Te ismered azt, akivel gyereket vállalsz? – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

A szerelmi kapcsolat, és a kizárólag arra alapozott közös élet házzal, gyerekekkel a romantika irodalmából származó közmegegyezéses illúzió. Én is a részese vagyok, sőt a híve, tehát nem kell attól tartania a kedves olvasónak, hogy ez a fejezet egy mások által, előre, hideg fejjel megtervezett gazdasági együttműködéssé silányítja két ember szívének, lelkének és akaratának összefonódását. Én sem akarok bölcsőben lerendezett, „föld a földdel, vagyon a vagyonnal” típusú házasságokat, vagy hívjuk bárminek is két ember közös életét. Hiszek az egyenrangú felek szabad szerelmében – még az első látásra létrejöttben is –, a megmagyarázhatatlan, olykor illogikus vonzalomban. Ettől függetlenül azonban minden kapcsolatban eljön az a pillanat, amikor – szerintem – érdemes leülni a másikkal, és megkérdezni tőle néhány fontos dolgot. Melyik ez a pillanat? A legnagyobb hős című, zseniális Honeybeast-dal első versszaka pontosan megjelöli: 

„A jó híremen nem eshet csorba,
Beállok én is a tornasorba.
Hiszem, hogy két paralel történet
A végtelenben összeérhet.”

Ez az a pillanat, amikor a dolog komolyra fordul. Amikor nemcsak (helyben) jársz valakivel, hanem menni is akarsz vele valahová. A végtelenbe. Amikor a cél nem néhány közös élmény a jelenben önmagatokért, hanem egy rajtatok túlmutató, távolabbi ügy: a közös otthon és a gyerekek. Ha nem akarod az egyiket vagy a másikat, semmi gond. Ezerszer leírtam már, hogy az ember egyedül, saját ingatlan és gyerek nélkül is élhet teljes, boldog, hasznos életet. De ha mégis arra jutsz, hogy most már jó lenne megállapodni valaki mellett, és esélyt adni új életek megszületésére, akkor az egész hirtelen elviselhetetlenül közhelyessé és kiábrándítóan hétköznapivá válik. Projekt lesz belőle. Ilyenkor a szerelem parazsa egymásra toluló kérdések hideg vizétől kezd füstölögni. Ezt sokan nagyon nehezen viselik, mert az egész életüket egy Walther von der Vogelweide-versben szeretnék eltölteni, ezért elhessegetik a sötét felhőket, még akkor is, ha ott legbelül, mélyen mocorog bennük a kétely, mint a Honeybeast szövegírójában: 

„Álmaimban nem ezt vártam,
De felébredtem és megtaláltam.
Szabad egy hely, és leparkolnék,
Veled az időben eltévednék.”

Hitelbe ugrunk bele a közös életbe („Kész vagyok teljesen a kis klambókra / Jöhet a millió hős berepülő pilóta”), pedig fogalmunk sincs róla, hogy kik vagyunk, és ki a másik. A felocsúdás pedig drámai:

„És nem tudtam überelni anyádat,
S te nem mosod magad után a kádat
Van nagy lakás és nagy autó,
Közel már az utolsó szó.”

Nem lehetne, hogy máshogyan érjen véget a dalunk? Ne azzal a szűkölő félelemmel, hogy „Hova is rejtsem el a szívem tőled / Nehogy a végén majd összetörjed?”. Szerintem lehetne. Egy próbát legalábbis megér.

Érdemes leülni a másikkal, és beszélgetni vele.

Nem a turbórandis élményeket hajszolni, amikor nem önmagunk vagyunk, és hiperrealista portréfotó helyett impresszionista festményt vetítünk a másiknak magunkról, hanem éppen ellenkezőleg: semmit sem csinálni, és közben beszélgetni. Fontos dolgokról, őszintén. Elfogadni, hogy a másik esetleg más, és a végén középen találkozni.

Könnyűnek hangzik, de a világ legnehezebb feladata.

