„Tudod, hány ilyen ötletet hallgattam végig? Egyből se lett semmi!” – Hétéves a WMN

–

Hét év nagy idő, mondják.
Hét év az nagy. Kevés dolog tartott hét évig az életemben. Az általános iskolán kívül hirtelen nem is tudok nagyon mit ide sorolni.
A hét év vízválasztó, hét év alatt kicserélődik az összes sejtünk, ezt is mondják. Például a párkapcsolatokban. A hetedik év teszi próbára igazán a párokat. De mi ezzel a nappal bezárólag túl vagyunk ezen is.

Hét évet eltölteni egy munkahelyen szép dolog. Velem és a WMN-nel pedig már minden megtörtént, úgyhogy ez a hétéves forduló semmilyen komolyabb megpróbáltatást nem hozhat, amin ne lennénk képesek túllendülni. 

Kezdhetem akár a megismerkedésünk történetével, ahogy azt pároktól is kérdezik, ha hosszú ideje együtt vannak… és akkor elmesélem, hogy amikor először találkoztam a WMN ötletével, akkor egy bárban ültem egy akkoriban irtó menőnek számító divatbloggerrel, és odaugrott Kriszta, hogy beszélni akar velem. Ott hallottam először a WMN ötletéről, két long drink között, miközben elmesélte, hogy ő ezt a magazint biztosan megcsinálja, és számít rám benne. Sosem felejtem el, hogy amikor elment, az akkor iszonyatosan menőnek számító divatblogger csak annyit mondott:

„Tudod, hány ilyen ötletet hallgattam végig? Egyikből se lett semmi.”

Nem lett igaza, ezt ti is láthatjátok, mert hét év után is itt mesélem el mindezt, ezen a felületen. Ezen a felületen, ami olyan nagyra nőtt, hogy azt mi se gondoltuk volna az elején. Én meg persze hogy nem hittem az akkor menő bloggernek, hanem egyből igent mondtam DTK-nak, mert az első perctől fogva végtelen bizalmam volt iránta.

A legelső cikkemet még élet és halál között írtam: az indulásunk előtt két hónappal jött vissza a rákom, és az sem volt biztos, hogy túlélem.

Ez DTK-t nem igazán zavarta, mondta, hogy kezdjek dolgozni, jót fog tenni, és gyógyuljak meg gyorsan, ő tudja, hogy sikerülni fog. A sztorit ismeritek, hiszen ez a felület adott otthont a több éven keresztül tartó rákedukációs cikksorozatomnak, ahogy az elmúlt három hónapban a kórházi naplóimnak is. (Soha nem felejtem el, hogy az előző magazinnál, amelynek a főszerkesztője voltam, a vezetőség jelezte, hogy nem kéne már a rákról írnom, mert az nem olyan fancy. A WMN-nek azt is köszönhetem, hogy helyet adott ennek a témának, és segített annyi emberhez eljuttatni a történetem. Ez Kriszta nélkül nem nőtt volna ekkorára, talán könyvem se lenne, vagy csak sokkal később, esetleg más formában született volna meg.)

Mert bizony rengeteget tanultam itt. Ami nem volt mindig egyszerű. Sokszor voltam bizonytalan, egyszerűen nem éreztem magam elég jónak, de szívni akartam magamba a tudást a sokkal képzettebb kollégáktól, akiktől a mai napig rengeteget tanulok, mert van mit, mert ilyen csapatot raktak/raktunk össze közösen. 

Ráadásul nemcsak szakmailag tanulok tőlük, hanem emberileg is: érzékenységről, humánumról, elfogadásról… nem ilyen ember voltam hét éve, mint amilyen most vagyok. E nélkül a tudás nélkül, amit itt magamba szívtam, ma sokkal kevesebb lennék. 

Pedig volt, hogy majdnem szakítottunk. Hiszen gyerekből felnőtt is lettem az évek alatt. Fájdalmas folyamat ez is. Volt, hogy menni akartam, azt hittem, vége ennek a kapcsolatnak. Időközben rengetegszer fordult meg velem a világ, megtapasztaltam, milyen felnőttként élni, és ehhez ennek a helynek vaskosan köze van.

Meggyűrtük egymást, de mint egy jó házasságban, ahol a felek sokszor nem tudnak megfelelően kommunikálni, úgy mi is megvívtuk a magunk harcát, és amiért kitartott ez a kapcsolat, hogy közben sosem felejtettük el, mennyire szeretjük egymást. Mert ez a tartós kapcsolatok ismérve: a szeretetnek meg kell maradnia, ha már az sincs, megette a fene az egészet. 

Sokszor hangoztatjuk, és talán ti, olvasók sokszor azt hiszitek, ezek üres szavak, vagy csak a brandépítés része, amikor elmondjuk:

a WMN nem csak egy munkahely.

De a WMN tényleg nem csak egy munkahely. Legalábbis nekem nem csak az. Egy második család, ahol számíthatok egy-két vállra, amin kisírhatom magam, egy jó nagy tyúkól az összes szerethetőségével és bosszantó dolgával együtt, sőt még olyan részek is vannak benne, amiket utálok, és azt se szégyellem kimondani. Bele tudjuk egymás arcába mondani, ami fáj, ami zavar, és azt is, ha tetszik valami. Túléltünk együtt tragédiákat, szakításokat, válásokat, rákot, gyerekkel/kutyával bajt, és amennyire ezekben ott voltunk a másiknak, úgy vagyunk ott akkor is, amikor tapsolni kell. Pláne akkor vagyunk együtt, ha frankón össze kell zárni, és csukott szemmel zuhanunk, mint amikor ránk töri az ajtót egy világjárvány. 

Szóval hét év nagy idő. Nekem legalábbis egész biztosan kicserélődött az összes sejtem. De igazából kicsi is. Mert az előbb becsuktam a szemem, most meg kinyitottam, és már itt is vagyunk, hét évvel később, alig telt el idő.

A következő szempillantás tartson sokkal tovább. De tudom, hogy a jövendő hét év is ugyanilyen gyorsan telik majd el. Jó társaságban, ugye…

Úgyhogy boldog születésnapot nekünk!

Köszönjük, nektek, olvasók, hogy itt vagytok velünk!

Szentesi Éva

Képek: WMN