Szentesi Éva: Mi köt össze?

–

A léböjtöm második napja van, és ez a kúra arra is jó, hogy kicsit szorosabbra fűzzem a viszonyt önmagammal. Az ilyen alkalmakkor beljebb kerülök magamba, vizsgálódom, figyelem a testem reakcióit, és az önfegyelemben újabb válaszok után kutatok, elsősorban arra, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt. (Amennyi válaszom volt már az elmúlt évek alatt, Dunát lehetne velük rekeszteni, de azt is hiszem: a fejlődésnek sosincs vége, az ember soha nem hagyhatja abba a válaszok keresését.)

És én most is keresek: vajon mi köt össze? Mi köt össze két embert? Mi az élet rendje, menete? Egyáltalán van neki olyan? Vagy mindenki a maga módján találja meg a boldogságot (ha egyáltalán megtalálja)?

Szép képeket nézegetek esküvőről, babavárásról.

Határtalan boldogságot látok az arcokon, gyönyörű menyasszonyi ruhák, csillogó, sima arcok, egymásba olvadó párok, az örömben tobzódó ígéret: ez az élet rendje, ennek így kell lennie. 

Mert mit szajkóznak rendületlenül? Hogy úgy kell lennie, hogy megtaláljuk a szerelmünket, akivel aztán összeházasodunk, és gyereket vállalunk. Ezt üzenik a képek. Ezt szajkózza az élet. A tündérmesét ígérik, és sok olyan párt ismerek, akik ezt tényleg gyakorolják is. Persze nem minden fér rá ezekre a képekre. A képeslapok a legjobbat mutatják, nem fér rá a nézeteltérés, a nehézségek, nincs rajta a mindennapok sűrűsége. Persze nem is az a feladatuk, hogy ezeket megmutassák. Az embereknek szükségük van a tündérmesékre ahhoz, hogy higgyenek. És nekem is szükségem van rá, de arra is szükségem volt, hogy elveszítsem a hitem benne (erről majd később).

Az egyik könyves rendezvény végén, dedikáláskor odajött hozzám egy nő, aki elmondta, hogy csak most bukkant rám, és szimpatikus vagyok neki (mily meglepő), és olvasni fog tőlem sokat. Azt is elmondta, hogy egyébként szülész-nőgyógyász, aztán a kezembe nyomott egy névjegykártyát, hogy ha úgy adódna, hogy babázni szeretnék, akkor keressem. Nyeltem egyet. Nem esett rosszul, hiszen nem tudhatta, nem ismerte a sztorimat. Én meg nem mondtam neki, hogy babázni sajnos nem fogok – nem akartam letörni a lelkesedését, kellemetlen helyzetbe hozni meg pláne nem szerettem volna. 

Most, hogy boldog vagyok valaki mellett, bárhová megyek, szembejön a kérdés: „És össze fogtok házasodni?”, „És örökbe fogadni akartok-e?”, „Tudod, lehet úgy is gyereked, hogy nem te szülöd meg, mert úgy is lehetsz anyuka”.

Igen, tudom. Így esküdött össze a világ, hogy ezt hajtogassa. Tolják a szép képeket „az élet legcsodálatosabb dolgáról”, amit soha nem fogok megtapasztalni. Még akkor sem, ha tudom, „A gyerek a legnagyobb szerelem”, ami egy életre összeköt azzal, akivel elhitted, hogy örökké tart. De sajnos van csúnya befejezés is.

Most ez a kérdés foglalkoztat a leginkább: mi köt össze két embert? Lehet-e hasonlóan erős a kötelék, ha nem manifesztálódik gyerekben? Lesz-e olyan nagy a boldogság, ha soha nem tapasztaljuk meg, milyen együtt gyereket vállalni? Van-e a boldogságnak ugyanolyan intenzitása, ha nem történik meg a közös felelősségvállalás, amikor egy szerelmespárnak gyermeke lesz? Vagy a boldogságnak enélkül nincs értelme? 

Boldog ember vagyok, mert olyan társat találtam, akivel csodálatosan működünk együtt. De ez az út nem volt egyszerű, és nem úgy adatott meg, ahogyan elképzeltem. Sőt, el is kellett vesztenem benne a hitemet, le kellett mondanom róla teljesen, amikor egyszer csak mégis betoppant. Amíg ez nem következett be, addig nem éreztem a gyerekkérdést fontosnak. Sőt, eszembe se jutott. Már csak azért sem, mert huszonnyolc évesen döntött ebben helyettem más: egy ocsortány betegség. Én pedig örültem neki, hogy ezek után még élek, el voltam foglalva azzal, hogy gyógyult legyek, közben pedig foglalkoztatott az is, hogy minél többet érjek el, minél többet dolgozhassak, és messzebbre juthassak, mint amit valaha elképzeltem.

Hogy mire nem gondoltam közben? Arra, hogy valaha is boldog legyek valaki más oldalán, mert a társtalálást hittem a legnehezebb feladatnak az életben, pláne azokkal a kondíciókkal, amik nekem adottak. (Sosem felejtem el, egyszer egy nő azt kommentelte, hogy „Mit hisz ez a Szentesi? Várja a herceget fehér lovon, közben kiterítette mindenét, gyereke se lehet, borzalmas a teste, nyomorult a lelke. Mégis mit hisz, kinek kell majd így?”. Hm, rohadtul fájt akkor, de már nem fáj, mert közben kiderült, az ilyen emberek csak a saját nézőpontjukból látják a nagy büdös semmit. Azóta sem jöttem rá, mi vezérelte, hogy ezt írja.)

A múltkor néztem a páromat a tükörben, és az jutott eszembe, mennyire jó lenne, ha egyszer vele lehetne ilyesmit tervezgetni. Tudom, hogy ez nem csak ennyi, hogy kigondolod és megcsinálod, mert ahogy a szleng is mondja: a gyerek olyan, mint az arctetoválás, kurvára kell akarnod. Én idáig nem akartam kurvára, és most sem akarom annyira, hogy ennek érdekében megtegyek mindent, de vajon hova tart a boldogság, ha ez a mi életünkből kimarad? Leszünk-e mi annyira boldogok, vagy lehet, hogy még boldogabbak, ha nem tapasztaljuk meg ezt közösen? (Ne iparkodjatok a válasszal annyira, tudom, mit fogtok írni.)

Pedig milyen egyszerű lenne tényleg hinni azoknak a szép képeslapoknak, akkor sokkal könnyebben el tudnám dönteni ezt a kérdést.

Addig viszont sütjük együtt vasárnap reggel a palacsintát, és arra gondolok, hogy mi most akkor így vagyunk boldogok, nekünk ez máshogyan adatik meg, és ezért az égvilágon senkire nem lehet haragudni, és nem lehet irigyelni senkit azért, mert neki úgy jött össze, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. 

Őszintén érdekel, hogy a ti életetekben ezekre a kérdésekre milyen válaszok születtek, akár vállaltatok gyereket, akár nem. Hozzászólásaitokat várom a Facebookon!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Ronnie Kaufman