Negyedik éve taposom az osztatlan tanárképzés végtelen(nek tűnő) útját. Két év választ el attól, hogy kezemben tarthassam a diplomámat, amire az idő múlásával egyre inkább Szent Grálként tekintek.

Minden szemeszter kezdetén elhangzik professzoraink szájából a bűvös kérdés: „Ki az, aki diplomaszerzés után tanítani szeretne?” Félévről félévre kevesebb a jelentkező.

Hozzáteszem, erre a kérdésre jómagam is sokféleképpen válaszoltam már.

Édesapám előszeretettel emlegeti továbbtanulásom történetét: egészen addig, míg nem kellett az egyetemi felvételin gondolkodnom, magabiztosan hangoztattam, hogy én újságírással, írással szeretnék foglalkozni. Ő vígan hátradőlt, mondván, a gyereke tudja, mit akar, nem kell ezen aggódnia. Csakhogy elérkezett a végzős év, én pedig teljesen kétségbeestem. Fogalmam sem volt, mit szeretnék csinálni. Arról határozott véleményem volt, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karán palléroznám az elmémet, lehetőleg már másnaptól. Lenyűgöztek az épületek, a campus hangulata pont olyan volt, amilyennek gyerekként a Roxfortot képzeltem.

Akkoriban erőteljesen foglalkoztattak a nyelvek, különösen az angol

Egy kedves angoltanár ismerősöm hívta fel a figyelmemet az osztatlan tanárképzésben rejlő lehetőségekre. Mai fejjel már nem tudnám megmondani, pontosan mit gondoltam, amikor bejelöltem az angol–holland szakpárt, mindenesetre leadtam a jelentkezésemet.

Nem sokkal később a környezetem olyan kéretlen megjegyzésekkel illette a választásomat, amiket nem feltétlenül a rosszindulat szült, mégis mély nyomot hagytak bennem. „Te komolyan tanár szeretnél lenni? Éhen fogsz halni.”

Igyekeztem kizárni ezeket, hiszen akkoriban nem gondoltam, hogy ténylegesen érdeklődni fogok a tanítás iránt.

Felvettek, nagy volt az öröm, megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat. Hamar bebizonyosodott, hogy a holland szak nem nekem való, viszont az angol, pszichológia és pedagógia részét kifejezetten élveztem. Az első félév abból a szempontból hasznos volt számomra, hogy rájöjjek, engem ez a szakma kifejezetten érdekel, el tudom képzelni magamat benne. Sürgősen szakot kellett váltanom, a holland pocsékul ment. Őszintén nem tudom, mit vártam, korábban spanyolt és angolt tanultam, így hiába hasonlítottak az oktatóim sok nyelvtani szabályt a német nyelvéhez, ezzel nem voltam kisegítve. Viszont előszeretettel vágok fel bárkinek azzal, hogy a legfontosabb szavakat elsajátítottam röpke fél év alatt. (Ezek a boldogulás szempontjából kulcsfontosságú szavak a következők: viszlát, söröcske.

 

Szinte az utolsó pillanatig gondolkodtam, mit tanuljak az angol mellett

Gyanítom, a mai napig ezen töprengenék, ha egy kedves gyerekkori barátom nem kérdez rá, mégis miért nem jelentkezem médiára. Jó kérdés. Sok szak megfordult a fejemben, csak ez nem. Pedig mindvégig annyira kézenfekvő volt ez a megoldás, hogy bárkinek elújságoltam szakváltásomat, egy megkönnyebbült sóhaj és a „na, végre” szavak hagyták el a száját.

Itt ki is térnék az első okra, ami miatt sok csoporttársam döntött úgy, otthagyja az egész tanárképzést, és átjelentkezik alapképzésre. Patrícia angol–matematika szakon tanult, de a természettudományi karon annyi kudarc érte, hogy még most is gyomorgörcs fogja el, amikor a szakon szerzett tapasztalataira gondol. Az angolt mindenképp szerette volna megtartani és a tanításról sem mondott le. Elhatározta, hogy elvégzi az anglisztika szakot, amivel tovább tud tanulni, és akár nyelviskolai tanár lehet belőle.

