Társasjátékok egyszerű alapötlettel és zseniális csavarral
Tudjuk, megvan a varázsuk az összetett szabályrendszerű, komplikált, esetleg nehezen tanulható, de utána annál élvezetesebb társasoknak, mint a Fesztáv, a Mars Terraformálása vagy a Tzolkin. Ebben a cikkben azonban szerzőnk olyan játékokat mutat be, amelyek valójában rendkívül egyszerű alapötlettel és egy briliáns csavarral lopják be magukat a résztvevők szívébe és agytekervényeibe. H. Fekete Bernadett írása.
–
Csak rakd sorrendben egymásra a lapokat…
Az egyik legnagyobb személyes kedvencem a Hanabi nevű kooperatív kártyajáték. A „kooperatív” szó ne tévesszen meg senkit –
átlagos, vagy annál magasabb küzdőszellemmel megáldott játékosok között a visszafojtott feszültség robbanásközeli helyzetet eredményezhet…
A játék története szerint tűzijátékot próbálunk szervezni. Szép, színes, ötfázisos tűzijátékot, a nézők megelégedésére. A valóságban ez a cél annyit jelent, hogy öt különböző színű-mintájú kártyát szeretnénk sorrendben, egytől ötig egymás tetejére pakolni, hibázás nélkül. A játékosok adhatnak egymásnak információt, igaz, korlátozottan, mint ahogy természetesen kártya sem áll rendelkezésre végtelen mennyiségben – ha valaki eldobta az egyetlen fehér ötöst, akkor azt a sort értelemszerűen már nem tudják befejezni.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
No de mi a nehézség egy kártyajátékban, amelyben mindenki ugyanazt a célt szeretné elérni, segítik egymást a résztvevők, és (az ötös értékű kártyákat kivéve) minden színből, minden számból több is van…? Nos, csupán annyi, hogy
a kártyákat a játékosok minden létező szabállyal, minden korábbi beidegződéssel ellentétben, fordítva tartják a kezükben. Igen: úgy kell döntéseket hoznunk a saját lapjainkról, hogy nem látjuk őket.
A társunk megmondhatja (ha van még „zseton”…), hogy „ezek a lapjaid kékek”, vagy elárulhatja, hogy „ezek hármasok”, de ez már két külön információ, két külön kör. Az tippel jól, aki úgy gondolja: nincs annyi „zseton”, hogy minden kártyának az identitását pontosan meghatározzuk.
Ehhez a játékhoz jó memóriára, komoly koncentrációra, és – meggyőződésem – mély bizalomra van szükség. Bízni kell a másik józan eszében, intelligenciájában, abban, hogy ha esetleg látszólag logikátlan dolgot tesz (például eldob egy használható lapot, olyan információt ad, amit elvileg már tudok), annak komoly oka van.
Egyszerű, mégis zseniális játék a Hanabi, amelyet akár ketten is játszhatunk; a maximális játékosszám öt fő, és bármilyen gyorsan elmondhatók, megtanulhatók a szabályok, bármennyire egyszerű logikán alapul, nem könnyű (ám annál nagyobb öröm) elérni a maximális pontszámot.
Mindent a szemnek – egy pörgős partijáték
Gyors, szórakoztató játék a Dobble (Dián Dóri kolléganőm ITT írt róla), amelynek az alapötlete talán a hagyományos memóriajátékokból eredhet – bár, ellentétben azokkal (és a fent emlegetett Hanabival) itt mindent látunk. Látunk, de valahogy mégsem veszünk észre.
A jópofa rajzocskákból nyolc darab található mindegyik kerek kártyán, és minden két kártyán pontosan egy-egy azonos van. A játékosok célja, hogy elsőként vegyék észre, melyik az az ábra, amelyik a sajátjukon és a középre kitett kártyán azonos. Azonos, csupán a mérete különbözik.
Talán a méretkülönbség lehet az ok, talán az, hogy nyolc figurát átlátni már kicsit sok, mindenesetre néha nagyon is nehéz megtalálni azt az egyetlenegyet.
A Dobble kitűnő választás akkor, amikor nem szeretnénk „agyalós” játékot játszani, csupán egészen egyszerűen jól érezni magunkat, akár egy régi, megszokott társaságban, akár új ismerősökkel, gyerekekkel vagy felnőttekkel. Ez a játék ugyanis kicsit és nagyot egyaránt bevonz pillanatok alatt, ráadásul a hatalmas népszerűségnek köszönhetően sok új verziója is van – Harry Pottertől a Jégvarázson át a Bogyó és Babócás képekig mindenféle elérhető.
Enyém a Varázsló! Nem, a Varázsló mindannyiunké, tiéd a nyugati irány!
Varázsló, tünde, törp vagy barbár. Melyik figurával szeretnél lenni? Egyikkel sem lehetsz, mégis lehetsz bármelyikkel…
A Magic Maze esetében a pofonegyszerű alapötlet: hőseinkkel meg kell keresni az elveszett holmijaikat (üvegcse, bárd, íj, kard), majd kijutni vele a plázából anélkül, hogy elkapnák őket.
A csavar: látjuk a figurákat, a térképet, a megszerzendő tárgyak helyét, az útvonalat, tudjuk, milyen irányba mehetünk, csak épp…
Nos, úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem egy adott hősünk van, akit mozgatunk, hanem mozgásunk van, amihez ki kell választanunk a megfelelő hőst. Minél gyorsabban.
A Magic Maze ugyanis egy valós idejű kooperatív játék, amelyben a játékosok (legyenek akár nyolcan) bármikor irányíthatják bármelyik figurát. Az irányítás azonban már korlátozott: minden játékos egy vagy két konkrét dolgot tehet (például tolhatja egy adott irányba – mondjuk, észak felé – valamelyik bábut, vagy használhatja a mozgólépcsőt, stb).
