–

Örüljetek: ez egy vírusmentes szöveg lesz. Meggyőződésem ugyanis, hogy velem együtt elegetek van az elmúlt három hónapunkat szétcincáló koronázási ceremóniából. Kevés beteg, sok kovász – szerintem mindent kihoztunk belőle, amit lehetett. Lépjünk tovább szabadon addig, amíg ez a néhány mikronos nyunyóka összeszedi magát, hogy ismét bekopogtasson az operatív törzsekbe.

A karantén a szó durrelli és attenboroughi mélységeiben alkalmas volt a körülöttünk lévő veszélyeztetett állatfajok, vagyis a feleségek, a férjek és a gyerekek megfigyelésére.

Közel hajoltunk egymáshoz, megismerhettük egymás táplálkozási, kiválasztási és szaporodási szokásait, és a végén bölcsen megállapíthattuk: az ember a legnagyobb állat.

Én legalábbis biztosan, mert rájöttem, hogy az én fiam az én fiam. Három és fél év alatt ez számottevő teljesítmény, nem? Azt, persze, eddig is tudtam, hogy genetikailag egyeneságon kapcsolódik hozzám, de az csak az elmúlt fél év, és azon belül is a három hónapos Homo Office”-lét tapasztalata, hogy hasonlít is rám. Konkrétan ugyanolyan, mint én.

Erről évekig nem vettem tudomást, mert gyakran az sem tetszik, hogy én olyan vagyok, mint én. Egy apa a saját fiát mégiscsak a benne futó szoftver 2.0-ás verziójának szeretné látni, továbbfejlesztett terméknek, amiből kivették a bug-okat, és élesebb a kép, tisztább a hang. Háááát... nem.

És ez felszabadító érzés! Tomika pörög, mint én. Későn fekszik, korán kel, sokat beszél, mindent megkérdez, fanatikusan fantáziál, megállás nélkül rohan, időpocsékolásnak tartja az alvást és az evést, illetve Ady Endrénél is jobban szeretné, ha szeretnék. A legutóbbit leszámítva eddig mindegyikkel harcoltam, mint Anna a nadrágpelenkával. Nem akartam, hogy olyan legyen mint én, mert akkor ugyanazt az utat kell bejárnia, mint nekem, azt pedig az ellenségeimnek sem kívánom.

De hát ez nem kívánságműsor

Rájöttem, hogy túlzott elvárásaim voltak a fiammal szemben, és a kettős mérce csapdájába csalogattam magam. Amit nekem szabad, azt neki tiltottam. Beszéljen kevesebbet, legyen csendesebb, játsszon egyedül, aludjon el korán, egyen többet – szóval: legyen kevesebb.

Ó, hányszor hallottam én is ezt a rokonaimtól, a barátaimtól, a munkatársaimtól, a fél világtól: túl sok vagy, legyél levesebb! Aztán persze, amikor baj volt, az addig bírált és gúnyolt energiáimat úgy akarták kikölcsönözni, mint egy könyvet a könyvtárból.

Ha jól meggondolom, az összes sikerem olyan tulajdonságoknak köszönhetem, amiket ki akart nevelni belőlem az emberiség rám eső része.

Szóval az én fiam az én fiam

Nem kevesebb, nem több, nem jobb, nem különb nálam. Ez csodálatos érzés, mert nem kell tovább gondolkodnom, hogy mit érez és hogyan segíthetek neki. Nem tud megnyugodni, hogy elaludjon? Semmi gond. Mi kell nekem ilyen helyzetben? A sötét, a beszélgetés és az érintés. Ezért este fél kilenckor lekapcsoljuk a villanyt, fejből mesélek neki vadul csapongó, szertelenül improvizált történeteket Istenről, az ősrobbanásról, a dinoszauruszokról, Micimackóról, Hófehérkéről vagy Kipling Purun Bagátjáról, közben pedig tetőtől talpig megmasszírozom, és álomba éneklem, simogatom, ölelem és puszilom őt.

Korábban nem tudtam elaltatni így. Totális tortúra, komplett kudarc volt az egész. Órákig forgolódott, dobálta magát, rugdosott, hisztizett, majd kizavart a szobából, és berendelte az anyját. Most viszont elég arra gondolnom, hogy ő én vagyok, és máris tudom, hogy mire van szüksége. Ez így, leírva egyszerűnek tűnik, de én ezért a családi oázisért átgyalogoltam az önismeret Szaharáját.

Ha tehát újrakezdhetném, már az elején emlékeztetném magam arra, hogy szeretem Herczeg Zsoltot, ezért a fiamból nem kell kifaragnom az ő javított változatát.

Azt is megtanultam, hogy itthon lenni jó

Nem, nem a koronavírusnak köszönhetem ezt, hanem a gyerekeimnek és a páromnak. A kórokozó tehát nem felismerést, hanem beismerést okozott. Szakember által diagnosztizált munkaalkoholista vagyok, de már tiszta függő. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy gyerek, nevét is, játékát is tudom. Tudom, hogy merre mennek, kik mennek a játszótéren, s tudom, hogy mit jelenthet egy tavaszi hajnalon a konyhafalról csorgó, vöröslő lekvárnyom.

