–

Jeruzsálem óvárosának kellős közepén van egy falucska, amelynek házai vályogtéglából vannak tapasztva, ahol az apró kapukon csakis mélyen meghajolva lehet átbújni, és ahol néhány évvel ezelőttig sem vezetékes víz, sem villanyáram nem volt az otthonokban. Ám a leghihetetlenebb rész még csak most jön: a falu a Szent Sír Templom, azaz Jézus keresztre feszítése és feltámadása helyszínének tetején épült fel. Az első házikók valamikor 335 körül bukkantak fel, amikor is a nincstelen etióp zarándokok „letáboroztak”, miután megmászták a bazilikát. A közösség egyre csak gyarapodott – egészen addig, míg végül már lehetetlen lett volna kipaterolni a hívőket, akik időközben egy kis templomot is felhúztak a Feltámadás Temploma mellett, melyhez szűk, girbegurba lépcső vezet fel. 

A kápolnát díszítő festményeket nézegetve azonnal feltűnik: a vallásos ceremóniákat megörökítő képeken nemcsak keresztény és zsidó, de muzulmán alakok is megjelennek, körbeállva az imádkozókat és áldozókat.

Ez pedig – bár nekünk, akik olyan kultúrkörben nevelkedtünk, mely tudatosan és következetesen szétválasztja az Ábrahám-vallások közös gyökereit, bizonyosan furának tűnik –, cseppet sem meglepő: a kis imahely és a falucska neve Dir Al-Sultan, azaz „A Szultán Kolostora”. Közvetlenül mellette magasodik az arabul beszélő alexandriai kopt ortodoxok kolostora, mindezt pedig két mecset minaretje veszi körül – az iszlám hit szerint Jézust halálakor maga Allah emelte fel a mennyekbe. 

Persze nem lenne teljes a kép, ha nem volna néhány lépésre innen a Tzuf Dvash Zsinagóga és jesiva – azaz zsidó iskola – melyet a marokkói David ben Shimon alapított az 1800-as években: az intézmény ínségkonyhaként és árvaházként is működött. Ez hát a város, amelyet a hírekből véres terrortámadások fészkeként, a hittanórákról pedig a kereszténység bölcsőjeként ismerünk. És bár tény, hogy ahol ennyi féle-fajta vallás, ideológia, és hitrendszer találkozik, ahol minden megközelítés hívei összetömörülnek, és amelyből mindenki akar egy darabot, ott bizonyosan hangosabbak lesznek a szélsőséges hangok, ugyanakkor az is igaz:

Jeruzsálem a mindennapok során sokkal inkább tűnik a békés együttélés fellegvárának, mint háborús zónának. 

Természetesen annak is igaza van, aki elsősorban Jézus életével, halálával és feltámadásával azonosítja a várost, ám még mielőtt Krisztus köré kultusz épülhetett volna, az egy tőről fakadó, közös gyökerekből táplálkozó spirituális irányzatok közös forráspontja volt Jeruzsálem. A világ leghatalmasabb energiáit megmozgató konfliktusok valójában a világ legszorosabb testvéri-, lelki társi-, sorsközösségi viszonyai is.

Amikor a lerombolt zsidó templomról beszélünk, amelynek egyetlen megmaradt falánál, a Siratófalnál imádkoznak az izraeliták, elfelejtjük: időszámításunk előtt 1000-ben, amikor a szentély először épült fel, még nem létezett sem kereszténység, sem muzulmán hit, mi több, izraelitának lenni egészen mást jelentett, mint a mai, intézményesített zsidó vallást követni. Mind együtt imádkoztunk – addig a pontig, míg Krisztus előtt 500 körül első ízben építették újjá a lerombolt templomot, és a szamaritánusok – az izraelitáktól eredő törzs – segítséget ajánlott fel, ám a zsidók nem kértek belőle, mondván: vérvonaluk és hitük „nem elég tiszta”. 

