Mondhatjuk azt, hogy „ez csak egy állat”. Vagy mondhatjuk azt, hogy… – Ma van az állatok világnapja

–

Nézem Sir David Attenborough Bolygónk, a Föld című sorozatát és csak ámulok, hogy ezek az ilyen-olyan élőlények, szerte a világban, sivatagban és őserdőben, hegyvidéken és a tenger vizében, szóval ezek az élőlények, úgynevezett állatok, mennyire megdöbbentően és kísértetiesen hasonlítanak az emberre. Most épp azt láthatjuk, ahogy végre megérkezik a víz a kietlen Kalahári sivatagba, burjánzani kezd az élet, ideiglenes folyók és tavak alakulnak ki, az ott élő medvepáviánok pedig döbbent arccal, már-már méltatlankodva konstatálják ezt, és lábujjhegyen tipegve, karjukat maguk előtt tartva, mint kényes kisasszonyok a saras földön a szoknyájukat megemelve, gázolnak be a vízbe.

Mintha csak magamat látnám, ahogy haladok befelé a Balaton hideg vizében, testem tiszta libabőr, és hatalmába kerít a tévképzet, hogyha derékból felfelé nyújtózkodom, akkor nem emelkedik a víz szintje.

Most újabb helyszín következik, a trópusi esőerdőben vagyunk. Hopp, egy paradicsommadár lebukfencezik egy ágról. Szépítgeti, díszítgeti a színpadot, ahol elő fogja adni násztáncát, és ahogy belekezd a fura madártangóba, nevetnem kell. Komolyan mondom, mint az emberek a diszkóban vagy a táncparketten. Ahogy a hím madarak színes tollruhát öltenek, úgy ropjuk mi is a legidiótább maskarákban a táncot, ideológiákat gyártunk hozzá persze, de valójában ugyanaz az elv. A férfiak kidomborítják mellkasukat, megmutatják széles vállukat, mintha csak azt mondanák: idesüss, kisanyám, én jó géneket fogok átörökíteni és képes leszek megóvni az utódokat. A nők meg illegetik-billegetik magukat, hogy kitűnjenek a tömegből, és nekik kezdjen udvarolni a sármos Don Juan. 

via GIPHY

Milyen nevetséges! És nem, mégsem az… Mennyire természetes mindez, mennyire állatias. Vagy ha úgy jobban tetszik: emberi…

Aztán nézem a játszadozó kiselefántokat, a csetlő-botló jegesmedvebocsokat, a pandaanyát, amely magához öleli utódját.

És ekkor eszembe jut, hogy Descartes azt állította: az állatok csak mechanikus gépek, nem éreznek fájdalmat, tehát nem is szenvednek. Akkoriban a tudósok érzéstelenítés nélkül, élve boncolták az állatokat. Azt mondták, hogy reakciójuk, ami fájdalomnak tűnhet, a gépezet működéséhez tartozik.

Mennyire embertelen, micsoda barbár gondolat! Csupán négyszáz éve ennek.

Négyszáz év múlva vajon a mi korunk, ahogy most az állatokra tekintünk, ahogy velük bánunk, vajon az is ennyire primitívnek fog tűnni? Remélem, hogy igen. Remélem, hogy már nem itt fog tartani az emberiség.

Mi már nem állítjuk, hogy az állatok gépek, persze személynek sem tekintjük őket, és tulajdonképpen még ma is az az általános vélekedés, hogy emberként megtehetünk velük bármit

Kísérleteket, teszteket végezhetünk rajtuk (sokszor még mindig érzéstelenítés nélkül és szenvedést okozva nekik) a „nagyobb jóra” hivatkozva, kiszakíthatjuk őket természetes környezetükből, szűk ketrecbe zárva, összezsúfolva tarthatjuk őket (húsukért, tojásukért, prémjükért), mesterségesen és erőszakosan felhizlalhatjuk, majd levághatjuk őket, forró vasat nyomhatunk a bőrükbe, ostorral verhetjük, ha nem húzza elég gyorsan a szekeret, belerúghatunk, ha úgy tetszik, mert „ez csak egy kutya, ez csak egy állat, és egyébként is az enyém, én birtoklom, senkinek semmi köze hozzá”.

