Sztárok és statiszták az egészségügyben – mi van a kulisszák mögött?

1973-ban kezdtem meg orvosegyetemi éveimet a szegedi egyetemen. Jól tanultam, a legmagasabb ösztöndíjat kaptam, de az önálló élethez ez nem volt elég, így nappal egyetemre jártam, heti három éjszakára pedig elszegődtem segédnővérnek a szegedi pszichiátriai klinikára. Akkor még nem is sejtettem, hogy a fizetés mellett egész életemre, személyiségemre  kiható tapasztalatokat, élményeket is kapok bónuszként.

Akkoriban nagy, nyolc–tíz ágyas kórtermek voltak, valamint azt is tudni kell, hogy nem alkalmaztunk még igazán hatékony gyógyszereket a pszichiátriában. Éjszaka volt, nővérért csengettek az egyik kórteremből. Egy idősebb, tapasztalt nővérrel voltam beosztva, szólt, hogy nézzem meg, mi a baj. Bementem a tízágyas kórterembe, megkérdeztem, hogy mit segítsek, de nem jött válasz. Kilencen csöndben, állig betakarózva feküdtek, egy fiatal férfi állt a félhomályban a kórterem közepén, hátratett kezekkel. Szóltam, hogy késő van, feküdjön le, de nem válaszolt. Visszamentem a nővérszobába, elmondtam, hogy mit láttam, de nővértársam nem szólt  semmit.

Újra csengettek a kórteremből, de ismét ugyanaz történt, senki nem szólt semmit, a fiatal férfi is ugyanott állt. Kimentem a kórteremből, nem értettem, mi történik. Harmadszor is csöngettek, bementem újra, és nem vettem észre, hogy nővér kollégám is követett, megállt mögöttem.

Ahogy a középen álló fiatal férfira néztem, mögötte hirtelen megcsillant valami – a háta mögött a kezében egy kést tartott.

Rettenetesen megijedtem, de nővértársam hirtelen mellém lépett, egy kacsát (vizeletgyűjtő edényt) nyújtott a betegnek, és nyugodt hangon megkérte, hogy használja. A férfi letette a kést, és elvette a felé nyújtott kacsát…

A mai napig élénken emlékszem erre, de csak sokkal később értettem meg, hogy mit is jelent a gyógyításban a tapasztalt nővér.

A nővér csapattag, segítőtársa betegnek, orvosnak, hozzátartozónak egyaránt

Később, a szigorló évben (ez az utolsó év az egyetemen) már Budapesten „mentőztem”. Akkoriban mi, a hallgatók, de oktatóink is nagyon fontosnak tartották ezt a gyakorlatot, ami nem volt kötelező, sőt válogattak is, aki bekerült, annak ez bizony „rangot “ adott.

Szintén eleven emlék az egyik kivonulásról: eszméletlen beteghez riasztottak. A lakásban valóban egy eszméletlen beteget találtunk, a szomszéd hívott mentőt, de nem tudott semmilyen előzetes betegségről. Valószínűleg látszott rajtam az izgatottság és talán a bizonytalanság is. Jani, az ápoló egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, odalépett az éjjeliszekrényhez, elvette onnan és a kezembe adta az inzulinos fiolát csendesen odasúgva: „talán ez segít, Dokilány” (így hívtak a mentőknél).

Igen, ebből már tudni lehetett, hogy cukorbetegség lehet a rosszullét oka. Megmértem a vércukorszintet, így kiderült, hogy alacsony a beteg vércukra, azonnal tudtunk segíteni rajta, én pedig a mai napi hálával gondolok Janira.

Egy későbbi mese

Már végzett orvosként, de még kezdő koromban már voltak „saját” betegeim, kórtermem. Ellenőrzés mellett dolgoztam, de a gyakorlatból a legtöbbet akkoriban is a nővérektől tanultam.

