A férjem hónapok óta várja, én hónapok óta nyögök, ha eszembe jut.

Küldtek a pontos időpontról hivatalos értesítőt idejében, ki is tapasztottuk a hűtőre, hogy el ne feledjük, amitől még persze simán elfeledtük volna, ha R. nem emlegeti nap mint nap egyre hevültebben: közeleg a lomtalanítás!

Amikor az összeköltözést fontolgattuk, úgy kétezer évvel ezelőtt, a férjem, akkor még pasim, hamar tudtomra adta, hogy esze ágában sincs a negyedik emeleti lakásomba cuccolni, liften hurcolni mostantól a hangszereit, erősítőit és egyéb színházi kellékeit, valamint a flaszteren sétáltatni naponta háromszor a kutyáját. Úgyhogy én költöztem a város egy olyan külső pontjára miatta, aminek addig a létezéséről se tudtam, és bár a cseresznyefával hamar megtaláltam a közös hangot, hosszú időnek kellett eltelnie, míg megtanultam értékelni a reggeli kakaskukorékolást.

Lomtalanításban is új szubkultúrám révén vettem részt először, ha jól számolom, úgy 17 évvel ezelőtt. Fiatal voltam, és hamar lendületbe jöttem, amitől frászt kapott nemcsak a férjem, akkor még csak pasim, de az anyósom is, ugyanis a család ránk hagyományozott tárgyai közt Attila (nem apósomra gondolok most) korabeli relikviák is voltak, állapotukból legalábbis e korszakra következtettem a kamrai ásatás során.

Családunkban, erre jöttem rá, fontos hagyomány, hogy az idősödő emberek még életükben az utódokra hagyományozzák a legnagyobb és legkiszámíthatóbban útban lévő, elsuvaszthatatlan lomokat, így biztosítva örök emlékezetüket.

Mert hát kinek van szíve kidobni, mondjuk, egy hintaszéket, ami a drága néhaié volt? Igaz, a drága néhai sem ült benne sokat, hisz már idő előtt átvándorolt a kegytárgy megőrzésre az ivadék otthonába, mert mégsem fért el a nappaliban, na de mégiscsak tőle kaptuk, az övé volt, nehéz erről a tényről nem tudomást venni.

De azért én megpróbáltam, vitatkoztam és érveltem és harsogtam, csakhogy elég következetes és szigorú ezen a téren és hosszú távon nem tud lenni az, aki a háború utáni nemzedék leszármazottja, és a belé plántált chip is azt papagájkodja folyton és idővel egyre hangosabban a kuka pedáljára lépés pillanatában, hogy: „Adrikám, jó lesz az még valamire!”

Azt vettem észre, a heveny fiatalság könnyedén hagy figyelmen kívül bonyolult, ostobának vagy nevetségesnek ítélt családi szokásokat, hagyományokat, hogy aztán tíz-húsz-harminc év múlva az ember szemrebbenés nélkül vegye fel a régi fonalat (az a fonal is jó lesz még valamire!), és építse vissza önként az életébe azt, amivel könyörtelenül szakított annak idején, de hát „anyu is így csinálta”.

Kíváncsi vagyok, mikor kezdek el konyharuhákat gyűjteni!

(Ha lehet, akkor lőjetek le, csajok!)

A nagyanyám külön (felső) szekrényt tartott fenn apró lakásában a házi textíliának. Glédában állt a kifőzött, kikeményített, kivasalt holmi, soha nem látták a konyhát különben, a szolgálatot teljesítő példányok a mosogató mellett lógtak vagy a fregolin száradtak.

Hogy mi végre volt akkor a millió többi a szekrényben, elzárva, esetleg becses vendégeknek büszkén mutogatva?

Fogalmam sincs.

Csak gyanítom, hogy büszke volt a kollekcióra a mama. A rendre, amit tartott a picike lakásban, a tisztaságra, amit folyó víz nélkül is produkált nap mint nap, akkor is, amikor még az udvaron, dézsában mosta nyolc ember ágyneműjét, ruháit, akkor is, amikor a padlásra kellett felcipelni száradni a ruhát télen, vagy amikor a nagypapa fejére csöpögött a vizes holmi, mert ő aludt a fregoli alatt a konyhában. 

 

Van, aki műtárgyakat gyűjt, értékes ékszerei vannak. Én konyharuhás családból jövök. És talán vénségemre én is azért kezdtem el ragaszkodni, ha nem is a textilkészlethez, de a családi limlomokhoz, mert a régi tulajdonosaik az enyészeté lettek? Nem tudom. Lehet, hogy szimplán hülyülök.

Tudom, bizonyos szempontból nem trendi ez most (más megközelítésből meg az). A keleti filozófiák, a skandináv életstílus és a különféle guruk nyomán igyekszünk megszabadulni az összes felesleges hóbelevanctól, ne foglalják a helyet, ne húzzanak vissza minket a földre, na nem mintha most annyit repkednénk, de akkor is.

