„Szakmai ellenérvet nem tudunk felhozni, de sajnos nem önre gondoltunk” – Az álláskeresés hullámvasútján

–

„Engedd, hogy érezzem, hogy szabadabban lélegzem…”

(Hogy nekem erről miért mindig egy orrspray jut eszembe? Na, mindegy…)

Még mielőtt belevágok, le kell szögezzem: igen, az elmúlt húsz évben képeztem magamnak annyi tartalékot, hogy pár hónapig ne kenyéren és vízen kelljen élnem, ha nincs fizetésem. Itt most nem három budai lakás bérbeadásából befolyó összegre gondolok, csupán nagyjából három havi átlagbérre.

Az, hogy nem kellett a hitelezőim elől álruhában bujkálnom, nyilván nagyban megkönnyítette, hogy a felszabadulás napját (igen, így hívom magamban a kirúgásomat) követő hetek tényleg remekül sikerültek.

Nekiálltam a Kéktúrának, újraolvastam Asimov Alapítvány-sorozatát (na, jó, csak az első negyedét), viszonylag sok időt töltöttem a falu olcsóbbik kocsmájában, rengeteget futottam, edzettem, playstationöztem, és nagyjából-egészében Hacki Tamásként fütyültem a világra. Imádtam, hogy nem kell mindennap feloldódnom az ügynökség nagy, boldog családjában. Tetszett tovább, hogy nem kellett az irodában szobakutyák ketrecharcához asszisztálnom.

Két „kedvenc” ex-kollégám, „halkanbeszélekhogyokosnaklátszak” Béla, és „nemértekahhozamitcsinálokezértfolytontámadok” Bella hiányának pozitívumait meg tényleg csak az értheti meg, aki már látta a Hivatali patkányokat vagy az Office amerikai változatát. (Ha a gondolatbűnözést büntetnék, már 200 éve ülnék az Azkabanban).

Boldogság, te kurva…
(több Esti Kornélt kellene hallgatnom…)

Aztán egyik reggel úgy éreztem, hogy „Na, Petikém most már ideje valami értelmes dolgot is csinálni. Elővettem hát a CV-met, frissítettem, fazonigazítottam, kiárasztottam a világra, és vártam.

Aztán még vártam.

És még mindig vártam.

Nem először kínlódtam végig magam a munkakeresés míves ágain-bogain, de tényleg nem emlékeztem, hogy ez ennyire… hmmm… kellemetlen.

Az, hogy a munkaügyi központ nem a vidámság nagyszínpada, még rendben is van – furcsa lenne, ha ott a boldogságtól cigánykerekezve közlekedne bentlakó és vendég. Az a nehezítés viszont, hogy ügynökséghez nem akartam menni, már szakmai elv volt. Ez az elv aztán meg is mérettetett. Amikor erősen megcsappant már a számlámon lévő összeg, akkor is úgy voltam vele, hogy tényleg inkább csinálok bármit, minthogy visszaüljek egy ügynökségbe. 

 

A kötelező mélypont
(mert hajnal előtt van a legsötétebb)

Egy szép napon találtam egy hirdetést, miszerint marketingest keresnek az egyik nagy autóalkatrész-kereskedés hálózatánál. Videóinterjú, a mackóalsó fölé inget vettem, könyvespolc a háttérben, aztán pár nap múlva a menetrend szerinti „nem nyert” e-mail.
Másnap egy másik helyre is megírtam a próbamunkát: elektronikus levelet (eDM) kellett írni. Innen az jött vissza, hogy „szakmai érvet nem tudunk felhozni, de sajnos nem erre gondoltunk” – hirtelen azt hittem, hogy az EZO TV egyik főmágusának jelentkeztem gondolatolvasó szakkörre.

Ezek után nyeltem egyet, és a szakmai önérzetet hat láb mélyre eltemetve elmentem a másik nagy autóalkatrész-kereskedőhálózat interjújára egy eladói „pozira”.

Ha éltetek már kínosat… de tényleg. Szegény hr-es nem tudta, hogy minek vagyok ott, és tulajdonképpen – a kapun belépve  – ezt már magam sem tudtam volna megmondani.

