Kolozsi László: A tenger titka – Egy sárkánykészítő emlékére

–

Egy hónappal ezelőtt halt meg az egyik legjobb barátom apja, B., a híres építész. B. épületei láthatók Japántól egészen Párizsig, sok helyen. B. nagyon kedves ember volt, élete utolsó éveiben hátrányos helyzetű, főként cigányok lakta településeken dolgozott, iskolákban, művészetterápiás központokban. Vastag, fehér bajsza alatt mindig mosolygott, volt benne valami gyermeki komiszság. 

Mintha nem tudott és nem is akart volna teljesen fölnőni. 

Önfeledten tudott nevetni, önfeledten tudott szidni gyarlóságot, rendszereket, de sosem valaki mást, egy embert. Nehezen tűrte a butaságot, a merevséget, de sohasem kelt ki magából, sohasem ragadták el az indulatai, mindig higgadt tudott maradni, bár azt sem lehet állítani, hogy csöndes, magába forduló ember lett volna: nyitott szellemű volt, élénk tekintetű, kísérletező, kreatív ember.

A fiai már elég nagyok voltak, amikor elhagyta első feleségét. Nem is tudom, hány éven át tartó titkos kapcsolatát akkor leplezte csak le, amikor a másik nőtől is gyereke is született. A vallomáshoz korábban mintha gyenge lett volna. Ez a másik nő a gyermek születése után nem sokkal meghalt, és B. nemcsak vállalta a gyermekét, de gondos apja is lett a kissé furcsa, nagyon zárkózott és érhetően kissé sérült fiúnak, akinek ma már, huszonvalahány évesen, azért is van kevés az esélye arra, hogy elhagyja az apja lakását, mert elhízott, nehézkesen mozog. Csak családi ünnepekkor mozdul ki. Egyébként otthon ül, a számítógépes játékok rabja, és nem mellesleg kiváló matematikus. 

 

Mivel a barátom családja szinte az én családom is volt, elég sokszor találkoztam a féltestvérével, testvéreivel és természetesen magával B. bácsival is. B. hobbija a sárkánykészítés volt. Nem is egyszerűen a hobbija volt ez. A gyermek, aki benne élt, mintha ebben talált volna igazán önmagára. A sárkányok készítésében. A papírsárkányt mintha vonzaná az ég, mintha az égi erők húznák felfelé. Mintha a kis kötél, amivel a sárkányt tartjuk, nemcsak a sárkányhoz, de az éghez is kötne bennünket. B. sárkányai mintha egy röptetés után is őriztek volna valamit az égből. B. a sárkányait mint festményeket aggatta fel a falra. Ezekkel a színes, sokszor nem is szimmetrikus, furcsa, játékos, olykor kubista festményekre vagy Mondrian képeire emlékeztető sárkányokkal díszítette fel a lakását, miután első feleségétől elköltözött. Az első sárkányainak egyikét, damilon, a fia ágya fölé tette.

Ez volt az egyik legkülönösebb és legszebb sárkánya, két kitárt szárnya volt, az egyik sárgás, halvány, átsütött rajta reggelente a nap. Látszottak a sárkányt összetartó bambuszok. Mintha a sárkány csontvázát láttuk volna, ha felnéztünk napfényes időben a plafonra. Ahogy a sárkány lebegett a levegőben, úgy lebegett felette csontvázának árnyéka is. Ez nem egyszerűen egy sárkány volt, hanem egy épület váza, egy festmény, egy műalkotás. A sárkány színei futottak a falon. Ahogy autók reflektorainak fénypászmái futnak éjjel egy álmatlanul hánykolódó lakásában. 

Ez a sárkány majdnem egyidős volt a fiával. B. nevet adott a sárkányoknak. De ennek nem adott nevet. Ez a sárkány semmilyen nevet nem tűrt volna el. 

B. egy éjjel, hetvenhét éves korában, stroke-ot kapott, nem tudott reggelre megmozdulni, nem tudott megszólalni, megbénult. 

Ijedten nézett rám a barátom, napokig nem tudta elmondani, mi történt. Nemcsak azért, mert rettenetes volt, ami történt, hanem azért is, mert ezt tartottuk a legpokolibb betegségnek, a stroke-ot, azt, hogy tiszta elmével kell élni egy béna testben.

Az apja is pokolnak élte meg ezt a helyzetet. A gyógyszereit kiköpte. Nagyon keveset kommunikált, az első három napban szinte csak aludt. Az agyvérzése utáni hetedik napon, amikor már döntött a család, hogy az egyik fia magához veszi, elviszi őt haza a kórházból, meghalt. Éjjel, csöndesen. Nem terhelte meg a családját azzal, hogy tovább él, bénán. 