Néha talán felvillan a sejtés, hogy az az állat is szenved, de hát szenvedünk mi is eleget, magyarázzuk, ez az élet rendje…

Úgy képzelem, hogy ha az emberiség egyszer visszatekint (ha lesz, aki visszatekintsen), elszörnyedve teszi majd fel a kérdést: hogy tehettük meg mindezt? És megkönnyebbülten sóhajtanak majd fel: de jó, hogy már túlvagyunk ezen! Ma még persze ez csak néhány idealista elme víziójának tűnik. Szinte elképzelhetetlen. Mint ahogy sokáig a feketék felszabadítása is elképzelhetetlen volt, vagy az, hogy a nők szavazati jogot kapjanak. Ez utóbbi sokak számára, a világ más részein még ma is nonszensz. Peter Singer Az állatok felszabadítása című könyvében hívja fel a figyelmet arra, hogy amikor Mary Wollstonecraft brit író, filozófus, feministának 1792-ben megjelent A Vindication on the Rights of Woman (A nők jogainak követelése) című könyve, akkor nézeteit sokan nevetségesnek tartották, például

Thomas Taylor cambridge-i filozófus azt a kérdést tette fel: „Ha az egyenlőségről szóló érv a nőkkel kapcsolatban megállja a helyét, akkor mi a következő lépés, az állatok egyenlősége?” Vagyis akkoriban ez a kettő ugyanolyan abszurdnak tűnt.

Mielőtt bárki kiforgatná a szavaim: nem, nem hasonlítom a nőket az állatokhoz, vagy az állatokat a nőkhöz. Nem azt mondom, hogy ugyanazok a jogok illetik meg őket. Én azt állítom, hogy változunk, változik a világ és a gondolkodásunk. A korábbi uralkodó, általánosan elfogadott nézetek megdőlnek. Hamarosan talán eljön a pillanat, amikor képesek leszünk az állatokra is másként tekinteni. Már most látszanak a repedések világképünkön, már most sokan és egyre többen vannak a másként gondolkodók. Egyre több szó esik az állatok jogairól, egyre több korábbi igazságot kérdőjelezünk meg, egyre többen döntenek úgy, hogy nem mennek el bikaviadalra, állatos cirkuszba, hogy messzire elkerülik a szaporítókat, hogy inkább állatkísérletektől mentes termékeket vásárolnak, és etikai megfontolásból lemondanak a nagyipari hús fogyasztásáról, mert a pénzükkel arra szavaznak, hogy nem járulnak hozzá többé az ezek által generált szenvedéshez. Tudjuk, máshol máshogy van, és régen is máshogy volt… csakhogy mi, ma, a jóléti társadalmakban abban a helyzetben vagyunk, hogy dönthetünk.

A világ igenis változik, de ehhez mindig kell egy merész gondolat

Jane Goodall kutatásai során nem számokkal jelölte a megfigyelt állatokat, ahogy az korábban szokás volt, hanem nevet adott a csimpánzoknak. Kimondta, hogy nem csak az emberek rendelkeznek személyiséggel, nem csak az ember képes a racionális gondolkodásra, vagy örömöt és bánatot érezni. Megfigyelte, hogy a csimpánzok is képesek a kezdetleges eszközhasználatra (faágakat csupaszítottak le, és a gallyakkal húzták ki a termeszeket a várból). Korábban az általános vélekedés az volt, hogy az eszközhasználat az ember sajátja.

Sokszor csak mosolygok a legújabb tudományos felfedezéseken. Hogy a kutyák is emlékeznek, hogy hang alapján is azonosítják az embert, hogy képesek pofákat vágni, és ennek célja van, hogy a kutyák is képesek a szorongásra, és átveszik a gazdi hangulatát. Ezeket valójában bárki el tudná mondani, aki már élt együtt egy állattal, vagy fordult egy élőlény felé figyelemmel. Jane Goodall megtette.   

De persze nem lehet mindenki ilyen „állatbolond”.

via GIPHY

Akkor ne az állatokból induljunk ki. Induljunk ki az emberből. Induljunk ki abból, hogy nekünk mi a jó. Nemrégiben egy cikkben találkoztam az értetlenkedéssel, nagyjából a „minek ment oda” gondolattal hasonszőrű „minek van az ott” kérdéssel. Hogy minek van ott az a farkas vagy medve az erdőben, amikor emberünk éppen kikászálódna a fotelből, hogy kirándulni menjen, erre azzal kell szembesülnie, hogy az erdőben vadállatok élnek. Hát miért nem lehet kilőni azt az állatot? Nem elég ok, hogy őt zavarja?

Talán ezen a ponton érdemes szót ejteni a fajok megóvásának fontosságáról és a biodiverzitásról. Minél nagyobb adott területen a biodiverzitás, vagyis a biológiai sokféleség, annál stabilabb és ellenállóbb az adott ökoszisztéma. Valójában nem tudhatjuk, hogy amikor belenyúlunk egy ilyen életközösségbe, annak milyen következményei lesznek, elég egyetlen faj eltűnése, hogy az egész finomhangolt rendszer boruljon. Például, ha eltűnik egy nagyragadozó, elszaporodnak a kisebbek, amelyek megritkíthatják a madárállományt, ami felborítja a rovarközösségek életét is. Az ökoszisztémák mindig is létrejöttek és elpusztultak, csakhogy manapság az emberi tevékenység következtében ezek a folyamatok olyannyira felgyorsultak, hogy a hosszú idők során kialakult ökoszisztémák nem képesek a regenerálódásra, alkalmazkodásra.