Tíz éve, amikor megismerkedtünk Zsuzsival, egy teaházban találkoztunk, és a kis asztalkára mindketten kiterítettük a lapjainkat. A magunk területén kifejezetten sikeres emberekként már régen túl voltunk azon, hogy el akarjunk kápráztatni egy randipartnert. Helyette arról beszélgettünk, hogy mi minden nyomorított meg bennünket a kései harmincas éveinkre. Nem így terveztük – egyszerűen kiszakadtak belőlünk a mondatok.

Felszabadító érzés volt nem megjátszani magunkat, és átugrani a kötelező köröket. Azonnal összekapcsolódtunk, és utána egyetlen napot sem akartunk külön tölteni. Nem volt kérdés, hogy életünk végéig együtt maradunk, és családot fogunk alapítani, de tudtuk, hogy sekély tóba nem szabad fejest ugrani.

Végigjártuk a kapcsolati grádicsokat: közös programok, hazai és külföldi utazások, egymás múltjának, munkájának, családjának, barátainak és háklijainak megismerése, kétlaki élet, összeköltözés – és csak öt év múlva, a negyvenes éveink elején gyerekek. Pedig már 2011-ben is úgy éreztük, hogy el vagyunk késve. Mégis muszáj volt megadni a módját, mert a szerelem elvakítja az embert, mi viszont tisztán szerettük volna látni magunkat és a másikat. Nemcsak azt, ami összeköt bennünket, hanem azt is, ami szétválaszt. Mert ilyenből is van bőven.

Nagyon különbözünk, de éppen azért tudunk együtt lenni, és az élet leghatalmasabb vállalását, a gyereknevelést a maga rettenetes összetettségében teljesíteni, mert nem pusztán elfogadjuk a másik hibáit, hanem megtanultuk szeretni, olykor humorral kezelni őket. Nem akarjuk megváltoztatni a másikat, és ez mindkettőnket teljesen megváltoztatott.

Fájó következmény, hogy erről a család, a barátok – tisztelet a kivételnek – jókora késéssel értesülnek, és sokszor még mindig azt hiszik, hogy ugyanazok vagyunk, akik voltunk – a kőkemény, racionalista, gyakorlatias, konzervatív liberális, vallásos élsportoló és az érzékeny, álmodozó, liberális konzervatív, csetlő-botló, művészlelkű munkaalkoholista –, de sebaj. Mi azért szorgalmasan csiszolgatjuk a gyémántunkat, és belenyugodtunk, hogy sokan csak egy széndarabot látnak.

„Aki megelégszik: gazdag” – írta Lao-ce, és az öreg mesternek ebben is igaza volt.

A gyémántcsiszolás, persze, kőkemény munka. Nekünk az segít elvégezni, hogy a szerelem lángját nem hagyjuk kihunyni, de újra és újra megkérdezzük egymást, hogy a másik valóban melegedik-e még mellette. És ennek során bizony elhangzik néhány prózai kérdés, amikre egyetlen sor sem rímel a költők verseiben, de a válaszok ettől még igenis nagyon fontosak. Szó sincs vallatásról, kérdőívezésről, állásinterjúról! Én most élethosszig tartó beszélgetésekről beszélek. 

Szerintem például otthonteremtés és gyerekvállalás előtt érdemes megkérdezni a másikat, hogy milyen a viszonya a pénzhez. Azért dolgozik, hogy élhessen, vagy azért él, hogy dolgozhasson? Vannak megtakarításai és adósságai? Szeretne saját lakást? Félretesz a nyugdíjas éveire? Igen, tudom, ezek nagyon illúzióromboló kérdések, de ha megnézed, hogy később hány kapcsolat robban szét emiatt – az ártatlan gyerekeket csonka családba kényszerítve –, akkor talán te is hasznosnak találod idejében megkapni a válaszokat.

Ki gondolná, de azt is érdemes tisztázni, hogy a másik akar-e gyereket. Mert ha te igen, ő pedig nem (szíve joga!), akkor csak azért, mert be akar állni „a tornasorba”, ne hozzon ilyen áldozatot.

