–

Amikor párt választ az ember, voltaképp egy tanulótársat választ magának az élethez, hogy fő célját, a teljes önazonosság érzését megélje – bármit jelentsen is ez számára. Intuitívan megérezzük, hogy van annak az embernek valamije, ami számunkra vonzó – önmagunk fejlődése miatt. 

Valami, ami bennünk nincs, általa mégis elsajátíthatjuk. Valami, ami bennünk is rejtőzik mélyen, és ő segít felszínre hozni. Valami, amivel küszködünk, eddig talán teljesen tudattalanul, és általa – ha egyedül eddig nem ment – most felismerjük végre. Általa lehetőséget kapunk arra, hogy legyőzzük.

Egy párkapcsolat a lelki fejlődésünk kulcsállomása lehet, hiszen a kendőzetlen őszinteséget gyakoroltatja, és mindig tanít valamire önmagunkról.

Meglehet, a legjobb társat a fejlődésre az országhatárokon túl találjuk. 

Önazonosan élni és választani

Alapvetően azt feltételezzük, hogy mivel egy földrajzi helyen nőttünk fel, könnyebben szót értünk a másikkal, hiszen „egy nyelvet beszélünk”. Kevesebbet kell magyarázkodni, így kevesebb a konfliktusforrás. Aztán gyorsan leesik (és a statisztikák adatai is ezt igazolják), hogy ez nem törvényszerű, hiszen igazából egy kultúrán belül is sokszor homlokegyenest más normák szerint élünk. Más családi minták neveltek, más kapcsolati dinamikákat láttunk otthon, és más élmények értek, amiknek tükrében értelmezzük a jelen szavait és helyzeteit. Így bár a földrajzi hely adta hasonlóságok jelenthetnek ugyan némi könnyebbséget, valamilyen szinten így is, úgy is interkulturális kapcsolatban fogunk élni. 

Egy kapcsolat életképessége nem a földrajzi helyen, hanem igazából azon fog múlni, mennyire önazonosan sikerül párt választanunk, és mennyire őszintén vagyunk képesek létezni és tanulni egymással egy fedél alatt.

Ez a kapcsolódás lehet, hogy pontosan azért fog létrejönni, mert az illető a Föld egy teljesen más szegletében nevelkedett. 

Az én utam

Az én életemben a sors egy (számomra) erkölcsi neveltetésben szilárd, mediterrán vérmérsékletű, kissé káoszos, Pató Pál uras, de mindig vidám, viccelődő és pozitív, érzelmi intelligenciában fejlettebb kultúrából, Egyiptomból sodorta elém a tanulópartnerem.

Már az első családi nyaralásomkor éreztem a vonzódást a hely iránt, és megfogadtam, ha egyszer férjhez megyek, az oltárnál egy egyiptomi fog állni mellettem. Tizennégy éves voltam akkor, a tomboló tinédzserkor még hátravolt, de a vágy legbelül megmaradt. 

Ugyanis, mint később tudatosult bennem, magyar Y generációsként a „mit szólnak majd a szomszédok” rendszerében nőttem fel. Gyerekkoromban felkelés után rögtön be kellett ágyazni, mint minden „rendes embernek”. A cipők glédában álltak a cipősszekrényen, a tea adott módszerrel készült, és a lakásból való kilépéskor mindig meg kellett bizonyosodnom arról, hogy van nálam zsebkendő. Hisz milyen ciki, ha kérni kell az ilyet valakitől. „Ne mondd ezt, ne csináld azt, mit mondanak majd rólad…” – hallgattam a mantrákat. Eltanultam ügyesen azt is, hogyan tartsuk kordában az érzelmeinket, és viselkedjünk mindig „politikailag korrekten”. 

Igazából hálás vagyok a tanultaknak, hiszen a rend és az etikett hasznos alapértékek. Ezek olyan batyuk, amiket bár kedvem volna továbbvinni, de kizárólag olyan formában, amilyenben én szeretném, és nem amilyenben „a szomszédok”.

Így a cipők nálunk ma többnyire glédában állnak a polcon – de van, hogy „trehányul elszórva” a földön hevernek. Zsebkendő mindig van nálam – de ha nincs, akkor nem érzem cikinek mástól kérni. Nem mindig ágyazok be azonnal felkelés után (van, hogy estig úgy marad), és megesik az is, hogy egész nap pizsamában flangálok. Sokszor uralkodik káosz a ruhásszekrényemben (de hétvégén igyekszem szépen élére hajtogatva elpakolni mindent), és bevallom, notórius késő vagyok (de mindig csak pár percet).

Meg kellett tanulnom, hogy szépek és jók a rendszerek, a tisztaság, és az illemtudás, de a boldogsághoz a lazaság is hozzátartozik. Imádom személyiségem presztízsadó hűvösségét, de csak akkor, ha közben élvezhetem szenvedélyes énemet is.

Kell a lazaság, a bolondság, a rendetlenség és a játékosság. Kell a pozitív szemlélet, a problémamegoldó (és nem azt halmozó) attitűd, az érzelmek kimutatása (még akkor is, ha ez másokat megdöbbent vagy megmosolyogtat). Kell néha egy kis rumli. 

Hogy a saját életvidám énem felszabaduljon, és képes legyek boldogan kimondani, „szeretem és értékelem magam úgy, ahogy vagyok”, számomra kellett egy olyan közeg, mint Egyiptom, és egy olyan társ, mint a férjem. 

Gondjaink forrásának így a rám eső része, mint rájöttem, abból adódott, hogy hamisnak mutattam magam. „Fake”-nek, ahogy egy önismereti táborban egy gyakorlat során „megcímkéztek”. Lelkileg fájdalmas évek teltek el, amíg ezt sikerült önmagamnak is beismernem. Azóta azon dolgozom, hogy minden döntéssel az életemben ezt az önazonosságot megtartsam, és minden pillanatban megéljem.