Jelenleg a fajok hatodik kihalási hullámát éljük. Minél több faj tűnik el, minél több ökoszisztéma pusztul el, annál instabilabb lesz a környezetünk, melynek hatását mi emberek is érezni fogjuk. Már érezzük is.

Éhezés, szomjúság, járványok és természeti katasztrófák

Röviden összefoglalva a WWF állásfoglalása a biológiai sokféleségről szóló tanulmányban azzal kapcsolatban, hogy mi vár a jövő generációira, ha ilyen mértékben folytatódik a természet kizsákmányolása. De ez a jövő valójában a jelenünk.

Az emberi tevékenység hatására megváltozik a klíma. Magyarországon megjelenik a tigrisszúnyog. Újra engedélyezik a légi szúnyogirtást. Szakemberek azt mondják, a légi szúnyogirtás nem elég hatékony, viszont környezetszennyező és más repülő rovarfajokra is káros. Borzadva osztjuk meg a hírt, hogy Kína egyes területein már kézzel kell beporozni a fákat, mert eltűntek a beporzó rovarok. A mezőgazdasági területek termőképessége, a növények ellenállóképessége csökken. Újabb növényvédőszereket vetünk be. Továbbra is forgalomban maradhat a valószínűleg rákkeltő glifozát tartalmú gyomirtó…

Hogy jön mindez ide? Hogy függ össze az állatjog, a ketreces csirke, az etikai vegán, a gépként kezelt állat, az erdőirtás, a biodiverzitás, a klímahelyzet, a glifozát? Úgy, hogy ebben a kérdésben valójában minden mindennel összefügg. És visszavezethető az emberközpontú világképre, arra, ahogy az ember a világban mozog, viselkedik és megnyilvánul. Hogy használja a természetet, nem pedig együttműködik vele. Hogy a számára hasznos állatokat felhasználja, a látszólag haszontalant elpusztítja.  

Nézem David Attenborough a Bolygónk a Föld című sorozatát, és megállapítom, hogy gyönyörű ez a bolygó, fantasztikus ez az élet, de be kell látni, hogy az élőlények nagy része nem úszhatja meg a szenvedéssel teli létezést és a valószínűleg fájdalmas halált. A vadonban ritka a hosszú élet, és ritka az az élőlény, amely végelgyengülésben pusztul el. Talán az ember az egyedüli, aki számíthat erre. Esetleg néhány faj, amelyet a kegyeibe fogad. Például a „fejlett” nyugaton egy kutyának van rá esélye (máshol persze éppen belőle lesz a csemege), ha jó gazdához kerül.

Igen, azt hiszem, ha az életünk során néhány lénynek viszonylag kényelmes, békés életet tudnánk biztosítani, ha minimalizálni tudnánk a szenvedésüket, akkor már méltán nevezhetnénk magunkat a teremtés koronájának. Aki nem megkapta az állatokat, hogy kihasználja őket, hanem azt a feladatot kapta, hogy gondoskodjon róluk. Hatalmunkban állna ez. Birtokunkban van a tudás ehhez. Nem is lehetne ennél nemesebb feladatunk. Talán ez volna az egyetlen valódi feladatunk. De mi ezt az egyet sem végezzük el. Mi ennek az egynek is épp az ellenkezőjét tesszük. Nem megkíméljük a lényeket a felesleges szenvedéstől, hanem újabb csapásokat mérünk rájuk.

via GIPHY

Az állatok egy része az emberi igények kielégítése miatt szenved

A vadon élő állatoknak az életterét tesszük tönkre. Megváltoznak a klimatikus viszonyok, eltűnnek az erdők, kiapadnak a vízlelőhelyek, még kiszámíthatatlanabbá válik az állatok egyébként is hajszálon függő élete. Az ember végső küldetésében kudarcot vall. De mi sem kerülhetjük el ennek következményeit. Hacsak…

Nézem David Attenborough filmjét, és eszembe jut, amit nemrég olvastam róla, hogy eleinte úgy készítették a természetfilmeket, hogy ritka, különleges állatokat fogságba ejtettek, majd elvitték őket a stúdióba mutogatni. David Attenborough ma már nem tenne ilyet. A világ változik. Az ember képes a változásra. Mondhatjuk azt, hogy ez csak egy állat. De mondhatnánk helyette azt, hogy: ez is egy élőlény. Vagy akár azt is, hogy: egy érző lény.

Iliás-Nagy Katalin

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images