–

Tegye fel a kezét, aki januárban megfogadta, hogy nyárra olyan beach body-ja lesz, amit még Emily Ratajkowski és Jennifer Lopez is megirigyelne. Na ugye. Én „csak” annyit szerettem volna, hogy a heti három edzés végre stabilan az életem része legyen. De csak nem sikerül, és ilyenkor jön a már sokszor ismételt, önostorozó belső monológ:

ennyire gyenge lennék? Tényleg ennyi az akaraterőm? Ennyire nem tudom beosztani az időmet? Képtelen vagyok kitartani bármi mellett, amit egyszer elhatározok? Hagyjam inkább az egészet a francba?

Aztán nemrég bekúszott egy egészen más gondolat is a fejembe, és meglepően kényelmesen el is helyezkedett ott. Mi lenne, ha a bűntudat helyett az elfogadást gyakorolnám rutinszerűen? Mert mi van, ha az igazság az, hogy egy új szokás kialakítása nem egy hónapos projekt? És nem is 21 nap? És mi van, ha nem (csak) az akaraterőm, a motivációm hibája az egész, ami olykor úgy hullámzik, mint az Atlanti-óceán egy szelesebb napon? 

Miért ragaszkodunk ennyire a számokhoz?

Nem is értem, miért ragaszkodunk ennyire ezekhez a számokhoz: 21 napos, 30 napos, 90 napos kihívás. Nemcsak a szokásaink hosszát mérjük bennük, hanem a kezdeteket is hozzájuk kötjük: január 1., egy új hónap első napja, egy kerek születésnap. Mintha ezek a dátumok valamiféle láthatatlan rajtvonalak lennének. Mintha létezne egy univerzális használati utasítás az emberekhez.