Hivatásomból fakadóan naponta ülök szemközt emberekkel. Fájdalommal, tragédiával, elakadással. Figyelek, empatizálok, visszajelzek, tartalmazok. Töltődik–töltődöm, elfárad–elfáradok. Jobban lesz: megküzd, vagy krízisbe szakad: elhárít. Elfogadom, feltétel nélkül. Hallgatok. Kérdezek. Tovább hallgatok.

Aztán eljön a pillanat, amikor nem hallgatok tovább.

Ez egy ilyen pillanat. Munkaidő utáni. Egyedül ülök egy pesti bisztró kertjében, előttem húsz perce kihűlt az ebéd. A barátnőm egy órája szaggatottan, elcsukló hangon mesél a telefonban. Könnyebb így talán, mintha ott lennék – ezt mondja. Pár hónapja járunk. Célzott már rá korábban, hogy „voltak események” a családjában.
Most – végre – mesél. Körben távolról zakatol a délutáni város. Ha a hallgatás fáj, milyen lehetett átélni?

Jó önismeretű, talpraesett, csupa szív, empatikus lány. Aktívan dolgozik magán, évek óta jár terápiába is. A közös út elején megállapodtunk: ha bármelyikünk nem érzi jól magát a kapcsolatban, vagy esetleg mással lenne inkább, leülünk, és nyíltan megbeszéljük, merre tovább. Ezzel együtt egyre gyakoribbak lettek a számomra furcsa, bizalmatlanságból eredő, viharos konfliktusok, fájdalmas veszekedések.

Most egyetlen emlékláncra fűződnek fel félig elfeledett, félig elfojtott élmények.

Lassan, szavanként, a telefonban, itt, az őszi teraszon értelmet és hátteret kap minden.

Korábban, még az egyetem alatt, abuzálta az egyik oktatója. Családos ember, érinthetetlen apakép és nagy tudású mentor, nemzetközi szaktekintély. Tisztelet, bizalom. Aztán a megkülönböztetett figyelem, a tanítványok közüli kiválasztottság boldog büszkesége. Később a ki nem mondható visszaélés lassú, fokozatosan kiszakadó felismerése. Majd szégyen, undor. Önmagától, a világtól. A férfiaktól. Az emberektől. A szakmától. Aztán menekülés: csak legyen minél több kilométer, országhatár, külföldi diploma és nyelvtudás közte és a fájdalmas emlék közt.
A rémálmok a bőrönddel együtt utaznak csendben, mindenhová.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Néha meg-megreccsen a telefon, ahogy a zsebkendő hozzáér a túloldalon. 

 

Fokozatosan bomlik ki az eltemetett családi dinamika. Határon túli, szórvány magyar származási közeg. Kis települések, sok hallgatás és erős összezárás. Ott, a szülőföldön „az ilyesmi természetes, sőt, mindennapos…” – mondja.
„De hát mi a mindennapos?” –
csak bámulom a telefont, ahogy fogynak a szavaim.

Ott, azt mondják, a család, a rokonság az egyetlen megtartó erő, ezért, külső szemmel úgy tűnik, bármit megtehetnek. A vér, a sorsközösség, a kollektíven hordozott, csontig metsző történelmi seb összetartásra kötelez. Bármi áron. És meg is fizetik a bármi árat. Nem megszállóknak, nem idegeneknek. Családon belül.

Mesél. Kiskorától fogva rendszeres volt az otthoni lagzikban, nagyszabású szülinapokon, hogy a nagycsalád különböző tagjai a ruhája alá nyúltak, a táncparketten felemelték a szoknyáját, fogdosták a mellét. Egy nagyobb rendezvényen az egyik rokon felkérte táncolni.

Direkt a zenekar elé vitte, majd tánc közben a derekán lévő kezével felhúzta a szoknyát a fenekéről, hogy a zenekarban játszó haverja lássa, milyen „jó portéka” van a családban. Ezt ő mondta így.

Recseg a telefon, ahogy fülhallgatóra váltok. Előttem elszórtan szemerkélő esőcseppek az üvegasztalon.

Van olyan távolabbi férfi családtagja, aki kiskora óta szinte minden találkozásukkor tapogatja, fogdossa mindenhol. A nemi szerveit is. Amikor ezt idővel elkezdte kikérni magának, az illető közölte, hogy mivel nő, és még nincs férje, az ő (mint idősebb férfi rokon) tulajdona, egész testével együtt. 

Ezt teljes nyugalommal, jelenthette ki ott, a család és a rokonok előtt, nem zavart senkit különösebben. Ezt a rokonát felnőtt kora óta is csupán kerülni igyekszik, „felpofozni például nem is merném, amikor hozzám nyúl… félek, hogy simán leütne”. A vér kötelez.

Ülök csendben. A düh égető hányingerré folyik össze a gyomromban. 

 

A szűk családból nem jut védelem. Félrenéznek, vagy még őt hibáztatják. Nem hisznek neki, esetleg azt mondják, „túlhisztizi a dolgokat”. A legtöbb ilyen helyzetbe pont a közvetlen hozzátartozók viszik bele, mondván, hogy a rokoni kapcsolatokat tartani kell, mert „sértődés lesz”. Kipróbálta, tényleg lesz. A végén még ő érzi magát rossz embernek, ha esetleg menekülne. A vér kötelez.

Azt meséli, egyáltalán nincs egyedül ebben a helyzetben. A legtöbb nőrokona, nőismerőse azon a tájon ilyen helyzeteknek van kitéve. Az változik csupán, mennyire detektálják problémának, vagy bagatellizálják magukban. A vér kötelez.

Lassan tér át a jelenbe, a saját érzéseire, mesél azokról is. Hallgatok. „Ne haragudj – hallatszik a telefonból szaggatottan –, nem is tudom, miért vagy ilyennel, mint én… egy ilyen sérült áruval.”
Így hivatkozik magára. Ezek miatt az fájdalmak miatt ő most „kevesebbet ér a piacon”. Azon a piacon, amelyiken a vér kötelez.

A szavak értelmetlen fájdalommal kopognak, mint a kora őszi, hűvös eső, a bisztró kertjében hagyott, kihűlt tányéron.

Tanulság nincs.
Ha lenne, nem ülnénk itt ennyien, fájdalmasan hallgatva, ennél a kora őszi asztalnál.
Ha lenne, annyi lenne, hogy közösen, újra és egy hangon megerősítsük: a vér, a család, az alárendelt helyzet nem kötelez semmire.
Semmire, ami sebet ejt, megaláz, bánt, vagy összetör.
És van segítség. Van empátia, van figyelem, és van védelem.
Van, ha jókor hallgatunk, és jókor nem hallgatunk tovább.
Van, ha adunk egymásnak.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Arman Zhenikeyev

WMN szerkesztőség