Aznap éjjel, amikor meghalt, elengedett a név nélküli sárkány damilja, és a sárkány kecses ívben, csöndesen, szinte semmi zajt nem csapva, lehullott a fia nagy pocakjára.

B. fia arra ébredt, hogy ott fekszik rajta a hatalmas sárkány. Beteríti őt. 

Elsírtam magam akkor, amikor a barátom elmesélte, hogy a féltestvére, akiért aggódtak, akinek az apja halála nemcsak egyszerűen fizikai veszteséget jelentett (hanem szinte életveszélybe került a halála miatt), úgy kelt fel, óvatosan, hogy rajta feküdt a nevet sohasem kapott sárkány.

Nem is csak a gondviselés ilyen egyértelmű megjelenése hatott meg, nemcsak azért sírtam, mert azt gondoltam, hogy B. így búcsúzott el, mert ez is annak a jele, hogy B.-nek szép is teljes élete volt, hanem azért is, mert úgy éreztem, hogy ez az esemény újabb bizonyítéka annak, hogy a valóság nem ér véget a krumpli áránál, nem ér véget ott, hogy kétszer kettő az négy. Van valami, a valóságon túl. Valami, ami csak ilyen apró jelekben nyilvánul meg, ami úgy van ott, ahogy a sárkány árnyéka a falon. 

Nem csodálkoztam volna azon sem, ha az árnyék, a sárkány árnyéka, még továbbra is ott marad a falon. Ha bemegyek a szobába, és még mindig látom a nevet sohasem kapott sárkány csontvázát. 

És hogy mi köze ennek a tengerhez? 

Úgy gondolom, hogy a tenger az, ami ezt az érzést bármikor vissza tudja adni. Azt gondolom, hogy a tenger közelében érezzük meg igazán ezt: hogy van valami. Valami a valóságon túl. Azt gondolom, hogy a magyar művészet azért is olyan mocsárszagú, azért is tud olyan lenyomó, lehúzó, súlyos és földbe döngölő lenni, mert a magyar írók, a magyar művészek keveset vannak a tenger közelében. Azért is vagyunk mi, magyarok sokszor olyan kicsinyhitűek, olyan lemondók, mert messze a tenger. A tenger ugyanis felszabadít.

A tengert nézni olyan, mint a végtelent nézni. A gyerekeket vonzza a végtelen, a beláthatatlan távlat – addig jó, addig őszinte, amíg kérdezhet a végtelenről. A végtelen vonzásától nem lenne szabad megszabadítani őket. 

Ezért sem szerettem azokat a tengerparti szakaszokat, amelyekbe beleállt egy távoli sziget. Elég volt a sziget lehetősége, a sziget árnyképe vagy sziluettje, hogy elvegyen valamit az igazi tengerélményből nekem. Az igaz tengerképben nincsenek kopár sziklák. Csak a víz vízszintese van. Csak a kék horizont.

Bár a tenger akusztikus élmény is. Szagok is. Sirályok vijjogása. Sós szelek. A partnak csapódó tarajos hullámok. A távolban ringó vitorlás csörlőinek nyikordulása. Kagylók íze. 

  

Szerettem, ha a tengeri panorámának tágassága van. Ha a távlatokat nem zavarja semmi. Akkor éreztem, hogy ez a látvány előhívja ugyanazt az érzést, amit B. halálának története. 

A tengernek éppen ez a titka: felszabadít. A tengert nézni: terápia. A tenger látványa lehetetlenné teszi, hogy kicsinyesek legyünk, hogy mindennapi, csip-csup gondok elvonják a figyelmünket a nagy egésztől, az életünktől. Attól a felismeréstől, hogy élni jó. 

Biztos vagyok benne, hogy B., ez a tengerimádó, ha lehet, minden idejét a tengernél töltő ember pontosan tudta ezt. Ezért is kereste a tengert, ezért is lehet azt mondani, hogy csodás temetése volt – bár csak ötvenen mehettünk el rá. Így mindenki egy teljes életet élő, tulajdonképpen boldog emberre emlékezett, ha rá emlékezett. B. minden évben vagy háromszor volt a tengernél, élete legalább harmadában a tengerparton élt. 

A sárkánynak, a nagy és nevet sohasem kapott sárkánynak a falon futó árnyékai olyanok voltak, mintha egy vízfelület tükröződött volna a plafonon. Mintha a tengerből jöttek volna fel oda, B. fiának lakásába a fények. 

B. fia talán sohasem járt a tengernél. De azután, hogy a hasán landolt a sárkány, már nem aggódtunk érte. A szobájába lépve, a barátom szerint, hullámok megnyugtató morajlását lehetett hallani. 

Az apja hamvait Triesztnél szórták végül a tengerbe. 

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Thomas Vimare