–

A következő 18 évben a kertvárosból Budapestre ingázók kenyerét ettem a MÁV áldásos közreműködésével

Áztam-fáztam a vonatra várva, késtem le vonatot, aludtam el rajta, hagytam el esernyőt, szorultam be a mosdóba, hallgattam családi perpatvart, szagoltam mosdatlan utastársat (nagyon közelről), láttam verekedést. Egyszóval láttam és átéltem nagyjából mindent, amit egy vasúti kocsi magába tud zárni az életből.

Az biztos, hogy a filantrópok egész biztosan nem a tömegközlekedés hatására válnak az emberiség barátjává.

Aztán jött a már megénekelt kirúgásom, nyomában pedig a három hónapos munkanélküliség, a vírus, én meg nem mentem sehova. Október közepén sikerült elhelyezkednem (a munkanélküli időszakot feldolgozó, lelki mélységekben búvárkodó írás is hamarosan érkezik, ígérem… érdekes tapasztalat volt). A munkahelyszerzés viszont hozott magával egy, az életemben eleddig sosem látott extrát. Mivel immár az agglomeráció másik felére kell eljutnom mindennap, és a család meglévő kocsija nem jöhetett számításba, kellett egy autó.

Kell egy kocsi!

Már a második-harmadik interjúkörnél jártam, amikor kézzelfogható közelségbe került a lehetőség, hogy bizony engem ide felvesznek. Kipróbáltam MÁV-BKV kombóval az oda-és a vissza út napi minimum négy órát vett igénybe, amit, ha teszem azt, alvással vagy a japán nyelv tanulásával szándékoznánk eltölteni, nem is olyan sok. De mivel nem olvastam elég Juhász Pétert, én ennél jóval lustább és önsorsrontóbb vagyok, tehát kellett egy autó. Amíg azonban nem volt száz százalék, hogy újra ráírhatom a nevem egy munkaszerződésre, addig maradt a nézelődés – az egyik releváns honlap még a „felnőttsite”-okat is kiszorította a kezdőlapomról.

Csütörtökön aztán megszületett a megegyezés, hogy újra lesz, aki fizesse a tébémet, viszont hétfőn már kezdhetnék is. Ekkor gyorsultak fel az események.

Minimálpénzből használtautó

Mivel mindenkit ez érdekel, lássuk a keretet! 250 ezer forint volt a terv, ami aztán egy nap alatt gyorsan felkúszott 300-ra, majd 400-nál manifesztálódott egy égszínkék autó formájában. De ne szaladjunk előre!

Mire felvettek, már volt egy elképzelésem, hogy mire lehet számítani 250 ezerért. B-Corsák (oh, édes nosztalgia), kiszolgált Golfok, Suzukik, régi Opel Astrák: ez volt a paletta. Szépen, profi nepper módjára kinyomtattam egy paksamétányi papírt, aztán már az interjúról hazafelé telefonálgatni kezdtem.

Mindegyikről kiderült, hogy vagy nincs már meg, vagy életveszélyes, vagy csak simán nincsenek papírja, vagy a ragasztószalag tartja össze.

Volt egy kisebb pánik nyilván. Azt tudtam, hogy pénteken kell egy autó, ami hétfőn reggel nyolckor, masszív 80 kilométernyi M0-ás, hipnotikus kamionvontatmány-bámulás után megérkezik velem a munkahely parkolójába.

Felvirrad a vásárlás napja

Miután minden előzetes terv a kukában landolt, másnap jó apámmal együtt beültünk a családi Citroenbe, és elfurikáztunk a közelben lévő márkakereskedés-komplexum – éjjel az interneten feltérképezett – használtautós dzsungelébe. Elvárások nélkül, de immár 400 ezer forinttal a zsebünkben.

Az első helyen aztán volt két Opel, amit az eladó – meghallván, hogy itt bizony egy üzembiztos autóra volna igény – inkább meg sem mutatott. Biztató kezdés egy autókereskedésben, nem?