De ha már itt tartunk, szerintem azt is üdvös előre rendezni, hogy mi történik, ha nem lehet gyerekünk. A lombikprogramot megpróbáljuk? Az örökbefogadás játszik? Hopsz, kicsim, most jut eszembe, nekem már van egy gyerekem az előző kapcsolatomból, és neked is, beszéljük át azt is, hogy azokkal mi lesz. Meg hogy apás szülés vagy sem, és ha császármetszésem lesz, akkor se térsz-e ki a hitedből.

Milyen lesz a közös életünk? Hogyan osztjuk fel a házimunkát? Te mit láttál otthon? Milyen mintákat hozol? Szerinted mi a férfi, az apa dolga, és mi a nőé, az anyáé? És most ne a leckét mondd fel, amit a WMN-en olvastál, teszem azt, a Büfik és bukások írójától!

A pelenkázás, az etetés, a fürdetés, az öltöztetés, a játszóterezés, a meseolvasás, a főzés, a mosogatás, a mosás, a vasalás, a takarítás, a pénzügyek intézése, a házi feladat kijavítása, az iskolatáska becsomagolása, a szülői értekezlet, az szerinted csak a nő dolga? Igényled, hogy nagyon megdicsérjenek, amikor szökőévente egyszer kérvény nélkül hajlandó vagy levinni a szemetet? Nem igénylem, de ha már itt tartunk, szerinted a férfi dolga csak az, hogy dögöljön bele a pénzkeresésbe? Oda fogsz engedni a gyerek vagy a tűzhely mellé? Hagyod majd, hogy közben férfi legyek? Engeded majd, hogy hibázzam? Vagy leszúrsz, kinevetsz?

Nálatok milyenek voltak a családi étkezések? Egyáltalán: voltak? Vagy a tévé előtt kajáltatok?

Látványosan fogod utálni, ha az én családomban legalább félévente egyszer ötvenketten összeülünk és hatalmas lakomát csapunk, a nagybácsim pedig seggrészegen jópofának tartott zsidóvicceket fog mesélni? Az ünnepek és a nyaralások szépek voltak, vagy mindenki összeveszett mindenkivel? A betegség, a halál traumáját hogyan kezeltétek a családban? 

Introvertált vagy extrovertált vagy? A kettő között. Sírást hogy viseled? Sírva. Ha konfliktus van, beleállsz, vagy az a típus vagy, aki megkukul, elfojt, és elmegy sétálni? Járok egyet, és utána válaszolok. Lefekszel haraggal? Fel is kelek vele. Eszel húst? Nem. Én ehetek baszogatás nélkül? Igen. És a gyerekek? Persze. Lehet kutyánk? Gyerek mellé kell. Allergiás vagyok a szőrre, édesem. És még mire? A kérdésekre. Jó, de egy karnist fel tudsz fúrni? Fel, de bénán. Az óvodai nyelvtanulásról mi a véleményed? Nothing. A gyerekünk majd mindenképpen szerezzen diplomát, akkor is, ha tufa hülye? Az én gyerekem nem lesz tufa hülye. Muszáj neki majd sportolni, hangszeren játszani? Jó lenne. Tudsz főzni? Amennyire te, annyira igen. Mi az, ami egyáltalán nem tud érdekelni? A piros és a nem piros, de színes ruha közötti mosástechnikai különbség.

Telefonod PIN-kódját tudhatom? Nincs az az isten. Lesz közös bankszámlánk? Közös is. Férfi vagyok, de nem vezetek autót. El tudod ezt fogadni, vagy előbb-utóbb megalázol miatta magam és mások előtt? Megpróbálom. Nő vagyok, de nem szeretem a babusgatást. El tudod ezt fogadni, vagy panaszkodsz majd rám, hogy emanicpunci vagyok? Megpróbálom.

Akarlak téged, de a házasságot nem, ez baj? Nem, de apámnak az lesz. Vannak kielégítetlen szexuális vágyaid? Nem egy, nem kettő, de mind törvényes.

Várj, kicsit előre szaladtam: amúgy hol akarsz élni? Magyarországon? Ebben a városban, ahol most vagyunk? Mert nagyon kínos, amikor a gyerek féléves, és te közlöd, hogy igazából gyerekkorod óta azt tervezed, hogy Új-Zélandon fogsz lakni, most pedig jött egy remek lehetőség erre. Mert a párodat ide köti minden, például a betegeskedő apja vagy anyja, akit előbb-utóbb gondoznia kell. Akiket oda akar majd venni a közös otthonotokba, mert nem dugja be egy szociális intézménybe.

