Hogyan ne legyünk seggfejek? – Beszéljünk a megmondási kényszerről!

–

Az a bizonyos vékony vonal

Mind ismerjük a jelenséget, de azért mondok egy példát.

Épp félidős terhes voltam az első gyerekemmel, ebédeltünk. Isteni volt minden, repetáztam, nem is egyszer. Végre volt étvágyam, elmúlt a konstans émelygés, még jó, hogy ettem! Erre megszólalt az asztalnál valaki, hogy: „Nem lesz már sok a repetából? El ne hízzál.”

Meghökkentem, nem hittem a fülemnek: tényleg elhangzott-e ez a kérdés? Vissza is kérdeztem, hogy ez most tényleg komoly-e. A válasz pedig ez volt: „Ne haragudj, én csak őszinte vagyok. Aggódom érted.”

Mondtam, hogy értem, és kösz az aggódást, de az őszinteséget a seggfejségtől egy hártyavékony határvonal választja el. Ezzel az illetőn volt sor, hogy meghökkenjen. Egyáltalán nem értette, miért mondok ilyet. 

Az lett a vége, hogy a végén még én lettem a bántó. 

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve

Én elhiszem, hogy sokan tényleg jót akarnak. Az említett személy esetében is tudtam, hogy nem lekövérezni akart, de mégis, úgy éreztem, hogy nem gondolt bele a másik ember szempontjaiba (jelen esetben az enyéimbe). Nem vagyok sértődős és nem is bántott meg, de szerettem volna felhívni a figyelmét arra, hogy úgy is lehet őszintének lenni, ha közben némi empátiát is gyakorlunk. 

Attól még, hogy szerintem hasznos lehet egy megjegyzésem, észrevételem, még nem biztos, hogy a fogadó felet pont ott találja el a mondandóm, ahol azt szeretném.

Érdemes mérlegelni, hogy mi az erősebb bennem: a megmondási kényszer, hogy a véleményemet hangoztassam, vagy a valós segítség szándéka? Az előbbi ugyanis semmi másról nem szól, csak az egóról. 

Kinyilatkoztatás előtt gondolkodjunk picit!

Ahhoz, hogy az ember jól fejezze ki a kritikus gondolatait, empátiára van szükség.

Érdemes végiggondolni, hogy a vélemény, amit elmondani készülünk, valóban olyan fontos-e, és ha igen, miért olyan fontos. Csak az érzésért, hogy jól megmondjuk, vagy mert valóban segíteni szeretnénk?

Tényleg szükséges vállalni a rizikót, hogy megbántunk valakit?

Ahhoz, hogy ezt felelősen eldönthessük, ismernünk kell magunkat és a másikat. Tudnunk kell, általában hogy fogadja a kritikát, milyen az önértékelése, mennyire érzékeny terület számára az, amiről szeretnénk elmondani egy esetlegesen bántó véleményt, illetve átérezni, hogy a másik ember épp milyen élethelyzetben van. Ha mindez át se fut a fejünkön, akkor elég jó esély van rá, hogy csak áltatjuk magunkat (és mindenkit) a jó szándékkal.  

Amennyiben dilemmázunk, de aztán mégis meglépjük, az ugyanúgy elsülhet rosszul. De mivel bekalkuláltuk a másik szempontjait, azt legalább tudhatjuk, hogy a mérleg nyelve nem billent át a seggfejség irányába. (Még ha a fogadó fél épp annak is gondol minket.)

A jól megfogalmazott kritika nagyon fontos

Ne értsetek félre, nem a vélemény műfaja ellen vagyok. Igenis van, hogy szükséges a nyíltság és a konstruktív, akár kemény kritika. Csak épp nem minden áron. Rengeteg olyan helyzet adódhat, amelyben tényleg nem tehetünk lakatot a szánkra. De akkor is lehet úgy tálalni, hogy azzal senki se sérüljön. Ehhez mindössze arra van szükség, hogy az illető fontosabb legyen a saját vállunk veregetésénél. 

És nem is kozmetikázásról vagy öncenzúráról beszélek. Ha tényleg fontos és építő gondolatról van szó, akkor ne tegyük zárójelbe, ne finomítsunk a mondanivaló kárára, mindössze annyit érdemes tenni, hogy a másik helyzetébe képzeljük magunkat, és átgondoljuk, hogyan tudna a legjobb helyre érkezni, amit mondunk. 

