiában csak felszínesen figyeljük a fotókat, gyorsan megy lájk, és már görgetünk is tovább.”

Ami pedig a jövőt illeti, hiányzik már neki, hogy újra próbára tegye magát a futóversenyeken

Ezért szeretne a mostaninál többet edzeni. Egyébként a sport világától az elmúlt években sem szakadt el. Magyarország egyik legkülönlegesebb futórendezvényének, a Foktő–Kalocsa–Uszód repülőtér-kifutópályáján évente megrendezett, különleges kísérőprogramokkal tarkított Éjszakai Reptérfutásnak a főszervezője és ötletgazdája – amelyen mindig szentjánosbogarak hada kíséri a sportolókat. Emellett pedig több alkalommal is szervezett már jótékonysági futásokat, és a húsvét környékén megrendezett Nyuszi futás; az őszi időszakot színesítő Tök jó futás; valamint a december eleji Mikulásfutás is az ő nevéhez fűződik Kalocsán.

A fotóművészi pályáját tekintve pedig szeretne még több tapasztalatot szerezni, és a díjaknak is örülne. 

„De nem ez a lényeg” – hangsúlyozza, hiszen emberi és művészi célja sokkal inkább az, hogy további emberi sorsokat ismerjen meg, amelyeket fényképei által „megmenthet” az utókor számára, és nagyközönség elé tárhat. Hiszen – ahogy ő fogalmaz – „amit ma lefotózok, holnap már emlék.”

Nádudvari Péter

Képek: Török Tibor

Nádudvari Péter