Hamis önkép, félelmek és tudattalan blokkok

Tíz év házasságból, tízévnyi pszichológiai kurzusból és könyvolvasásból, illetve a mások lelki szemetesládájaként szerzett tapasztalataimból azt szűrtem le, hogy ezzel az önazonosság-dologgal rengetegen küszködnek. Túl sokszor okozunk magunknak fájdalmat önként azzal, hogy nem mutatunk őszinte képet – sem magunknak, sem másoknak. 

Hamisak vagyunk, mert nem tudjuk a valódi okait az érzéseinknek, gondolatainknak és cselekedeteinknek. Nem vagyunk tisztában az értékeinkkel, és hogy mik azok a helyzetek, amikhez igazi szeretettel alkalmazkodunk úgy, hogy önmagunkat közben nem bántjuk.

Sokszor elméleti tudásunk vagy eszköztárunk sincsen, amivel ezeknek a bennünk kavargó elemeknek a folytonos változását tudatosan figyelemmel tudjuk kísérni. (Honnan is lenne, hiszen szinte nincs is iskola, ami érzelmi intelligencát és pszichológiát érdemben tanítana.)

Így jobbára a személyiségünk felszínes rétegeiből kommunikálunk belülre és kívülre egyaránt, miközben az igazi szükségleteink észrevétlenül és kielégítetlenül a sötét mélyben hevernek. 

Hamisak vagyunk, ha, bár ismerjük önmagunkat, mégsem merjük vállalni mások előtt.

Félünk kimondani, mit szeretnénk igazán és mit nem, iránymutató mércénket készségesen a sajátunk helyett inkább a család, a barátok meg a kedves szomszédok kezébe adjuk.

Vagy kimondunk mindent, csak nem a lényeget. Kimondjuk, csak rettentő rosszul és érdemtelenül, mert nem volt (és most sincs) egy jó példa, ahonnan elleshettük volna, hogyan is kell helyesen, divatos szóhasználattal élve, asszertívan és erőszakmentesen kommunikálni másokkal. 

Vonzódunk a társunkhoz, mert van valami benne, ami nekünk kell. De elhasal a kapcsolat, mert bár legbelül tanulni akarunk, túl nehéznek érezzük a tananyagot.

 „A párkapcsolat a nyugati társadalom jógája”

– olvastam nemrég Eva-Maria Zurhorst Szeresd önmagad, és mindegy, kivel élsz című könyvében. A cím provokál, de érdemes beleolvasni, mert elgondolkodtató meglátásokra lelhet benne az ember, még ha nem feltétlenül ért is egyet minden sorával. Ő a jóga szót az eredeti értelmében használja – a szó jelentése munka, mindenekelőtt spirituális munka. „Russell szerint a lényeg az, hogy egyfajta meditatív jógaként kéne felhasználnunk a kapcsolatunkat, hogy így továbbfejleszthessük önmagunkat és a társadalmat is.” Nekem tetszett a hasonlat, és talán ez volt az a pont, ami végül a saját házasságomban is tisztánlátást teremtett. 

A konfliktusok között ugyanis sokszor megrekedünk a saját megbántottságunkban, így gátoljuk a saját fejlődésünket. Ahelyett, hogy egy pillanatra felhagynánk a sebeink nyalogatásával, és tovább kutatnánk a mélyben a problémák igazi forrása után, csípőből reagálunk dolgokra, majd a türelmünket vesztve feladjuk.

Inkább másik tanulópartner után nézünk – hogy nagy eséllyel, előbb vagy utóbb, szinte teljesen ugyanazokba a konfliktuskörökbe kerüljünk. Hacsak nem sajátítottunk el addigra már valami újat, és fejlesztettük tovább önmagunkat. A másik opció, hogy kilátástalanságunkban megalkuszunk a számunkra kellemetlen opciókkal, hogy fekélyekkel borított testtel önmagunk árnyékává váljunk.

  

Amikor érzelmek csapnak össze, túlságosan nehéz csendben maradni és szívből figyelni a másikra, kihallani, mit akarnak igazából mondani sértődöttségből kiejtett szavai. Nehezünkre esik önazonosan igent és nemet mondani dolgokra, meghúzni és megvédeni lelki békénk és boldogságunk határait. Pedig ha képesek vagyunk mindezt megtenni, csak akkor leszünk képesek a kapcsolatunkat és ezáltal saját magunkat is fejleszteni. Addig csak a fájdalomban toporgunk.

Tíz év alatt volt lehetőségem megtanulni, hogy a konfliktusok célja a tanítás. A problémák nem feltétlenül gondok, inkább fejlődési pontok. És ahol a legjobban fáj, ott van a legtöbb tanulnivalónk – bátorságról, szeretetről és önelfogadásról.

A jó párkapcsolat kemény lelki munka eredménye. A megfelelő tanulótárs az, akivel csapatként segítjük egymást, hogy saját utunkon a vizsgáinkat sikeresen teljesítsük. Mellette asztalcsapkodás, kioktatás, és könnyeinkbe zuhanás helyett képesek vagyunk határozottan, de a szív hangján közeledni önmagunkhoz és hozzá is. Ehhez nyitottság és kendőzetlen őszinteség kell, meg persze rengeteg türelem, mint egy jó iskolapadban.

S ahogy maga a jóga is Indiából érkezett, miért ne érkezhetne ez a tanulótárs hozzánk is az országhatárokon túlról?

Csányi Tímea 

A képek a szerző tulajdonában vannak