Közrejátszott a döntésében, hogy hat év sok idő, a képzés végéhez közeledve a legtöbben már szeretnének önállósodni, dolgozni, ami alapvetően is nagy stresszfaktor.

Örül, hogy idejében felismerte, nem bírna el ekkora nyomást, így nem hunyt ki teljesen a lelkesedése a tanítás iránt, azóta elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot is.

Katalin magyar–latin szakon kezdte meg tanulmányait. Bár gimnáziumban sikert sikerre halmozott latinból, tudása akadémiai szinteken már nem bizonyult elegendőnek. Kitartóan próbálkozott, eljutott a képzés feléig magyaros, pszichológiás és pedagógiás tárgyaival, ám a latinnal még mindig sehol nem tartott. Ekkor döntötte el, hogy nem szeretne több csúszást, gyomorgörcsöt, és felhagy legkedvencebb nyelvének intézményszerű tanulásával. Hatalmas csalódás volt ez saját magában is, nehezen dolgozta fel, hogy míg valamiben kimagaslóan jó az egyik intézményben, az egy teljesen másikban már nem elegendő.

Én a második évemben szerettem bele teljesen ebbe a szakmába

Olyan volt ez az időszak számomra, mint párkapcsolatok elején a rózsaszín köd. Tisztában voltam a pedagógusi pálya negatív oldalával, de elhivatottságom erőteljesebb volt mindennél. Ekkoriban kért fel egy kedves barátnőm, hogy fejlesszem az angoltudását, amire félve ugyan, de igent mondtam. Hatalmas élménnyel gazdagodtam, kipróbálhattam azokat a játékokat, módszereket, amiket az egyetemi óráimon sajátítottam el. Az alkalmakra töretlen lelkesedéssel készültem, kreativitásom szárnyalt egy-egy óra megtervezése során.

Katartikus élmény volt saját szememmel látni, ahogyan fejlődik a barátnőm nyelvtudása. Olyannyira lelkes voltam akkoriban, hogy szívem szerint már másnap elkezdtem volna a tanítási gyakorlatomat.

Kifejezetten vonzónak tartom ebben a szakmában, hogy nincsen két ugyanolyan nap. Ahogyan a diákjaim is folyamatosan fejlődnek, úgy én is. Egymást tanítjuk, s közben reménykedem, hogy a lexikális tudás mellett valami sokkal fontosabbat is átadhatok majd a tanulóknak. Rengeteg ötletem van arra, hogyan foglalkoznék az óráimon belül fontos társadalmi kérdésekkel, az empátiás készségek vagy éppen vitakultúra fejlesztésével.

Az első mélypontom a harmadik tanulmányi évem kezdetekor jött

Ekkorra lett elegem a kéretlen megjegyzésekből. A csoporttársaimmal való beszélgetéseimből kiderült, nem csak én kapok ilyeneket. Sokan vagyunk, akik szabadkozva, már-már szégyenkezve mondjuk el, mit tanulunk, mert a reakciók túlnyomórészt negatívak ezzel a hivatással kapcsolatban. Ezzel párhuzamosan elkövettem azt a hibát, hogy pedagógusokról szóló cikkek alatt belenéztem a kommentszekcióba…

Sokat foglalkoztat a társadalmi szintű viszonyulás bizonyos szakmákhoz, kiváltképp a szociális szférában dolgozókéhoz.

Dénes angol–informatika tanárnak készült, az első év után jelentkezett át informatika alapképzésre.

Állítja, bármennyire szomorú, a pedagógusok társadalmi megbecsülése egy utópisztikus gondolat. Ő nem mondott le teljesen a tanításról, csupán úgy érzi, először a pénzügyi biztonságot kell megteremtenie magának, utána hódolhat a szenvedélyének, az oktatásnak.