Ilyenkor a legjobban attól fél az ember, hogy árthat az ügyetlenségével. Az egyik legrázósabb feladatnak a férfiak katéterezése számított. Mari nővér többször is türelmesen elmagyarázta, megmutatta, de nekem sehogy sem volt merszem a beavatkozáshoz. A sokadik alkalommal a kezembe nyomta az eszközös tálcát, szó szerint belökött a kórterembe, azzal a tömör kísérő szöveggel, hogy „most már elég volt, bemegy, megfogja a szerszámot, és beledugja a csövet, értve vagyok??”

De mesélhetek Marikáról, a mosodás nővérről is, aki minden héten kétszer megjelent az illatos, frissen vasalt, még meleg köpenyekkel, amit örömmel kaptam ki a kezéből. Egyszer félrevont, azt mondta, hogy nekem szívesen vasal, mert látja, hogy azonnal összehajtom és elteszem a szekrényembe, nem csak úgy ledobom a székre…

Vagy Tamásról, aki a veszélyes hulladéknak való dobozokat hozza, amiknek az összeszerelését képtelenek vagyunk megtanulni az asszisztensnőmmel… Minden alkalommal jön és segít, újra meg újra megmutatja.

Rengeteg szép emlékem van ezekről az igazi kollégákról, segítőtársakról.

És nézzünk be kicsit a színfalak mögé is, a műtőbe

Az angolban találóan „operating theater” (szó szerinti fordításban „operációs színház”) a neve. Úgy alakulhatott ki ez a név, hogy a medikusoknak és a kezdő orvosoknak egyfajta „színházi bemutatóként” előadótermekben módjuk volt padsorokból végignézni a műtéteket, hogy így tanuljanak. Ma már ez persze nem egy nyitott előadóban zajlik.

Nos, ebben a „színházban” nem csak az ünnepelt sebész „szerepel”, csendes segítőtársai is vannak. Például a műtősnő, aki egészen fantasztikus lény. Ugrásra készen áll, feszülten figyel, és nem mellesleg gondolatolvasó… Bizony, hiszen a sebész furán kommunikál.

Az örök, a klasszikus példa, hogy türelmetlenül így szól: „ne azt adja, amit kértem, hanem azt, amire gondoltam“.

Ha már bejöttünk a műtőbe, lessünk meg egy állóképet is. Halad előre a műtét, egyszer csak a sebész kimetsz egy darabka szövetet, amivel a műtőssegéd elfut. A műtőben mindenki megáll, feltartott kézzel vár és vár. Arra a hírre, eredményre várnak, ami majd az alagsorból érkezik, mert bizony ott is ül egy csapattag, a kórboncnok orvos, akinek a tudásától, tehetségétől, véleményétől függ a műtét további menete, de a beteg sorsa, sőt, az élete is ezen múlhat (ma már a fejlett diagnosztika, a műtét előtti szövettani vizsgálat lehetősége ezt háttérbe szorította, de a patológusnak, a radiológusnak döntő szerepe van most is).

Érdemes talán elgondolkodni, hogy mindezek alapján kinek is legyen „hálás” a beteg…

Igen, ismét előkerült a hálapénz, ami az egészségügyet évtizedek óta mérgezi. Egymás ellen fordította a generációkat, a különböző orvosi szakmákat, de a szakdolgozók és az orvosok kapcsolatát is megrontotta. Együttműködés, összefogás, csapatmunka helyett ellenségeskedés, széthúzás lett a következmény.

 

Amikor kezdő orvos voltam, az volt a szokás, hogy hetente egyszer lementünk a kórbonctanra, ugyanígy a röntgenbe is, megbeszéltük, megvitattuk együtt az eseteket, tanultunk egymástól… Ez sajnos már a múlté, de hiszem, tudom, hogy a gyógyulás-gyógyítás csapatmunka, a csapatnak a beteg is egyenrangú tagja, a siker kulcsa egymás megbecsülése, tisztelete, az együttműködő kommunikáció.

Beszélhetnék még a rendelő melletti patika gyógyszerészéről is, aki nem zavarta el a beteget, hanem felhívott, amikor látta, hogy elrontottam egy receptet, megbeszéltük, elmagyarázta a páciensnek a helyzetet és megkérte, hogy jöjjön vissza hozzám. A mostani „valsartan-mizéria” (visszahívták egy gyógyszergyár vérnyomáscsökkentő gyógyszerét világszerte, mert rákkeltő szennyeződést tartalmazott – a szerk.) kapcsán a patikusok nélkül megbolondultunk volna.

