–

Úgy voltam Prágával, hogy már azelőtt beleszerettem, mielőtt egyáltalán ott jártam volna. Legkedvesebb barátnőm ugyanis gavallérosan ellátott már a gimnázium alatt az apukájával megesett prágai történetekkel, így magától értetődő volt, hogy az érettségi és a sikeres egyetemi felvételi megünneplése kizárólag a cseh fővárosban lehet teljes.

Az örökölt legendárium egyik kedvenc darabja így hangzik: az akkor még fiatal és bohó papa a várost járva nagyon kimelegedett és megszomjazott, betért hát az egyik hűvös kocsmába. Ám mivel még csak dél felé járt az idő, nem egy korsó hanem csak egy pohár sört rendelt. A kocsmáros azonban e szavak hallatán mély megvetéssel mérte végig, és azt kérdezte:

„Fiatalember, nem szégyelli magát?!”

Csoda, hogy e történet hallatán 18 évesen én is azonnal Prágába akartam menni?!

Az első prágai hetem varázslatosan alakult, azonnal rabul ejtett a város, a macskaköves utcájú „pesti oldal”, az Arany Tigris, ahol egy ízben találkoztam magával Hraballal is, a sör kemény habja, a knédlis omlett csemegeuborkával, az U Kocoura füstölt csirkecombja, a vár, az Aranyutcácska, az U Černého vola, amit 1962-ben saját törzsvendégi mentettek meg a magánosítástól, na meg a Károly híd, amit 664 évvel ezelőtt, július 9-én alapítottak.

A dátum nem a véletlen műve, asztrológusok és zsidó kabbala tudósok komoly munkája fekszik benne! (Hadd tegyek itt egy kis történelmi kitérőt, épp ahhoz hasonlatosat, ahogy Prágát járva az ember be-bekukucskál az ígéretesebb kocsmákba, hátha talál egy megbízható, főleg a helyiek által látogatott egységet.) Szóval: amikor a Morva első kőhídját, az 1158–72 között épült Judit-hidat elmosta az árvíz 1342-ben, IV. Károly elrendelte az építését az újnak, aminek egészen pontosan 1357. július 9-én, 5 óra 31 perckor ugrottak neki, a mágikus szám (ami visszafelé is ugyanaz) így lett 135797531. Károly hídnak azonban csak 1870 óta hívják, előtte Prágai-híd vagy Kő-híd volt a neve. Hogy elkerüljék az újabb tragédiát, a korabeli építészeti elképzelések szerint a kövek közötti cementbe tejet és tojást is kevertek, hátha attól jobban összetapad az egész hóbelevanc. A hozzávalókat a környékbeli falvakból szedték össze, ám előfordult, hogy a rosszul informált falusiak kemény tojást küldtek, ezzel lassítva a munkafolyamatokat. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a híd csak 45 évvel később készült el.

A Károly híd közepén aranyosan csillogó szobrocska található, Nepomuki Jánost ábrázolja, Csehország védőszentjét, aki csúf halált halt. Ő gyóntatta ugyanis IV. Vencel feleségét, Zsófiát, akinek a titkait azonban a féltékeny férj is tudni szerette volna. Amikor Nepomuki János megtagadta a gyónási titok megsértését, a király megkínoztatta (amiben nem volt rest ő maga is részt venni), majd a hídról a folyóba dobatta. Emlékét nemcsak egy termetesebb álló szobor, de egy kis aranyosan csillogó alkotás is őrzi. A csillogásnak oka van: a közhiedelem szerint aki megérinti, annak szerencsét hoz.

A Covid előtti időket most már csak ez a szokás őrzi, érdekes látni, hogy ahhoz képest, hogy úton-útfélen fertőtlenítünk egy bő éve, a szent ember szobrának „letaperolása” milyen skrupulusok nélkül zajlik.

Prága ugyanis rengeteget változott azóta, hogy a kilencvenes évek közepén először betettem oda a lábamat. A fapados járatok megjelenésével egyre nagyobb tömegek árasztották el a várost, amely – bár nem sokkal kisebb, mint Budapest, a központi „látvány” része szűkösebb – egy szempillantás alatt elviselhetetlenül zsúfolt lett. Legutolsó látogatásomkor – három évvel ezelőtt – amikor bő fél órába telt a zsúfoltság miatt átkelni az 516 méter hosszú Károly hídon, éjfélkor kénytelen voltam lélekben elbúcsúzni a várostól, akkor azt hittem, örökre. Prága elviselhetetlen lett számomra, hiába a zsigeri szerelem, és a számtalan szívembe vésődött kedves emlék (tényleg szinte minden utcához kötődöm valahogy, a Szent Miklós templomtól srégen balra például húszévesen olyan kiadósat csókolóztam egy frissen megismert amerikai fiúval, hogy a szemközti kocsma teraszáról is megtapsoltak. Nyilván ilyen kunsztot ma már, tisztességben „megőrült” családanyaként nem adok elő.) 

De vissza történetem fő fonalához ezen újabb kitérő után – Prágáról nem lehet kacskaringók nélkül mesélni! Amikor legutóbb, 2018 májusában ott jártam, azt gondoltam, soha többé nem térek vissza a városba. Túl sok lett, túl sűrű, élhetetlen, zsúfolt olyan embertömegek által, akiket leginkább a három méterenként felbukkanó sörözés lehetősége vonzott. Elegem lett. 

Természetesen nem állítom, hogy a világjárvány jó dolog, és azokkal sem osztozom, akik úgy vélik, kellett az emberiségnek a tisztítótűz. De azt sem akarom eltagadni, milyen csodálatos volt (és valahol megdöbbentő is) visszatérni egy sajtóút keretében a városba, amely most bőven a fapados járatok előtti időket idézi. A Károly hídon csak lézengenek az emberek, a Szent Vitus-székesegyház előtti téren egy kezemen össze tudom számolni, hányan vannak, holott a pre-Covid időkben egy gombostűt sem lehetett volna elejteni.

A város szépsége végre újra érvényesülhet, most nem fulladnak bele a tömegekbe a macskaköves utcák, Szent Vencel szőlője, a várat körbevevő palotakertek, vagy az Óváros tere, ahol egész órakor már lépni sem lehetett korábban az Orloj előtt várakozóktól.

Az éttermekben, kocsmákban már a korábbi, megszokott hangulat uralkodik, a felkapottabb helyeken bizony igencsak szemfülesnek kell lenni, ha enni-inni szeretnél. És ami a legfurcsább: a prágai kocsmárosok – akik a helyiek szerint is híresen undokok tudnak lenni – egy csöppet sem lettek kedvesebbek. De hát kit érdekel, amíg hideg a sör, és elolvad a szádban a knédlivel felszolgált pihe-puha marhapofa? 

Tudom, ez az idilli időszak kérészéletű lesz, a vírus remélhetőleg visszaszorul, a „globetrotterek” pedig tovább folytatják megállíthatatlan poroszkálásukat a világ körül. Én mindenesetre hálás vagyok a lehetőségért, hogy még egyszer alkalmam nyílt olyannak látni hőn szeretett Prágámat, amilyennek megismertem. 

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak 

Fiala Borcsa a kifli.hu meghívásának köszönhetően utazott Prágába