A fizetés sokakat eltántorít a szakmától, hiszen néha a saját oktatóink is megemlítik, érdemes másodálláson is gondolkodnunk a pedagógusi pálya mellett.

Domonkos határozott elképzelésekkel felvételizett, biztos volt abban, hogy belőle középiskolai magyar- és médiatanár lesz.

Ám amikor meghallotta, hogy az iskolaőröknek nagyobb bevételük lesz, mint neki hatévnyi tanulás után, úgy döntött, inkább a média világában helyezkedik el.

Két és fél éve dolgozik újságíróként, jelenleg többet keres részmunkaidőben, mint egy PED2-es tanár. A képzést nem hagyja ott, tökéletes B terv számára a tanári pálya, hiszen pedagógusokra mindig szükség lesz.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

De tényleg mindig?

Fel sem álltam az előbb említett hullámvölgyből, amikor jött a hír: a módosított Nemzeti alaptanterv szerint nem lesz önálló tantárgy a mozgóképkultúra és médiaismeret. Ez kellőképpen földhöz vágott, oktatóink sem tudták, mi lesz a képzésünkkel. Akkoriban volt egy pszichológiavizsgám és a kiégésről tanultunk. Imádkoztam, hogy a kifejtős kérdések egyike arról szóljon, mert teljes mértékben produkáltam a tüneteit. (A vizsga után magamat is meglepve kiborultam a tanáromnak, teljesen kétségbe voltam esve. Nagyon kedves volt, minden erejével próbált lelket önteni belém.) Végül megjelent a NAT, bent maradt a média, enyhült a nyomás a mellkasomon.

Elkezdődtek a módszertannal foglalkozó óráink, ami számomra kifejezetten izgalmas szakasza a fejlesztésünknek, pláne, hogy az oktatóimnak ezt már online formában kellett megvalósítaniuk. Minden tiszteletem az övék, sikeresen alkalmazkodtak a helyzethez, profi módon átalakították az eredetileg fizikai térre tervezett feladatokat.

Az egyik angol szakos oktatómat, Margitot kérdeztem arról, hogyan látja a helyzetet, mennyire csökken a hallgatói lelkesedés az évek múlásával. Ő azt válaszolta, hogy az általa tanított hallgatók esetében nem igazán érzékeli az ambíciók hanyatlását, viszont sokan jelzik, hogy csalódtak a programban, mert túl hosszú és nem elég gyakorlatias számukra.

Kiváltképp nehéz elvonatkoztatni a jelenlegi helyzettől, mostanában számos egyetemista jelezte, elvesztette a motivációját, nehezen tudja rávenni magát arra, hogy részt vegyen a távoktatásban, problémát okoz megtalálni a lendületet a tanuláshoz. De ez nem csak a tanár szakos hallgatókra igaz.

Ha valaki igazán elkötelezett a pálya iránt, újra megtalálja majd a motivációt, akkor is, ha egy ilyen nehezebb időszakban elveszíti. Margit kiemelte, hogy jó lenne, ha a hallgatóknak hamarabb lehetőségük lenne kipróbálni magukat „igazi” gyerekekkel, osztályokkal. 1990-ben kezdett el tanítani az ELTE-n, a hároméves tanárképzés gyakorlatközpontúbb, rövidebb volt és az angolnyelv-tudás fejlesztésére, pályakezdésre, tanításmódszertanra fókuszált. A hallgatók által szervezett fórumok, beszélgetések, összejövetelek, a közös ötletelés, egymás meghallgatása segíthet abban, hogy a lelkesedés kitartson a képzés végéig.

Ősszel kezdetét veszi a képzés legmeghatározóbb része: kipróbálhatom magamat élesben a rövid tanítási gyakorlaton. Izgatottan várom, milyen tapasztalatokat szerzek majd. Remélem, körvonalazódik bennem, képes leszek-e hosszú távon űzni ezt a gyönyörű, de kétségtelenül megpróbáltatásokkal teli hivatást.

Princz Laura

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Hill Street Studios