Azt állítani, hogy Justinianus császár, aki keresztény templomot építtetett a harmadik templom romjain, és a Jeruzsálemet elfoglaló arabok, akik ide építették fel a Sziklamecsetet és az al-Aksza mecsetet, mind „trónbitorlók”, valójában olyan, mintha örökölnénk egy földet az ószüleinktől, elhatároznánk, hogy a közeli hozzátartozóinkkal felhúzunk rá egy családi házat, és mikor a sokadunokatestvéreink megérkeznek hasonló tervekkel, egyszerűen megtagadnánk őket. 

Pészahra, húsvétra és a ramadánra is tavasszal kerül sor – és mindhárom ünnep egyfelől Isten tiszteletéről, másfelől a családdal való összejövetelekről szól, ám van valami, ami még szorosabban összefűzi őket, ez pedig az újrakezdés, a feltámadás, a belső megtisztulás energiája. 

Pészahkor a zsidók az egyiptomi rabszolgaságból való felszabadulást ünneplik – és a csodát, hogy a Vörös-tenger kettévált a láncaikat maguk mögött hagyó izraeliták előtt. 

A húsvét Krisztus keresztre feszítése, és a három nappal későbbi feltámadásra emlékeztet minket – és ahogyan a zsidók, a keresztények is böjtölnek a nagy ünnepre való készülődés során. 

Csakúgy mint a ramadánt tartó muzulmánok, akik hajnaltól alkonyatig tartózkodnak az evéstől, majd egy hónap letelte után hatalmas ünnepi lakomát csapnak. A muzulmánok szerint ilyenkor a pokol démonai láncra verve sínylődnek, ezért ez az időszak a legalkalmasabb a lelki béke fellelésére, a szellemi megtisztulásra. 

És természetesen nemcsak hogy minden egyes Ábrahám-vallás egymáshoz oly szorosan kapcsoló tavaszi ünnepe más és más, de az egyes vallások különféle irányzatainak is megvannak a maguk szokásai.

Görögországban, ahol élek, nagypéntek csupán április 2-án köszönt be, a böjt során pedig nem csupán a húst, de a tejterméket, tojást, sőt az olajat is elhagyják, mondván: ez az időszak az önző énünk, konformizmusunk és szenvedélyfüggő, vágyhajhászó lényünkön való felülkerekedésről szól. 

Boldog, békés, hittel, reménnyel, bizakodással teli ünnepe(ke)t kívánok mindannyiunknak. 

Szabadulást a minket korlátozó, önsorsrontó szokásainktól, kapcsolatainktól és élethelyzetektől, amelyek – átvitt értelemben – rabszolgasorba, kereszthalálra, pokolbéli démonok közé taszítanak minket.

Azoknak is, akik cseppet sem vallásosak, és ez az időszak egy praktikus tavaszi nagytakarításról vagy a kert kigazolásáról szól – hiszen valójában ők is pontosan ugyanazt teszik, mint azok, akik imára hajtják a fejüket. Megtisztítjuk magunkat és a környezetünket, a kertünket a negatív energiáktól, a rendetlenségtől, a rossz magvaktól és gazoktól – hogy helyet teremtsünk a megszabadulásnak. 

A kabbala szerint Isten neve – héberül Vav Vav Lamed – azt jelenti: dacolunk a föld vonzásával. Azaz – metaforikus értelemben – elszakadunk attól a tévhittől, hogy a szabadságunk, boldogságunk, kiteljesedésünk felett mások rendelkeznek. 

Amikor pedig ezt az életszemléletet nem csupán egy ünnep kedvéért tesszük magunkévá, hanem azért, hogy mindannyian – zsidók, keresztények, muzulmánok és ateisták – boldogabban élhessünk ezen a bolygón, világossá válik: a legrosszabb rémálmot, a legsanyarúbb sorsot is képesek vagyunk a hátunk mögött hagyni.

Fotó: The Saums

A Vörös-tenger kettéválása, Jézus Krisztus feltámadása, és az, hogy Mohamed kézhez kapta Allahtól a Koránt, nem egy természeti jelenséget, legendát, bűvésztrükköt vagy történelmi eseményt ír le, hanem a mindannyiunk birtokában lévő csodát: a teljes bizonyosság erejét. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: The Saums

A további képek a szerző tulajdonában vannak