Húsvét van, nagytakarítás (és nálunk lomtanítás is, ugyebár): tessék szépen kiszórni mindent, ami útban van!

Jelentem, rajta is vagyunk az ügyön, de nem várt fejlemények nehezítik a feladatot. Én ugye, az imént vázoltam, hogy öregszem, a férjem viszont egyre fiatalabb, nem tudom, hogy csinálja (vagy hogy csinálom?).

Hol van már az én (szerintem) kacatokhoz foggal-körömmel ragaszkodó pasim? Akinek a lomtalanítás azt jelentette, hogy a kiselejtezett tárgyak kupacába kerülő szerencsétleneket megsajnálta, és az éj leple alatt a ház különböző pontjaira menekítette önmaga elől „majd elajándékozom” sóhajjal, ami szépen illusztrálja a domináns-recesszív öröklésmenetet.

És hol van már az a lány, aki legszívesebben tégláig csupaszította volna vissza a közös lakást, mert neki tér és fény és szabadság kell?

Persze, kellenek ezek neki ma is, ezért járja le a lábát, de kell a nagyi régi kis szőnyege is, meg a saját koszlott babatakarója, aminél a kutya vackában lévő is szebb, meg a könyvek persze, főleg a könyvek, amelyeket kinyitni sem mer a porallergiája miatt, de amelyek a kezében voltak valakinek, akinek akkor még volt keze, szóval a polcon a helyük, és kész.

A gond csak az, hogy a férjemben korábban elültetett magok épp most, nosztalgiakorszakom burjánzása idején szökkentek szárba, úgyhogy mint dudva a virágoskertet, dúlom szét rendre újabban a terveit a lomtalanítást illetően, amit ő legszívesebben kondói elveken űzne (anélkül, hogy ismerné Kondo munkásságát), csak hajlongás és csivitelés nélkül.

Sokszor azon kapom magam, hogy a gyerekünk és a kutyánk kicsi korában begyakorolt formulákkal kommentálom a nagy zajjal járó pakolást (R. mindent nagy zajjal csinál), úgymint: „Tedd azt le, hagyd békén, kérem szépen, add ide!”

Csakhogy a férjem évtizedek óta a dackorszakát éli, úgyhogy vitatkozik.

El se hiszem, azért lobbizik, hogy minél több dolog menjen, miközben én védőbeszédet tartok különféle tárgyak felett, amelyekről pontosan tudom, hogy a jövő évi lomtalanításnál látjuk őket legközelebb – és talán akkor se egyezem bele a likvidálásukba.

Mondjuk, ideológiát már találtam újdonatúj rögeszmémhez, az újrahasznosítás szót sziszegem rendszeresen a férjem arcába, amikor egy olyan tárgyat vesz a kezébe, amitől szeretne megszabadulni, és én látom ám az igazát, csak nem ismerem be.

Van például egy csomó különféle tárgyakról, bútorokról évtizedekkel ezelőtt leesett, leszakadt, letört, lemállott, de tulajdonképpen visszalegózható alkatrész. Miért is dobnánk ki valamit, ha meg lehet javítani, nem?

Ugye, hogy ebből a szempontból máris korszerű vagyok?

A gond csak az, és erre a férjem nem átall rávilágítani, hogy soha nem apad a lakás különböző pontjaira elsuvasztott, reparálásra váró bigyók halma, ugyanis, finoman szólva, egyikünk sem az ezermester archetípusa. És bár lelkesült perceimben hajlamos vagyok különféle kézműves tevékenységekről álmodozni, világos pillanataimban pontosan tudom, hogy nem álmodozom valójában efféle tevékenységekről, csak arról álmodozom, hogy ilyenekről álmodozom.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

És ahogy hímezni, nemezelni és batikolni sem fogok önként nagy valószínűséggel soha, úgy a régi komódra sem fogom visszaragasztani egyenként a díszes kis izéket, pedig az egyik nagyapám menő műbútorasztalos volt, csak mondom, biztos azért vagyok beoltva minden ilyen tevékenység ellen, mert elhagyta a nagyanyámat galádul. Majd elmegyek egy családállításra, ígérem, csak ki ne derüljön valami sötétebb verziója a sztorinak!

Azt hiszem, nincs más hátra, életem (remélhetőleg) második felében módszeresen és tervezetten tovább kell ajándékoznom mindazt, amit kidobni eszmei értéke miatt képtelen vagyok, megtartani meg a fizikai korlátok miatt lehetetlen. De mert mégse adhatom idegennek a becses holmikat, gyakorta eszembe jut, mégiscsak nagycsaládban kellett volna gondolkodnunk egyetlen utód helyett, de most már késő, egyrészt öregek vagyunk a gyerekcsináláshoz, másrészt lehet, hogy elválunk az egyik lomtalanítás után.

Ami biztató: van egy unokahúgunk!

Már tudom is, mit hagyományozok rá az augusztusi születésnapján.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/jokerpro