Tehát ha nem önfényezés, feszültségleadás vagy valami másnak a projekciója a cél, hanem a tényleges jó szándék vezérel minket, akkor próbáljunk különös gondot fordítani arra, hogy az az üzenet oda és úgy érjen el, ahogy szeretnénk. 

Gyenge pontra célozni kedvesen is veszélyes

Persze, az igazság fáj, és sokszor igazán szar szembesülni a hibáinkkal, vagy a rossz döntéseinkkel. Nem mindenki bírja a kritikát, náluk nem is nagyon érdemes próbálkozni, csak ha vállaljuk, hogy óriási sértődés lesz belőle, akár empatikusan fogalmazunk, akár nem. A megbántódásra hajlamos, túlérzékeny emberek a lágy szellő által is képesek sértve érezni magukat, itt nyilván belső megoldatlan problémákról és bizonytalanságról (is) van szó.

És persze az is sérülékenyebb, aki épp a gyenge pontjára kapja az „őszinteséget”. Például a friss anyák ezért képesek iszonyúan kiborulni attól, hogy a környezetük megállás nélkül ontja az „őszinte”, kéretlen tanácsokat, (akár humorosnak vagy könnyednek szánt) beszólásokat. Épp tanulják a szülőséget, tele vannak kétséggel, nem tudnak még határozottan kiállni a döntéseik mellett.

Ó, hányszor kaptam meg én is azt, hogy: „Magadra kapatod, ha igény szerint szoptatod, nyámnyila lesz. Tudod, én őszinte vagyok, mindig megmondom, mit gondolok.” Eleinte nagyon zavart, és csak hosszú idő után tudtam elengedni a fülem mellett, akkor, amikor már teljesen biztos voltam abban, hogy mit miért csinálok a babámmal. De ez egy folyamat. 

„Véleményszabadság van”

Van az életünknek egy olyan felülete, ahol ezek az megmondásos rohamok még látványosabbak és keményebbek. Nem nagyon létezik olyan tartalom a közösségi médiában, ami alatt ne lenne legalább egy földbe döngölős „kritikus” megjegyzés. És ha bárki rápirít emiatt, jön az aduász: ő csak őszinte, véleményszabadság van, és aki kirakja magát a netre, fogadja el a negatív véleményt is, és pont. 

A közösségimédia-platformok felnagyítanak mindent, kiváló projekciós felületet adnak a kezünkbe, ráadásul az egyik leghatékonyabb gátat, az egymás szemébe nézés alapvetését is kiiktatják a kommunikációból.

Dehumanizálják a másik embert, akihez így mindjárt könnyebb kevésbé emberként – és kevésbé emberségesen – viszonyulni. 

Sokan eleve nyeregben érzik magukat attól, hogy a klaviatúra püfölésével ország-világ előtt hangoztathatják a véleményüket, hát még ha arctalanság mögé is bújhatnak. Online még kevesebb a kertelés, ott aztán záporozhatnak a nagy okosságok, aztán ha bárki számonkéri, jön az őszinteség kártya, és máris ő lehet az áldozat, amiért nem értékelik az ő nyíltságát, hogy megosztja fantasztikus tudását a nélküle sötétségben élő publikummal. 

Az igazság bajnokai

Mindegy végül is, hogy online vagy offline, adjuk, vagy kapjuk a kritikát, minden oldalnak érdemes jóindulattal fordulnia a másik felé. 

Ha valaki úgy őszinte, hogy közben bántó, nem biztos, hogy rosszat akar, de az sem, hogy jót. Ha nagyon fáj, amit mond, át kell gondolni, vajon miért ilyen bántó a számunkra, hátha tudunk dolgozni rajta. 

Ha viszont mi nem tudunk ellenállni annak, hogy véleményt nyilvánítsunk, tényleg gondoljuk át, miért tesszük, kiért tesszük és a megfogalmazásunk segíti-e, hogy a fogadó fél megértse, és ne csak megbántsuk. Itt húzódik az a bizonyos vékony vonal az őszinteség és a seggfejség között. 

Mert nem, nem muszáj mindig mindenről véleményt nyilvánítani. Nem muszáj bármi áron az igazság bajnokának lenni. Nem muszáj mindig a szádon lennie annak, ami a szíveden van. Tényleg nem. Ha valamiért mégis ellenállhatatlan vágyat érzünk rá, akkor lehet úgy is csinálni, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk vele a másik emberben.

És akkor nem leszünk seggfejek.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Boris Zhitkov