Ez az apró csavar mindent megváltoztat, amit eddig megszokhattunk a társasjátékokban, legyen versengő vagy kooperatív az adott játék.
Nehéz átállítani az agyat arra, hogy nincs saját figura, de arra is, hogy ha megragadtam az egyiket, akkor nem mehetek bárhova az erre egyébként teret adó plázában.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ráadásul koncentrálni kell a többi játékosra: az idő szűkös, össze kell hangolni a lépéseket, amint az egyik játékos elindítja valamelyik hőst a – szerinte – megfelelő irányba, valamelyik társának már ugrásra készen kell lennie, és vinnie tovább, amikor megállt. Csak hát közben figyelni a másik három bábura is, ők vajon hol vannak, nincs-e szükség a mozgatásukra.
Ja, és ha nem említettem volna: mindezt kommunikáció nélkül kell megtenni, nem adhatunk utasításokat a társainknak, hogy szerintünk melyik figurát hova kéne mozgatniuk.
Kártyázz két lappal, barkochbázz szavak nélkül, dominózz egy királyságért!
A teljesség igénye nélkül szeretnék megemlíteni még pár játékot, amelyekre igaz az, hogy míg a kiindulási alap voltaképpen nagyon egyszerű, a tervezők belevittek valamilyen új látásmódot, ötletet, amitől kitűnő partijátékká váltak.
Ilyen a Love letters nevű kártyajáték. Mint a legtöbb általam különösen kedvelt játéknál, itt is van háttértörténet. Itt az a cél, hogy a hercegnőnek a kezébe juttassuk a szerelmes levelünket, természetesen egy közvetítő útján. A közvetítők eltérő szociális távolságban vannak a célszemélytől – a gyóntatópap érthetően közelebb áll hozzá, mint a testőrök egyike, a király közelebb, mint egy báró. Ennek megfelelően az őket jelképező kártyák értéke is eltérő. A lényeg tehát, ha eltekintünk a kerettörténettől: megőrizni a legértékesebb lapot, vagy legalábbis kiütni a többi játékos lapját egy (akár csak kicsivel) magasabbal.
A játék attól lesz briliáns, hogy mennyire egyszerű: nagyon kevés (mindössze 16) lapunk van, a játékosok kezében egyszerre csupán egyetlenegy van közülük, egyedül az éppen soron lévő játékos birtokol kettőt, amelyek közül választhat.
Nem állítom, hogy ez a játék hatalmas elmepárbaj, a szerencsének komoly szerepe van benne, viszont rendkívül szórakoztató, ötletes, a személyekhez (lapokhoz) kapcsolódó lehetőségek/szabályok sajátos, ám érthető logikával kapcsolódnak az alapsztorihoz, és egy pörgős, gyors menet szórakoztatóvá tehet egy utazást, unalmasabb estét, vagy akár csak egy negyedórás kényszerű várakozást is.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A Concept a világ legolcsóbb elmejátékának, a barkochbának a képecskés verziója. És ezt fergeteges módon valósítja meg. Szavak, mutogatás, rajzolás nélkül activityzünk/barkochbázunk, csupán apró rajzok segítségével. A megadott szavak némelyikét (főleg az első kategóriából) viszonylag könnyű ezek segítségével elmutogatni – az „állat”, „nagy” és „barna” logókra helyezve az útmutatókat valószínűleg lesz olyan a társaságban, aki rávágja, hogy „medve”.
A harmadik kategóriás „Kerülgeti a forró kását” szólás kitalálása már rendkívül hosszú ideig tartott, pedig kiskorú játékostársam a körkörös mozgást jelző képet éppúgy bejelölte, mint a „meleg, forró”-t, és a „apró darabok, szemcsék” és „étel” ikont is. Utólag persze teljesen logikus.
Játék közben azonban finoman szólva is távoli, ám annál érdekesebb megoldási javaslatok születtek. Sokszor azonban pont ezek a nem éppen telitalálatnak számító elképzelések dobják fel a legjobban a hangulatot…
Dominóelv
Kihagyhatatlan a Kingdominó, ami természetesen a mindenki által jól ismert dominózásra épül, ezt kombinálja területfejlesztéshez kapcsolódó pontszerzési lehetőséggel. A szabály roppant szimpla: úgy rakd le az erdő, búzaföld, mocsár, tenger, mező, bánya területeket (illetve ezek kombinációját) ábrázoló lapkáidat, hogy megfeleljenek a dominózás szabályainak, vagyis azonos részeknek kell egymás mellé kerülniük. Építs minél nagyobb egybefüggő területet, lehetőleg egy 5×5-ös vagy 7×7-es négyzeten belül. A birodalmadban legyen minél több koronás terület, mert az biztosítja, hogy sokat is érjen.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A szabály lényegében ennyi. A szépen megrajzolt, agyalós, ötletes játéknak van hangulata, stílusa, miközben ez is, mint az eddigiek, egy igazán egyszerű, régen ismert alapra építkezik, de ad hozzá valami olyan pluszt, amitől rendkívül szerethetővé és élvezetessé válik.
A fentiekre, és a legtöbb általam kedvelt játékra igaz (sőt, nem csak játékokra) az, amit Győri Zoltán youtuber, játékfejlesztő, a Mit játsszunk? vloggere mondott az egyik videójában:
„A zsenialitás egyik fokmérője, ha valaki tud valami igazán egyszerűt csinálni”.
Hozzátenném még: egyszerűt, de ötleteset, kreatívat, olyat, amiben megvan az a bizonyos „plusz”.
H. Fekete Bernadett