Amikor délben lejönnek a pincében kialakított rádióstúdiómba, Tomika a lépcső tetejéről fél Budapestet tájékoztatja, hogy „Apa, meghoztuk az ebéééédeeet!”, Anna kilop egy kockacukrot az asztalom díszéül szolgáló, százéves tartóból, hogy megetessen vele, mint egy pacit, utána pedig mindketten megölelnek, és megkérnek, hogy pörgessem meg őket a forgószékemben – na, olyankor elönt a bizonyosság, hogy ők az egyetlenek a világon, akik nem azt várják el tőlem, hogy kiváló legyek, csak azt, hogy – legyek.

Nem baj, ha sokat dolgozom, de amikor nem dolgozom, és velük vagyok, akkor legyek velük. Egész testtel, teljes lélekkel, osztatlan figyelemmel.

Hagyjam a dagadt ruhát másra. Nagy kérés? Nem. Nagy haszon? Igen.

Ha újrakezdhetném

Feleannyit se aggódnék azon, hogy mások mit gondolnak a nevelési elveimről, és az azokat minden nap megalázó gyakorlatomról, de abba sem fektetnék a paksi atomerőmű új reaktorait hasadóanyag nélkül is csapágyasra járató energiamennyiséget, hogy Zrínyit megszégyenítő kirohanásokat szervezzek mások jó szándékkal vagy éppen kioktató célzattal megfogalmazott kritikáira. A Richter Gedeon csak általam extraprofitra tenne szert, ha egyszer végre gyártana „leszarom tablettát”.

Két lány a vonaton (Novella)

WMN Life – 2020. május 28. – WMN

Már az sem borít ki annyira, mint régen, hogy a gyerekeim rideg tartású mangalicakölykök módjára leeszik magukat, posztapokaliptikus rendetlenséget csinálnak, mindenen és bármin összevesznek (legutóbb azon, hogy voltaképpen melyiküké a gyerekbiblia, és ki kap először vitamint tőlem...), vagy nem hajlandók aludni napközben. Majd fognak.

„Az élet éppen elég hosszú”, ahogyan mesterem és barátom, Balázs Géza nyelvész professzor mottója tartja. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kevésbé vagyok szigorú velük – bár megvallom, hogy Annácskával olyan éteri szerelem láncol össze bennünket, hogy pocsolyává olvadok a legnagyobb gazembersége láttán is, de azért továbbra is igyekszem hitelesen hozni a következetes apa és a rossz zsaru figuráját.

Ha újrakezdhetném, abba az utcába sem mennék be, ahol az éjszakánként kivasalt textilpelenkák, a Covid-osztály-szintű fertőtlenítésnek alávetett cumisüvegek és a Porsche-áron mért szagelszívó peluskukák laknak, valamint a többi, első látásra nélkülözhetetlennek tűnő, az összes újabb ránézésre viszont arcpirítóan fölöslegesnek bizonyuló babatermék.

Példának okáért a pihenőszék, amiben eddig csak plüssök tartózkodtak, de ők is átmeneti jelleggel, vagy a svéd tanulópohár, a poharak Káinja, ami csak arra jó, hogy leöntsd vele a gyereket. Én tisztelem a svédeket, ők adták nekünk az asztalt, az acélt, a csavart és a vakhitet a nyájimmunitásban, de aki ezt a poharat megtervezte, azt abból itatnám kéksavval egy hétig.

A szárítógép viszont remek ötlet volt! – üzenem Zsuzsinak, ismét gyakorolva a nyilvános maxima culpa keresztényi erényét, ezt a háztartási szolgát ugyanis a preporonty időkben dzsentri fényűzésnek tartottam, azóta viszont a hasznossága valahol félúton van a Netflix-előfizetésemé és a mobiltelefonomé között.

Hasonlóképpen kifizetődő beruházás a mosható falfesték, a kisgyerekek többsége ugyanis natural born wallkiller. Nem beszélve a családi üdvhadsereg olyan idejekorán szolgálatba állított tagjairól, mint a nagymama, a pótnagymama és a takarítónő.

Ja, és a konyhaasztalra is három éve kellett volna terítőt rakni, mert akkor most nem nézne ki úgy, mint amin klasszika-filológusok disznót boncoltak láncfűrésszel.

A mai fejemmel azt is tudnám, hogy a gyereket egy kertes házba kell hazavinni, ahol bármikor ki lehet csapni legelni, porszívóból pedig csendeset kell vásárolni, nem olyat, aminek a hangja átmenetet képez King Kong párzási üvöltése és a kék bálna halálsikolya között.

De hát a tegnapi nyakamon a tegnapi fejem volt

Nem kezdhetem újra. Anna érkezésének köszönhetően persze, esélyt kaptam arra, hogy korrigáljam néhány hibámat, de vele kapcsolatban meg nyilvánvalóan újakat fogok elkövetni. Annyit tudok tenni, hogy továbbra is próbálom mélyebben megismerni és jobban megszeretni önmagam. Szétválasztani az ocsút a búzától, vagy ha úgy tetszik, a szart a májtól, szóval a fontost a lényegtelentől. Mert ami igazán számít, az úgyis csak néhány pillanat. Például ez tegnap este:

– Tomika, örülök, hogy te vagy a kisfiam
– Én is örülök, hogy te vagy az apukám.

 

Ezt nem kell újrakezdeni. Ezt folytatni kell.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images