A székben ülve felrémlett előttem egy tőlem teljesen távol álló élet képe, amiben ismét valami olyat kellene csinálni, aminek nem látom értelmét (tehát, amit utálok), és aminek köszönhetően az élettől megnyomorított roncs leszek.

De ezt még a posztkádári kisember romantikájával megfűszerezve túl tudtam volna élni. Csakhogy totálisan alkalmatlan voltam rá. Félreértés ne essék: megvoltak az én kétkezi munkás éveim is – sőt, ha összeszámolom, abból több is volt, mint amennyit az irodai neonok alatt szolizva töltöttem. Egyszerűen ott, abban a rém kínos hangulatban sztrádára tévedt őzként fényt kaptam: vagy találok egy olyan munkát, amit szeretek, vagy megspórolok magamnak egy gyomorfekélyt, és már most elmegyek egy lakatlan szigetre halon meg esővízen élni.

A fordulat
(a dramaturgiailag tökéletes pillanatban, mint mindig)

Amikor már tényleg tudtam, hogy hány doboz sör van még a kártyámon, az egyik jelentkezésemre érkezett egy szimpatikus válasz. A próbamunka és az interjúk jól sikerültek, és mit ad isten, pár hete ismét nem én fizetem a tébém. Ráadásul úgy tűnik, jó helyre kerültem; az előző, a témával foglalkozó cikkben tárgyalt figyelmeztető lövések nem durrantak el. Hosszú idő óta először újra jó érzés a szakmámban dolgozni – az elmúlt másfél évben újratanultam, hogy ez mekkora kegyelmi állapot. Ráadásul még a tömegközlekedéstől is megszabadultam… illetve ennek a napi nyűgét felcseréltem a nagyon olcsón vett ingázó autóval járó bíbelődésekre.

Ennek hála, már egy kiugrott zenbuddhista választékosságával tudok káromkodni olyan dolgokon, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam.

(A vonatkozó szakirodalmat ide kattintva éritek el.)

  

Tanulságok

(mert igyekszem tartani a szerkezetet)

Tanulságok amúgy tényleg vannak. A Galaxis útikalauz stopposoknak rendszeres olvasói már jól ismerik a világegyetem legjobb tanácsát: „Ne ess pánikba!” A lényeg tényleg valahol e nevetségesen közhelyszerű felszólítás közelében keresendő. Mert vannak rossz helyzetek, és olyanok is, amiket Kurt Vonnegut csak így jellemez: „Amikor már az ürülék a légkondicionálóig ér”. Ez ugyanolyan, mint amikor elkezd megindulni a lábad alatt a futóhomok, vagy amikor rájössz, hogy nem a tavirózsa illatú szappan az egyetlen szuvenír, amit hazahoztál Thaiföldről.

Az állástalanság lényegében ilyen, kevésbé népszerű helyzet. És most véletlenül sem fogok olyan szavakat írni, mint a „hozzáállás”, a „bevonzás”, a „mindset”, vagy a „lecsókonzerv”. Ahol működnek ezek, ott nagyon jó. Használjuk, mantrázzuk a tükör előtt reggelente, hogy „kapd el őket, tigris!”, de a prózaibb megközelítés, az az, hogy nincs titok.

Ha jelentkezel tíz helyre, és arra sem veszik a fáradságot, hogy visszaküldjenek a „balettbe ugrálni”, akkor küldd el másnap is. És harmadnap is. Küldd egyenesen a HR-esnek. Csinálj másik fotót a CV-dbe. Légy őszinte abban a nyomorult motivációs levélben, kérj segítséget, legyél nyitott, köss kompromisszumokat, ha kell! Igen, van mögötte meló – nagyon gyakran látható eredmény nélkül, akár hónapokon át. De ez mindig segít.

Még egy apróság: ha nem szeretnénk rettegni a munkahely elvesztésétől, akkor a legjobb amit tehetünk, hogy a lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk félretenni valami kis összeget havonta, hogy ha beüt a krach, akkor azért ne letolt gatyával találjon ránk a szélvihar.

Mert az időnként jön, és ha nem készültünk rá, akkor olyan messzire kerülhetünk Kansastől, hogy onnan az értelmetlen munkával töltött karrier és a munkanélküliség réme is csak egy óvodai kesztyűbábnak látszik.

Foki Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images