Apropó, szülők! „Nézd meg az anyját, vedd a lányát” – ez nem hülyeség ám. A pároddal együtt anyóst, apóst, nagymamát és nagypapát is „vásárolsz”. Milyen a viszonyotok most velük? Szerintetek hogyan fog ez megváltozni, amikor megszületnek a régóta várt kisunokák? Te is azt szeretnéd, hogy az anyukád vagy a párod anyukája mindennap, kopogtatás nélkül feljöjjön hozzátok, főzzön, mosson rátok, pesztrálja a kölköket olyan nevelési elvek és gyakorlatok szerint, amilyenek alapján az ő korosztálya szokta, vagy már a gondolatától is kiver a víz? Fizetett bébiszitter? Jöhet vagy soha, mert lelkifurdalásod lenne?

Jut eszembe: drágám, a te családodban ki (volt) az erőszakos, az alkoholista, a drogos, az öngyilkos, a rasszista, az antiszemita, a homofób, az állatkínzó, netán a pedofil? Az én listám itt van.

Amúgy, ha már itt tartunk: egyáltalán demokrata vagy? És te? Isten nevét és a „faszát” szót gyakran fogod használni egy mondatban akkor is, ha tudod, hogy én minden este imádkozom, mások mellett érted is? A gyerekeket meg fogjuk keresztelni? Mikor, milyen vallás szerint? Ja, tényleg, nálatok mi a szokás: veritek a gyerekeket? Ezt is jó lenne tudni, mielőtt nekünk is lesz egy, és nyilván elviselhetetlen dolgokat fog művelni. Szóval: Makarenko- vagy Vekerdy-arcképes falvédő volt a konyhátokban?

Piálással, dohányzással, kurvázással, nőveréssel hogy állsz? Kevés szexet, kevés alvást, elhízást hogy bírod? Az túlzott elvárás, hogy mindennap lefürödve feküdj mellém? Nem. Pisilsz ülve? Kizárt. Akkor kipucolod magad után a vécét? Ki. A heti három kártyaparti a haverokkal, az biztos nem maradhat el? És neked a hitelkártyás impulzusvásárlási pánikrohamok, szívem? Tényleg, amiket naponta hatszor szedsz, azok milyen gyógyszerek, és milyen defekt van mögöttük?

Amúgy most egy évben négyszer megyünk külföldre, szerinted erről le tudunk mondani? Amikor meccs van a tévében, akkor kuss lesz a nevünk? Igen, tudom, a munkahelyeden te vagy az ászok ásza, és imádod a hivatásod, de azért a család lesz az első, vagy még most fogadjam el, hogy mi csak a második, harmadik helyen következünk a fontossági sorrendben? Megszoknom vagy megszöknöm kell? Vagy felmondasz a kedvünkért, és elmész egy unalmasabb, de családbarát munkahelyre?

Ó, majdnem kihagytam: nőként dolgozhatok és kereshetek többet, mint te, vagy attól összemegy a tököd? Nem megy össze, de a gyerek focizni fog, az kurvais… akarom mondani, ahhoz ragaszkodom. 

Oké, akkor ezzel megvagyunk, de még annyit, hogy szerinted te ilyen érzelmileg megközelíthető, ölelkezős, puszilgatós apuka leszel, vagy egy kőszikla, aki csak akkor büszke a fiára, ha az három láncfűrésszel zsonglőrködik egykerekű biciklizés közben? Figyelj, természetesen én is a kötődő nevelésben hiszek, de akkor te se csinálj belőle egy mama kedvencét, és ne helikopterezz felette egész nap, hanem engedd el néha a szoknyád mellől, még ha az a szoknya – nagyon helyesen – már nadrág is. 

Deal?

Deal.

Nagyon szeretlek.

Én is.

De az ide kevés lesz, szívem.

Tudom.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/StefaNikolic