A nálunk hagyományos temetési módok – a koporsós temetés és a hamvasztás – egyaránt erősen természetkárosító hatásúak

A koporsós temetésnél számolnunk kell a koporsókészítés gyártási folyamatával, amelynek energia- és nyersanyagigénye is jelentős. A jogszabályok szerint a koporsókat csak vizes bázisú vegyszerrel lehetne kezelni, és a bélelésének is lebomló anyagúnak kell lennie, ez azonban a gyakorlatban nem feltétlenül teljesül. A jellemzően pácolt, lakkozott, festett, díszítésekkel, fém alkatrészekkel ellátott koporsók és a műszálas bélések, szemfedők a földbe kerülve bizony a környezetet, egyebek közt a felszín alatti vizeket is szennyezik, akárcsak a balzsamozáshoz használt, formaldehidet tartalmazó anyag.

Hamvasztás esetén a holttestet kezeletlen fából készült koporsóban égetik el ugyan, de a légkörbe kerülő káros anyagok hozzájárulnak a globális felmelegedéshez, fokozzák az üvegházhatást.

Csak a hamvasztások által évente 6,8 millió tonna szén-dioxid jut a levegőbe. Az egy holttest 1000 °C körüli hőmérsékleten való elhamvasztása során felhasznált energia pedig majdnem megfelel az egy főre jutó havi átlagos háztartásienergia-fogyasztásnak.

Apróságnak tűnhet, de világméretekben gondolkodva mindjárt nem az: az amalgám fogtömések miatt a természetbe kerülő higany mennyisége is ijesztő. Emellett egyéb toxikus hatásokkal is számolnunk kell, ha figyelembe vesszük a sebészeti eljárások során beépített protéziseket és a felhasznált mesterséges kötőanyagot, a csontcementet (például csípőprotézisek esetén), vagy a sugárterápia és kemoterápia után a testben maradó szennyező anyagokat.

Elfogy a hely

És van még egy, egyre égetőbb probléma, amit a hagyományos temetkezés felvet: a temetők lassan megtelnek.

Világszerte számos megoldással próbálnak a helyhiány ellen küzdeni. Van, ahol a régebbi maradványokat mélyebbre temetik, föléjük kerülnek az újabb elhunytak. Nem ritka a „többemeletes” hantolás sem.

Egyes országokban bizonyos idő lejárta után ugyanazt a sírhelyet újra használják, a már elporladt maradványokat pedig közsírba teszik át.

A mediterrán országokban gyakori a kriptás temetkezés, ahol a föld felszínére épített kriptákban egész családok nyugszanak.

A világ legnagyobb népességű országaiban a hamvasztás az általános, de még az urnák elhelyezése is gondot okozhat. Hongkongban például sok ezer elhunyt hamvait tárolják egyszerűen zsákokban, felszabaduló temetői helyre várva.

Ott van persze az a lehetőség is, hogy a sírhely megváltása helyett a hamvakat hazavigyük. Nem mindenki akar azonban ilyesféle megoldást választani, sokak számára lelki teher lehet a szerettei hamvaival „együtt élni”. 

 

Alternatíva lehet a hamvak szétszórása a természetben, tengerbe, vízbe, folyóba, akár repülőgépről. Ma már egyre elterjedtebb a hajós temetés is, amelynek során természetes úton lebomló – papírból, kukoricakeményítőből, speciális zselatinból, esetleg kősóból vagy homokból készült – úszóurnát használnak.

Ez pedig már átvezet a környezetbarátabb módszerekhez.

Zöldtemetések

A legegyszerűbb alternatíva, a koporsó nélküli földbe temetés elsőre ijesztőnek, kegyeletsértőnek tűnhet, pedig jobban belegondolva nincs benne semmi bántó, ha a testet közvetlenül adjuk vissza a földnek. Erre azonban még kevés a példa. A zöldhantolásokra viszont egyre több:

reciklált karton, bambusz, banánlevél vagy akár vízi jácint alapanyagból készült koporsóba helyezik az elhunytat, gyorsan lebomló, természetes szálakból készült öltözetben.

A lebomló öltözet tökéletesítése lehet az úgynevezett „gombaruha”, ami a koreai Jae Rhim Lee fejlesztett ki. Az „Infinity Burial Project” keretén belül olyan öltözetet tervezett, amely a kémiai anyagokkal táplálkozó gombák és különböző mikroorganizmusok segítségével lebontja az emberi testet, miközben semlegesíti a benne lévő környezetkárosító anyagokat, így azok nem kerülnek a talajba vagy a levegőbe. Az „Infinity Burial Suit” ára egyelőre elég borsos ugyan, de ki tudja, nem ez – vagy ennek valamilyen továbbfejlesztése – lesz-e a jövő útja.

Ha már a hamvasztás mellett döntünk, legalább a hamvak „utóélete” legyen környezetbarát. Erre ma már több megoldás is létezik. A Martin Ruiz de Azua és Gerard Moline tervezőpáros által megalkotott Eco-urnába egy magot helyeznek, majd kókuszhéjjal és tőzeggel bélelik. A hamvak foszfortartalma táplálja a magot, amelyből földbe ültetés után a választott növény fejlődik ki. Hasonló elven alapul Veronika Gantioler „Gaia”, azaz Földanya elnevezésű tőzegurnája is, amelybe ugyancsak növényi magokat helyeznek el. Elföldelése után az urna lebomlik, a növény pedig életre kel.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Bio Capsule PR (@biocapsulepr) által megosztott bejegyzés

Erdő közepében járok

Kínában törvény írja elő, hogy a sírhelyeket nem sírkővel, hanem fa ültetésével kell jelölni. Nálunk, Magyarországon is létezik már emlékerdő, a Tatához közeli Agostyánban. Ez egy olyan erdei temetkezési emlékhely, ahol az elhunyt hamvai egy természetes úton lebomló, komposztálódó urnában az előzetesen kiválasztott emlékfa gyökereinél kerülnek a földbe. A fa gyökerei pedig a lebomló urnából és a hamvakból felszívják az értékes tápanyagokat.