A kis kitérő után térjünk vissza a nővérekhez, szakdolgozókhoz, tágítsuk ki a kört mindenkire, aki az egészségügyben dolgozik.

Sajnos ma, a hiányosságok, a várólisták, a túlterheltség miatt, a türelmetlenség és ingerültség döntően a szakdolgozókon csapódik le, a betegek és a hozzátartozók, de gyakran az orvosok részéről is. Kevesen vannak, egyre többen mennek el, kilátástalannak, tarthatatlannak érzik a helyzetüket.

A napi munkájukba egy kórházi osztályon beletartozik az ágyazástól, pelenkázástól, ételosztásról, etetéstől kezdve a gyógyszerelésen, az injekciók beadásán, infúziók bekötésén át a viziteken való részvétel is. Mindemellett egyre több az időrabló adminisztráció is, amit leginkább a műszak végén ottmaradva, fizetetlen túlmunkában képesek csak megoldani. Sokszor kénytelenek szakmai képesítés nélkül kisebb beavatkozásokat végezni szóbeli utasításra, ez különösen veszélyes.

Megterhelő fizikai- és nagy figyelmet, koncentrációt megkívánó szellemi munka keverékét végzik az ápolók

Kevesen vannak, sokkal több műszakot kell elvállalniuk, mint ami elbírható. A fizetésük így sem elég a családra, a gyerekekre, az életfenntartásra, így a legtöbben a munka után vagy éjszaka másik helyen műszakot, egyéb munkát, például takarítást vállalnak. Ehhez járul hozzá, hogy a gyakran türelmetlen betegek és az aggódó hozzátartozók is őket okolják, velük veszekszenek az egészségügy hiányosságai miatt.

A fizetés szempontjából a legrosszabb helyzetben a körzeti ápolók vannak.

Bár a  háziorvosi praxisok finanszírozása emelkedett, (az elmúlt három év alatt havi 520 ezer forinttal), a körzeti nővérként foglalkoztatott kollégák 64 százaléka mindössze a garantált bérminimumot, (bruttó 180.500 Ft), sok esetben ennél kevesebb fizetést kap.

Két hete került nyilvánosságra az EMMI költségvetés átcsoportosítási javaslata, a szakdolgozói béremelés fedezetéhez most is költségvetési „trükközést” alkalmaznak.

Így írják: „Az egészségügyi dolgozók 2018. évi béremeléséhez kapcsolódóan a munkáltató részére biztosított többletfedezet – annak teljesítményfinanszírozásba történő beépítéséig – támogatásként kerüljön utalványozásra…”.

Arról az elkésett, elégtelen mértékű szakdolgozói béremelésről beszélünk, ami mára gyakorlatilag értékét vesztette 

Értem, hogy meg fogják kapni, de a bizonytalanság, a kapkodó, az utolsó pillanatban eldöntött intézkedéssel megteremtett fedezet nem mutat előre tervezett, kiszámítható életpálya modell megteremtése felé.

Régóta készültem megírni ezt a cikket, de valamiért „most írta meg magát”.

Különös és szomorú aktualitást kapott most, amikor ismét megtörtént, hogy egy konkrét válsághelyzetben – ami a Honvédkórház SBO-n (sürgősségi – a szerk.) alakult ki- a szakdolgozók csak a már ledolgozott és ki nem fizetett túlóráik kifizetésére kaptak ígéretet

Azután néhány nappal az is napvilágot látott, hogy az ajkai kórházban is súlyos a helyzet, megoldásnak a vezetés a tagadást gondolta…

Kedves régi barátom, Molnár Krisztina szavait idézem – sajnos ő már Anglia nővér-csapatát erősíti –, aki azt írta Válaszúton című blogjában: „Nővér vagyok, de én is emberi lény vagyok. Teljes szívemmel dolgozom a páciens egészségéért, profi vagyok, kiszolgállak, de nem vagyok rabszolga.”

 Dr. Lénárd Rita

Képünk illusztráció!