–

A kisfiam kiborította a pötyit a földre. Hogy véletlenül-e vagy direkt, azt nem tudom. Aztán történt valami más, ami felkeltette a figyelmét. Most például apa beindította fűnyírót, ezért inkább azt nézte. Ki gondol ilyenkor már a földön hagyott pötyire, nem igaz? Pláne, ha közben előkerült egy fúró is…

Ez egy nagyon tipikus helyzet

Amikor az egy négyzetméterre jutó játékok száma eléri a kritikus mennyiséget, és apa hirtelen ráförmed, hogy: csak akkor vesszük elő a következő játékot, amikor az előzőt már eltettük! Az más kérdés, hogy „a kritikus pontig" rendszerint nagyvonalúan és következetlenül elsiklunk e szabály fölött...

– Kisfiam! – hallom, amint púposodik már az „am" a végén. – Gyere, és szedd fel a pötyit a földről!
– De apaaa! – nyúlik a párja. – Én most fúúúroook!
– Értem, de a földön hagytad a pötyit, előbb azt kellett volna eltenni. Légy szíves, gyere most!
– De apaaa!
– Gyerünk! Ne magyarázz, utána visszamehetsz fúrni. Na, gyere, gyere csak! Te fogod fölszedni, nem anya hajolgat helyetted!

Most én vagyok a kívülálló fél, a fültanú a másik szobában, aki előtt tisztán látszik, hol csúszik el a kommunikáció kettejük között. Mennyivel jobban érthető a helyzet dinamikája így, mint amikor magam állok az egó takarásában!

– Lehetne másképp is, tudod – próbálok segíteni apának, amikor belép a szobába valamiért. 

Jelzi, hogy hallotta, de nem szól semmit.

– Gyere, segítek! Kezdjük el együtt, vedd a markodba így! – hallom, amint vált a hangja, ahogy visszaguggol hozzá, és hálás vagyok érte.

Zúdul a pötyi a dobozba. Csak azok a pattogtatós jólvanok, meg úgyvanok keltenek bennem rosszérzést...

Pakolok a szobában, beágyazok, ruhát hajtogatok, porszívózni kezdek, miközben gondolatban gyerekké válok:

Ások, nyúlik a föld, vizes, milyen jól belemegy a fúróm, fura szaga van. Apa szól – fölnézek, el a szép földemtől. Ja, a pötyi! Elfelejtettem, én nem is akartam... ne sürgess... miért nem mondhatom?!

Én vagyok a gyerek...

...aki éppen a MOSTban létezett, egy perccel sem korábban vagy később. Akiben óhatatlanul is az ellenállást szólították meg az ítélkezés hangján.

Mert az ellenállás mögött az önvédelem lényegében két, egyszerű üzenetet képes dekódolni: szeretettel fordul felém, vagy nem? Ez mélyen a szavak, a gesztusok mögött munkál.

Hiába választja hát apa az egyik legkedvesebb szót, hogy „kisfiam", ha arra az egy pillanatra (!) elfogy mögüle a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, mert szemrehányás van benne. Ez a plusz érzelmi töltet pedig minden jószándékot elkaszál.

Mert mi az, hogy nem tette el?! Mi az, hogy még visszamagyaráz nekem a gyerek? Csinálja meg egyből, amit mondtam! Szépen kértem, nem? Lódul meg a felnőttben a régi lemez,

mintha a saját anyja vagy apja hangján szólalna meg. És pont ott karcos, ahol őt is karcolták.

Az apa monológja

Küzdök a mintákkal, amire a nagyanyja a mai napig ráerősítene. Sok mindent újra tudok gondolni már, mert felnőttem, de akkor is bennem vannak. Tényleg nem tudom, mi lesz ennek a fajta gyereknevelésnek a vége! Sokszor nem találom a megfelelő eszközt, hát azzal nevelem, amit éppen elérek – magamban. Próbálkozom. Mert azt elismerem, hogy pazar érzés, amikor megerősödve jövünk ki egy konfliktusból – mi együtt, én és a fiam.

A pötyi visszapakolásából végül is bünti lett. Nem nagy bünti – hol van ehhez képest a sarokba állítás, a fenekelés, a figyelemmegvonás? Ráadásul apa is segített elkezdeni. De akkor is bünti, hiszen mi jó van abban, ha az embert azzal zavarják, hogy már megint rosszul csinált valamit?! Mivel tehetünk többet érte: ha mindig a jó oldalát domborítjuk ki egy helyzetnek, és ő ebbe a szemléletbe nő bele? Vagy ha időnként belenyomkodjuk az orrát a „muszájokba"?

A gyereknek még nincsenek szavai arra, amit az apja éreztetni akart vele. A gyerek még nem gondolkodik olyan fürgén és összetetten, mint mi. De annál inkább érez! És a reakciója is egy nagy érzésből fakad: létezem!

Hányszor törtem rá az indulatommal! Csak mert azt feltételeztem róla, hogy valamit szánt-szándékkal csinált, vagy éppen nem csinált. Hogy már tudnia kellene! Fel tudom idézni azt a fél pillanatot, ami elárulja, hogy teljesen vétlen, azt se tudja, mit beszélek, miért vonom felelősségre éppen, amikor ő csak létezik. Ő csak leejtette és továbbment.

Ő csak elfelejtette. Ő csak három és fél éve él itt velünk. Ő csak figyel minket, és egyre inkább önmagát is. Ő a tanításra nyit, de minden mást elutasít. Mert a pillanat másik felében már eszmél, és úgy válaszol, ahogy megszólítottuk. Visszacsattan, ha csattantunk.

Ó, hogy ezt neki már nem ér, nem szabad? – megtaníthatjuk rá, persze. Vagy előbb inkább magunknak, hogy a saját hangunkon szóljunk hozzá...

Az anya monológja

„Jó, hogy lehet pötyizni. A múltkor sokáig rakosgattátok apával, emlékszel? Milyen formát is? Elefántot? Ja, meg házat! Tényleg! Ahhoz sok pötyi kell. Tedd vissza mindig a dobozba, hogy legközelebb is meglegyen! Majdnem belerúgtam... még jó, hogy nem gurultak be a borostyán alá, mert onnan már ki sem tudnánk szedni."

Ezt mondtam volna, de tudom, hogy hosszú az út a volna és az így történt között...

Ez történt

Felszedi a pötyik nagyját, apa is visszamegy füvet vágni.

– Anya! Gyere, segíts! A kicsiket nem tudom felszedni.
– Jó, mindjárt jövök, csak még befejezem a porszívózást.
– Most gyere!

Most... elvégre apa is ezt mondta.

– Jó, felszedem. Te meg addig fejezd be a porszívózást, jó?
– Jó! – derült fel.

Szerepet cseréltünk. Néha nem árt a gyerekeink szemével nézni a világot!

Fekete Imola

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Jordan Whitt