Az elhunyt neve, születési és elhalálozási ideje egy emléktáblán a fára kerül, s ha esetleg elpusztulna a növény, lehetőség van holtfaként meghagyni, vagy facsemetét ültetni a helyére.

Egy kis kémia

Léteznek azonban teljesen más módszerek is.

A liofilizálás során a testet tíz napon keresztül –18 °C-on fagyasztják, majd –96 °C hőmérsékletű folyékony nitrogénba merítik. Ezután a maradványokat egy rázóasztalon gyakorlatilag steril porrá változtatják, ami oxigén jelenlétében 6–12 hónap alatt tökéletesen lebomlik. Ez az eljárás egyelőre csak Svédországban, Angliában, Dél-Afrikában és Dél-Koreában engedélyezett. Előnye, hogy sokkal kevesebb energiát és nyersanyagot igényel, mint a hamvasztás, és a környezetszennyező higany és egyéb fémek is mágneses úton könnyen kivonhatók. 

A humifikáció, avagy az emberi test humusszá alakítása gyakorlatilag komposztálás, bármilyen furcsán hangzik is ez ebben a kontextusban: faforgácsba helyezve a test 12 hónap alatt termékeny humusszá, táptalajjá alakul (a fém és egyéb káros anyagok eltávolítására itt is lehetőség nyílik).

Az Egyesült Államokban kísérleti jelleggel üzemel ugyanezen eljárás gyorsított változata, egy mechanikus módon szellőztetett „humifikáló torony” is, amelyben már hat hét után humusszá válnak a testek.

Van még egy eljárás, ami meglehetősen nagy port vert fel, a rezomáció, avagy lúgos hidrolízis. A folyamat során fémtartályokban, nagy nyomáson, háromszáz fokos hőmérsékleten lényegében cseppfolyósítják a holttestet. Az Egyesült Államokban az eljárás 19 államban legális a kilencvenes évek óta. A technológiát eredetileg a szarvasmarhák egy évtizedig húzódó száj- és körömfájás-járványa során fejlesztették ki, és a kaliforniai UCLA-n alkalmazták először az orvosképzésben a boncolásokhoz felhasznált holttesteknél.

Az eljárást sok támadás és kritika érte ugyan, de környezetbarát volta nem vitatható. Az eredmény egy vízhez hasonló, steril folyadék, ökológiai lábnyoma pedig lényegesen kisebb, mint a hamvasztásé. Nem kerülnek káros anyagok a környezetbe, lényegesen kevesebb energiát igényel a hamvasztásnál, és olcsóbb is.

Testről és lélekről

Lehet, hogy elsőre ijesztőnek, túlságosan materialistának, „iparinak” tűnnek ezek az újabb módszerek. De nézzünk szembe a tényekkel: nincsenek korlátlan erőforrásaink és helyünk a hagyományos temetési módok hosszú távon való fenntartásához. Az idő dönti majd el, hogy az új technológiák közül melyike(ke)t fogjuk széles körben alkalmazni.

Bizonyára a koporsós temetés és a hamvasztás sem fog eltűnni egyik napról a másikra, de a jövő nagy valószínűséggel a ma még alternatívnak számító módszereké lesz.

Miért is ne használhatna a levetett porhüvely? Miért terheljük tovább a bolygót ezzel is? „Komposztként” végezni talán rosszul hangzik, de hiszen amúgy is mindannyian úgy végezzük. Az odáig vezető útról viszont eldönthetjük, hogy mennyire legyen megterhelő a környezet számára.

A testet úgysem tudjuk megőrizni. A halál fizikai valósága mára amúgy is teljesen elidegenedett, a holttest felett ma már nem virrasztunk, nem mi mosdatjuk, öltöztetjük. Az elhunytat „megnézni” még egyszer, utoljára, ijesztő és hátborzongató, pedig hát az csak egy burok, mint a kígyó bőre. Csak sejtek, csak biológiai anyag.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A szellemnek, a szeretetnek viszont nincs köze a testhez

Bárhol, bárhogyan állíthatunk emléket szeretteinknek, leginkább mégis a szívünkben maradnak meg. Meggyőződésem, hogy nem az a fontos nekik, lesöpörtük-e a sírkövet, vittünk-e virágot, gyomláltunk-e a sír körül, gyújtottunk-e mécsest. Ezek a gesztusok csak nekünk, az élőknek fontosak, segítenek a gyászban, segítenek kézzelfoghatóvá tenni valamit, ami szívvel-ésszel is nehezen felfogható.

Élnek-e még a szívünkben, eszünkbe jut-e még, hogyan nevettek, miről meséltek, milyen volt megölelni őket, mit gondoltak erről vagy arról, mit szerettek, mit utáltak, mi volt a kedvenc ételük, könyvük, zenéjük, jellegzetes gesztusuk, arckifejezésük, szavajárásuk, szokásaik, mire vágytak, kit szerettek, mi volt nekik fontos, és milyen hangon mondták azt, amire most is emlékszünk… Amíg ezek megvannak, ők itt vannak velünk.

Nekem jó lenne tudni, hogy a testemből a halálom után minél kevesebb környezetkárosítás nélkül születik új élet. Nőjön belőle fű, fa, virág, menjen tovább a nagy körforgás.

 Kádár Andrea

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Des Green