Aztán volt egy Suzuki WagonR. Erről csak a motor zetorhangja árulta el, hogy ez tulajdonképpen egy autó – az utastér úgy nézett ki, mint a gyümölcsöskert sáskajárás után. A következő helyen az ígéretesnek tűnő B-Corsa csak bikázásra akart életjelet adni, a mellette álló Citroen Xsara meg Zámbó Jimmynél is magasabb hangon nyöszörgött, vinnyogott, dalolt angyalként. Gyenge kezdés után erős visszaesés, de hát ismerem a karmám, amivel eddig több mint harminc évet leéltem, szóval vártam az univerzum jelére.
Ekkor a kereskedő előhúzta az odáig ingujjban megbúvó adut: egy 18 éves, égszínkék, kissé viharvert 307-es Peugeot, 450 ezerért. Nyeltünk egyet, és még elugrottunk megnézni egy C-Corsát. Erről kiderült, hogy nem volt egy ép eleme, és vezérműcsere érett – hogy ezeket az infókat miért nem tudták feltenni a hirdetési oldalra, sosem értem meg.

A „korának megfelelő állapot” nem azt jelenti, hogy az eladási ára értékét kell rákölteni – mint ahogy egy negyvenéves pasinál sem kellene azt jelentenie, hogy a sörhasán ül a kocsmában, a haja nagy része meg már az orrából nő.

Visszamentünk a Peugeot-hoz. A horpadt küszöbök kritikáját, a lógó tetőkárpitot, a 378 ezer kilométert és a hiányzó hátsó ablaktörlőt még bírta az ár, de amikor kiderült, hogy nálunk bizony nincs az az isten, hogy négyszázezer fölé menjünk, akkor sikerült megállapodni.

A kék villám

A papírok aláírása után – a vételár összegével könnyebben – még aznap elintéztünk az eredetiségvizsgálatot, másnap pedig újabb 45 ezer körüli összegért az átírást. Azóta kiderült, hogy a duda nem működik – megjavítottam (én, akinek annyi műszaki érzéke van, mint… mint… hát, szóval semmi). A hátsó ablaktörlőkar nemcsak kulturáltan letört, de vitte magával a kart meghajtó motort is, mint Dorothyt a forgószél – bontott vétele, csere. Az ablakemelő kapcsolója már jön az új legjobb kínai barátomtól újabb tízesért, az egyik szétment slusszkulcs 1500 forintos új kulcsháza egy egész délutános kedélyes levelezgetés folyományaként egy érdi csomagmegőrzőben vár,

a tetőkárpitot pedig egész jól feltűzdeltem egy doboz színes gombostűvel.

Mindezekért cserébe a nehezen nyíló csomagtér ajtaja magától megjavult, a kísértetkastély felvonóhídjaként nyikorgó bal első ajtó meg némi WD40 hatására szintén a hangtalan öngyógyulás útjára lépett. A rádió továbbra sem szól, de az olcsó pénzen vett bluetooth-os hangszórónak hála, ott az egész YouTube zene- és podcast-tárnak, szóval nemsokára már nyitott ablaknál üvölthet Bellus Pisti Kívánságszatyor-sorozata. 

 

Tanulságok

Egy nap alatt ne vegyünk autót – de legalábbis próbáljuk megelőzni a helyzetet, hogy muszáj legyen – ugyanitt jósgömb eladó.

300-400 ezer forintért ne vegyünk autót. Persze, ki lehet fogni – mindenki hallotta már a gombokért vett milliós kocsik történeteit –  és még a heti szervizlátogatás előtt azt kell mondjam, eddig nincs okom komolyabb panaszra, de nincs olyan sokat futott autó, amire a vásárlást megelőző pillanatban ne lehetne elkölteni 20-30-50 ezer forintot. Plusz ott vannak a dokumentációk folyományaként az államkasszába vándorló összegek, amikből a kórházak és az iskolás épülnek (ja, ezt nem ide).

A „nézzünk utána, vigyünk szakértőt a vásárláskor” kliséket nem is mondom, de amit igen, az az, hogy szeressük a kis nyavalyást, bármennyi pénzből is vettük! Takarítsuk ki, cseréljük, amit kell (folyadékok, fékbetétek), gondozzuk. Egyrészt, mert az életünk múlhat rajta, másrészt meg az autó állapota az ember tükre. Lehet beszállni egy kis ütött-kopott, az olcsónál is olcsóbban vett használt kisautóba is jó szívvel, mert tiszta, mert illatos, meg egy tízmilkás elhanyagolt disznóólba is úgy, mintha a vasúti klozetba teleportáltunk volna. De, ami létkérdés, hogy nézzünk utána az autó előéletének, mert nagyon kellemetlen meglepetéseket előzhetünk meg vele. Van ITT egy hasznos írás, amit nem árt átolvasni.

Mi a héten megyünk a szervizbe, drukkoljatok!

 

Foki Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Getty Images